Nem lett más a politika

Ha abból a premisszából indulunk ki, hogy az LMP – legalábbis jelen formájában – végóráit éli, érdemes ezt némi magyarázattal aládúcolni. A párt a bejutási küszöbön éppen átcsúszva, minimális képviselőcsoporttal rendelkezik, a vezérkar meghatározó alakjai lemondtak, és az önkritikus, sőt gyakran egymásnak ellentmondó nyilatkozatokon túl semmiféle értelmezhető aktivitással nem bír.

Érdemes feltenni a kérdést: mi vezetett ide? Hogyan bukott meg az egykor szebb reményű politikai formáció? Hadházy száműzetése, Sallai ukrán politikai kultúrát megszégyenítő kiütéses győzelme, Szél Bernadett „se veled, sem nélküled” státuszba helyezése és a fegyelmi bizottság elszabadult hajóágyúként működése ugyanis már csak a végjáték szimptómája.

Nyolc pont az LMP önsorsrontásáról.

1. A karakteres politikai arculat hiánya. Az LMP csodafegyvere kezdetben a jobb és a baloldali dichotómiát meghaladó, autonóm irányvonal volt. Radikálisan zöldpárti gondolatok, korrupcióellenesség, társadalmi kérdésekben azonban liberális nézőpont, szociális érzékenység és uniós elkötelezettség. Az ideológiai (pontosabban elvi) szinkretizmus azonban önnön maga csapdájává vált: bár a liberális szekció kiszakadt a Párbeszéd formájában, ez ugyanakkor nem segített a politikai profil letisztításában. A parlamenti munka során pedig sem a Fidesz konstruktív szövetségeseként, sem pedig ütőképes, hatékony ellenzéki erőként nem definiálták magukat,

2. A különutasság elolvadó mítosza. Az LMP politikai létének egyetlen jól megfogható narratívája a függetlenség volt, ami a  gyakorlatban a konzekvens összefogás-ellenességet jelentette. A párt hitelessége (és mérsékelt sikere) is ehhez kötődik, a 2010-es és 2014-es választásokon elutasították a technikai és az érdemi szövetségkötést is a baloldal erőivel. Ez a következetesség azonban az idei választási kampányban súlyos léket kapott: Hadházy különútjai, a Jobbikhoz való közeledés, az összefogás lebegtetése az LMP ideológiai alapjait, így a párt hitelességét ásta végérvényesen alá. Meglehet, hogy a politikai érdek diktálta a közeledést, azonban ennek kaotikus kommunikáció, időzítése és feltételek nélkülkisége teljességgel hiteltelenné tette Szél Bernadettéket.

3. Betokosodás, rétegpárti konzerváció. Az LMP soha nem volt képes kirobbanni abból a zárt politikai térből, amelyet a 2010-es választás euforikusan ünnepelt sikere jelentett. Sosem törte át a 10%-os üvegplafont, és sosem került olyan helyzetbe, mint az SZDSZ 2002-ben vagy a kisgazdák '98-ban: a kétharmadok országában egyszerűen semmiféle konszenzusra nem kényszerült a Fidesz, így sem kormánypárti ellensúlyként, sem pedig az ellenzék törvénybuktató erejeként nem tudott feltűnni. 

4. Az urbánus karantén. Schifferék és később Szélék egyszerűen nem tudták-akarták elvégezni azt a munkát, amit a Fidesz megtett 2002 és 2010 között. Nem építettek ki életképes regionális alapszervezeteket, nem reflektáltak a vidék problémáira, megmaradtak budapesti vízfejű (és még néhány nagyvárosban aktív) kispártnak. Az országos áttörést akadályozta az ideologikus politizálás, az LMP olyan kérdéseket tűzött zászlajára, amelyekre

5. A bázisdemokrácia kudarca. Egy olyan párt, amely társelnöki rendszerben működik, indokolatlanul széles körű jogosítványokat biztosít a tagoknak, és abszurd hatalmat ad a fegyelmi bizottság kezébe, egyszerűen irányíthatatlanná válik egy idő után. A döntési mechanizmusok hatástalansága és kiszámíthatatlansága a párt prominenseinek, Szél Bernadettnek, Schiffer Andrásnak vagy Hadházy Ákosnak is komoly gondot okoztak. A helyzeten az sem segített, hogy ennek ellentételezéseként Hadházy Ákos különtárgyalásokat folytatott a választások előtt, vagy Szél Bernadett forrásaink szerint számos alkalommal önállósította magát a kampány hevében.

6. A markáns személyiségek hiánya. Karácsony Gergely, Kukorelly Endre, Mile Lajos, majd Vágó Gábor kiválásával, később Schiffer András kívülről váratlannak tűnő távozásával tulajdonképpen arctalanná vált az LMP. Elvesztette azokat az arcokat, akik médiakompatibilisek, legalább valamelyest karizmatikusak voltak. Az idei választásokra felépítették ugyan Szél Bernadettet, aki hitelesnek beállított, női karakterként valóban emblematikus figurája lehetett a pártnak, de hiányoztak mellőle a hasonlóan markáns karakterű társak. Hadházy Ákos túltolt korrupcióharcához nem társult túl megnyerő személyiség, és Ungár Péter sem tudja egyelőre betölteni ezt a személyi hiátust. 

7. A témaérzékenység teljes hiánya. Ahogy minden más ellenzéki erő, úgy az LMP is elbukott a migránsválság kezelésében. Olyan globális tendenciákat nem ismertek fel, amelyekre a Fidesz Európában az elsők között megoldást, sőt határozott akciótervet kínált. Az LMP semmiféle releváns álláspontot nem tudott a témában felmutatni, és hiába építették fel a korrupcióellenességre a választási kampányt, ha a közéletet két éve domináló migrációs kérdésre nem adtak, nem adhattak értelmezhető választ. Az LMP korábban sem volt erős az ún. agenda-settingben, de

8. A kommunikációs felületek hiánya. Az LMP – önmaga számára – tragikusan későn ismerte fel a saját médium fontosságát. Amíg a Jobbik az Alfahír és az N1TV (de ide lehet sorolni a Facebookon befutott Zsúrpubit is) révén számottevő tömegeket tudott megszólítani, addig az LMP és holdudvara nem alakította ki a hatékony kommunikációs csatornáit.

Az LMP mint közéleti kísérlet elbukott. Jelen formájában a hazai politikai utópiák reménytelen sorát gazdagítja, és ennek a legkevésbé sem a magyar társadalom provincális gondolkodása az oka.