A poszthatvannyolcas európai „szellemi” elit követelése: az önkéntes önfelszámolás.
Leforrázták a magyar kultúramegőrzési módszerek nagyszerűségéről áradozó amerikait a kedves magyar szociológusok, feltéve neki a kérdést: miért is kéne megőrizni a kultúránkat? Tipikus.
Egyáltalán minek megvédeni a saját kultúránkat? Érdemes az arra? Sőt: egyáltalán van olyan, hogy saját kultúra?
A minap keresett meg egy amerikai hölgy, aki a csángókból írja doktori dolgozatát. Leültünk beszélgetni a Szabó Ervin kávézójában, s miután átbeszéltük a szakmai ügyeket, élményeire, benyomásaira terelődött a szó.
A hölgy a magyar táncházmozgalom csodálója, s jól megszervezte itteni tartózkodását, sikerült ugyanis beneveznie egy nemzetközi konferenciára az MTA Szociológiai Intézetébe, ahol a magyar táncházmódszer és a népi kultúra megőrzése technikáinak nagyszerűségéről beszélt. Mit beszélt, áradozott.
Mindezt már nem áradozva, hanem némi kiábrándultsággal, maga elé meredve mesélte. Láttam rajta, hogy valami, valaki lelohasztotta benne a lelkesedést. Megkérdeztem: és mit szóltak mindehhez?
Nem voltak túl lelkesek, sőt meglehetősen közömbösen fogadták az előadását – mondta a hölgy. Mit közömbösen: cinikusan. Az országimázs javításának és a külföldiek idevonzásának jegyében az MTA Szociológiai Kutatóintézetében ugyanis sikerült privátim azt válaszolni egy, a magyar kultúramegőrzési módszerekről áradozó, azokat külföldről kutató amerikainak, hogy:
Elképzelem, ahogy ezt felhúzott szájsarokkal, elmélázva, gőgösen, lenézően odaveti a tudományba már régen belecinikusodott kutató a kezdő, lelkes érdeklődőnek. Elvégre a modern pedagógiai elméletek szerint fontos a motiváció, a tudomány pedig várja az utánpótlást, nem?
Douglas Murray az Európa furcsa halála című kötetében leírja, milyen élmények érték egy németországi konferencián, ahol nem mondott senki semmit. Csak az olyan fogalmak kimondásához szükséges kifejezések jogosságát vitatták, mint a nemzet, a kultúra és a történelem.
A tudománynak persze feladata körüljárni az ilyen fogalmak jelentését, és miért is ne lehetne egy kicsit elmélkedni a saját kultúránk megőrzésének jogosságán néha. Van ideje az önreflexiónak.
De az ilyen történetek, beleértve Cas Mugge CEU-s előadását, amiről főszerk kolléga elmélkedett a minap, nem valamiféle lelkigyakorlatos önreflexió fejezetei.
Hanem az európai szellemi elit irányvesztésének és dekonstrukciós törekvéseinek lenyomatai. Megpróbálom felvázolni (némileg leegyszerűsítőleg) ezt a hozzáállást: a nyugat bűnös és elnyomó, tehát nem méltó a megőrzésre a kultúrája – legalábbis a keresztény, sőt most már a felvilágosult nyugaté sem, csak Marxtól és a frankfurti iskolától kezdve kell őrizni az öngyűlölet termékeit. Emellett a magyar népi kultúra is elnyomó, patriarchális és hierarchikus, miért kéne őrizni? Majd eggyel továbblépve: egyáltalán, olyan sokszínű a nyugati kultúra, hogy nincs is egységes nyugati kultúra, ezt állítani megengedhetetlen esszencializmus; ugyanez mondható el a magyar kultúráról; és mindezt bizonyítja az is, hogy egyértelmű határai sincsenek. Ha vannak átmeneti zónák, holdudvarok, van belső sokszínűség, akkor a dolog nem létezik.
Tehát: nem hogy megőrzése nem méltó a nyugati és a magyar kultúra, hanem egyáltalán, olyan sincs, hogy „nyugati”, „magyar” és talán még olyan se, hogy „kultúra”.
Egyáltalán: minden fogalmunk öncsalás, meg az egész világ öncsalás, elvégre ki tudná megmondani, hogy az éjszakai égen a Hold valódi létező-e, s nem csak agyunk hamis kivetítése? Ne tessék röhögni, komoly, létező kételyről van szó, amit komoly, létező filozófusok fogalmaztak meg komoly konferencián: az esetet John Searle amerikai filozófus idézi a világ valódiságát védelmező, a posztmodern antirealizmus ellen írt könyvében.
Már csak az a kérdés, hogy Marx, Foucault és Derrida valódi létezők voltak-e, s nem csak vágyvezérelt szociológusok és filozófusok agyának álombéli kivetülései.
Most itt lehetne nagy tudományos levezetéseket idézni arról, hogy ami nem homogén és nem egyértelműen körülhatárolható, az attól még lehet valódi létező, és lehetne ajánlani az önkéntes posztmodern önbecsapást és cinizmust szisztematikusan darabokra szedő szakirodalmat, de felesleges.
A fenti példák tipikus megnyilvánulásai a poszthatvannyolcas európai „szellemi” elitnek az egészségesen jóval túlmenő szkepticizmusán, amely paradox módon meglehetősen definitív morális követelőzésekbe torkollik.
És persze saját magunk elrohasztása közben bárki, aki fel meri tenni a kérdést, hogy miért is kéne véget nem érő definíciós vitákba bocsátkozni az akadémiákon kívül, és megadni magunkat ennek az önfelszámoló „kritikai attitűdnek” (ajánlom a frankfurtiak helyett Szent Ágostont és Szent Tamást, ők is erős kritikai attitűdöt képviseltek), és miért ne lehetne egészséges módon magától értetődő, hogy miért őrizzük meg a kultúránkat, az majd tudománytalan, radikális jobboldali populistának számít, akinek legenyhébb esetben egy lenéző mosoly az osztályrésze.
Ki sem derül, ha nincs a botrány: ez az alak, Lakatos Márk járja az országot és előadásokat tart művelődési házakban a kultúra nevében... Ungváry Zsolt írása.
Mi lesz az LMP-vel a Csárdi-ügy után? Mit gondol Magyar Péterről és rajongóiról? Merre tovább, zöldmozgalom? Mi várható az amerikai elnökválasztáson?
Hat fergeteges számmal, köztük a máris közismertté vált Gyere babával és a Csavargóval jelentkezett a Magyar Banda.
A könyv a modernitástól el nem szakítva, gyakorlati eredményeket is felmutatva vezet be a metapolitika fogalomába.
Ha az Egyesült Államok civilizációjáról beszélünk, akkor érdemes behatóan ismerkedni azon struktúrákkal, melyek kibontakozását és fennmaradását lehetővé tették. Pogrányi Lovas Miklós írása.
Tudomány és vallás, tények és elméletek, lyukak és Isten, hitek és bizonyosságok. A fókuszcsoportos Nagy Ádám szétszedi Tudóslányt, mi nekiesünk Nagy Ádám mondásainak. Szilvay Gergely írása.
Az észak-koreai katonák orosz területeken vannak, orosz területeken harcolnak jelenleg.
„Ezúton is »köszönjük neki«, hogy részt vett önkormányzatunk működésében, de mi jobban örülünk neki, ha ebből kimarad a továbbiakban” – írta a Kétfarkú Kutya Párt.
