Aki meg akarta védeni a hazáját

Március 15-én épp egy délutáni vonattal robogtam haza a fővárosból. Zenét hallgattam, bámultam a száguldó tájat vagy figyeltem az utasokat. Csak a szokásos. Az Esztergomba tartó szerelvény tele volt szépen kiöltözött, kokárdás idős emberekkel, akik Orbán Viktor beszédéről tartottak hazafelé. Mindenki izgatottan cseverészett, a hallottakat értékelték és mindeközben elismerően bólogattak. Boldogok voltak.

Az előttem ülő idős házaspár azonban nem. 

A feleség próbálta minden erejével vigasztalni a férjét, nem sok sikerrel. Ölelgette, csókolgatta és a kezét szorongatva győzködte valamiről. Az idős úr csak lógatta az orrát és a fejét csóválta szomorúan. Teljesen magába volt roskadva. El nem tudtam képzelni, hogy mi történhetett ezen a miniszterelnöki beszéden, ami ennyire elvette az ősz szakállas úriember életkedvét. Pedig láthatóan nagyon készült a nemzeti ünnepre.

Megkérdeztem tőle:

- Miért van így elkeseredve? Remélem nem veszi tolakodásnak a kérdést.

- Nem sikerült megvédeni a hazámat – felelte az öreg fájdalommal.

- Hogy érti ezt? Most csak ünnepelni kellett, mégis mitől szerette volna megvédenie a hazáját? Mi történt?

- A Kossuth téren álltunk a feleségemmel, vártuk a miniszterelnök úr beszédét, amikor odajött hozzánk két újságíró. Külföldiek voltak, valamilyen nyugati médiumtól. Megkértek rá, hogy nyilatkozzak a magyarországi helyzetről. Azt kérdezték, hogy szerintem is diktatúrában élünk-e. Meg azt, hogy milyen érzés egy ilyen elnyomó rendszerben élni.

- Erre ön?

- Azt feleltem nekik, hogy én éltem diktatúrában, de az nem ilyen volt. Próbáltam nekik elmagyarázni, hogy itt nincs diktatúra. Elmondtam, hogy van sok ellenzéki médium, szólásszabadság is van. Bárki bármit mondhat. Azt is mondtam, hogy a Fidesz leváltható, ha a nép úgy akarja. Egy diktatórikus rendszerben ez nyilván nem így lenne. Felhoztam, hogy nemrég Hódmezővásárhelyen is legyőzték a Fideszt.

- Angolul beszélgetett velük?

- Igen. Tudja, kérem, én bányamérnökként dolgoztam éveken keresztül, majd amikor a bányákat bezárták, elmentem tanárnak. Megtanultam angolul is, már csak azért is, mert tizenkilenc unokám született és szerettem volna fiatalos nagypapa lenni, aki lépést tart a világgal.

- Hát akkor miért van így elkeseredve? Szépen el tudta magyarázni nekik angolul, hogy mit gondol a magyarországi helyzetről. Ez nagy szó!

- Nem! Úgy érzem, hogy nem tudtam elég hatásosan elmagyarázni nekik. Nap mint nap olvasom, ahogy bántják a hazámat a nyugati sajtóban. Diktatúrát kiáltanak, holott erről szó sincs. Ez nekem nagyon fáj. Most pedig végre lehetőséget kaptam a jó Istentől, hogy megvédjem a hazámat a nyugati sajtóban, ahol mindig pocskondiázzák, de én nem tudtam eleget tenni a kötelességemnek. Ráadásul pont március 15-én! Még számos dolgot mondhattam volna, ami csak később jutott eszembe. Az angolom sem volt igazán jó, lenéző gúny ült ki a nyugati újságírók arcára. Lekezelőek voltak velem, nem vettek komolyan.

- Ne legyen ilyen szigorú magával, így is szépen megvédte Magyarországot – próbáltam most már én is vigasztalni az öreget.

- De még annyi mindent mondhattam volna! Olyan gyorsan jöttek a kérdések, hogy nem tudtam alaposan átgondolni őket. Meg is illetődtem egy csöppet. Pedig higgye el nekem, kérem, én az életemet is odaadnám a hazámért. Igaz, ez nem nagy érdem, hiszen már nincs sok hátra belőle, de azért talán mégiscsak számít valamit.  

- Mit mondott volna még?

- Odavágtam volna nekik, hogy igazat szólva engem az sem érdekel, ha valójában diktatúrában élünk! Akkor legyen ilyen minden diktatúra. Támogassák a családokat, a gyerekvállalást és helyezzenek nagy hangsúlyt a nemzeti büszkeségre. Úgyis az a legfontosabb, hogy szülessen minél több magyar gyerek a Kárpát-medencében és azok legyenek büszkék arra, hogy itt láttak napvilágot és magyar az anyanyelvük – lendült bele a bácsi fiatalos hevülettel.

- Mondott volna még valamit?

- Igen! Elmondtam volna, hogy nekem hat gyerekem van, mindannyian diplomások. Orvosok, tanárok és mérnökök. Itt élnek Magyarországon és itt is fognak meghalni, ahogy én is – itt már valósággal égett az öreg szeme. Így folytatta: A fiaimtól és lányaimtól született tizenkilenc unokám, most érkezik a huszadik. Ők is diplomások lesznek, büszke magyarként fognak élni a Kárpát-medencében, majd itt is fognak meghalni. Azt remélem.

- Még valami?

- Elmagyaráztam volna nekik, hogy persze vannak itthon problémák, nem azt mondom, hogy nincs. Sürgősen fejleszteni kell az oktatást és az egészségügyet, de azért ne essünk túlzásokba. Ne jöjjenek itt nekem diktatúrával meg fasizmussal a nemzeti ünnepünkön! Amíg tisztességgel, büszkén meg lehet itt élni, valamint a kormány támogatja a magyar családokat és a gyerekvállalást, addig az sem érdekel, ha korrupt a rendszer – mert tudja ezzel hergeltek azok a külföldi újságírók.

- Mivel?

- Hogy milyen nekem ilyen korrupt rendszerben élni.

- És milyen?

- Hát semmilyen. Én aztán nem érzek belőle semmit.

- Értem. Nézze, mi lenne ha azt mondanám: történetesen én is egy újságíró vagyok, igaz nem nyugati, de megírom azokat, amiket elfelejtett elmondani azoknak a külföldi újságíróknak a Kossuth téren.

- Épp úgy, ahogy az előbb mondtam önnek?

- Épp úgy.

- Akkor minden bánatom elszállna! Az úgyis fontosabb, hogy a magyarok olvassák. Igazat szólva teszek én a külföldiekre, az a fontos, hogy mi tisztában legyünk önmagunkkal!

- Na, akkor majd holnap reggel olvassa el a Mandinert.

- Maga tényleg újságíró? Meg fogom nézni holnap reggel – súgta meg.