Az meg egy külön feladvány lehetne Cas Mudde számára, hogy ha Magyarországon minden nemzedékben, minden településtípusban, férfiak és nők, jól képzettek és képzetlenebbek körében is a Fidesz a legnépszerűbb párt (ez tényszerűen igaz az idei választás eredményei nyomán), akkor egy ilyen párt mitől és mihez képest szélsőséges. És akkor ki a nem szélsőséges párt itthon? Netán az 1 százalékot sem elérő, közérdeklődés hiányában csődöt jelentő és meg is szűnő Együtt volt a centrista-liberális mainstream néppártiság reményének hordozója?
Jön aztán egy nem csekély belső ellentmondás Mudde előadásában. Azt mondja: a mainstream és a radikális jobboldal közötti határok egyre inkább elmosódnak – szerinte ezt láthatjuk Dániában és részben Hollandiában is. A hagyományos jobboldal azonban szerinte nem tudja megverni őket azzal, ha lemásolja őket. Nos, épp ezelőtt beszélt arról, hogy a Fidesz mára radikális jobboldali párt lett, márpedig Magyarországon a Fidesz a hagyományos jobboldali párt és a Fidesz meg tudott úgy megváltozni, hogy könnyedén megverhesse a radikális jobboldali kihívóját.
Beszél Mudde arról is: „A radikális jobb ott gyenge, például Spanyolországban, Portugáliában, ahol a politika inkább a társadalmi-gazdasági témák körül forog. Ahol viszont a kulturális témák a meghatározóak, ott nagy lehetőségei lesznek a radikálisoknak.” Igazi felületes okoskodás ez, onnan kezdve, hogy vajon a kulturális témák nem ugyanúgy társadalmi témák is? Mire ez a szembeállítás?
Aztán: Portugália érdekes eset, ott valóban nem létezik radikális jobboldaliság, de valójában karakteres konzervativizmus se. A Salazar-rezsim bukása óta abszolút balra tolódott az ország, jellemzően dél-európai balos közmegegyezések szerint működik, hol jobban, hol rosszabbul Portugália. Spanyolország viszont más tészta, itt megint a mélybe kellene nyúlni a helyzet megértéséhez. Spanyolország is balra dőlt a Franco utáni évtizedekben, ez is sok mindent megmagyaráz. De az még fontosabb, hogy ott egyrészt van egy kasztíliai (birodalmi spanyol) status quo konzervativizmus és jobboldaliság (fő képviselője a Néppárt), és emellett pedig a regionális és főleg etnikai autonomista és szeparatista mozgalmakban lángol a radikális jobboldaliságnak (is) nevezhető nacionalista hevület. Csak történelmi és kulturális okokból ezek a mozgalmak (katalánok, baszkok) egyúttal nagyon erősen balosak is – a fő összetartó erő bennük a birodalmi, madridi központtal való szembenállás. Egy ilyen összetett országban nincs helye a más európai országokban megszokott jobboldali radikalizmusnak.
És egy desszert a végére. Cas Mudde szerint „a jobboldali radikalizmus fő kérdése az identitás, hogy kik is vagyunk. Ez a következő évtizedekben is alaptémája lesz a politikának, és annak is kell lennie – a radikálisoknak erre van egy világos válaszuk; másoknak is ki kellene alakítaniuk a magukét”.