Magyarország a magyarok Izraele. Sok európainak ilyenje már nincs a bevándorlás miatt

Az elmúlt öt év nagy részét Budapesten töltöttem, és ez idő alatt sokat utaztam Nyugat-Európában.

Természetesen – legyünk igazságosak – nem kötelességük támogatni Orbánt és a Fideszt, de jó lenne, ha ezek a kritikusok tudnák, miről beszélnek. Általában nem tudják – különösen, ha a migrációról van szó.

Régen arra a következtetésre jutottam, hogy ezeknek az európaiaknak, beleértve a brit bien-pensants-t is, Orbánt kell bűnbaknak tekinteniük, hogy így elkerüljék a felelősségvállalást a tömeges migráció miatt a saját országukban kialakult káoszért. Mindig meghívom őket Budapestre, hogy saját szemükkel lássák, milyen biztonságos, rendezett városban élni –

Tudom, hogy nem jönnek el. Túl fontos számukra a narratíva fenntartása.

Zavarba ejtő, hogy az egyébként intelligens európaiak miért nem látják a szemük előtt lévő tényeket a bűnözés és más migránsproblémák kapcsán – vagy ha mégis látják, miért nem merik kimondani, hogy ez a helyzet, és miért nem tesznek ellene. Ehhez hasonlóan nehezen értettem meg, hogy a fehér európaiak miért érzik olyan kényelmetlenül magukat, amikor én, egy külföldi, erről beszélek.

Aztán a minap olvastam egy lenyűgöző cikket a The New York Timesban, 1971-ből. Ez az a fajta cikk, amelyet a liberális Times ma már nem publikálna. Paul Wilkes, egy szlovák származású bevándorló újságíró írta, aki ekkor visszatért szülővárosába, Clevelandbe, Ohióba, hogy megnézze, mi történt a környékkel, ahol felnőtt. Hogy mi történt? A feketék beköltöztek, a fehérek pedig elköltöztek.

Wilkes így ír:

„A háború után és az 1950-es évek első felében a Forest Avenue-n élni minden bizonnyal beteljesítette a szlovák és magyar bevándorlók, valamint utódaik minden álmát. A közelben volt rendszeres munka, az utcák tiszták voltak, a pázsitot nyírták, és – kivéve néhány helyi huligánt, akik megverhettek – biztonságos volt. Feketék? Persze, tudtunk a feketékről. Egyre növekvő, egymásra hasonlító tömeg volt, akik a háború után özönlöttek be, hogy fantasztikus kosárlabdacsapatokat hozzanak létre az East Techben. A belváros romos szélén éltek, és látszólag elégedettek voltak azzal, hogy szegénységükben élvezkedtek. Egyszerre voltak kívül a gondolatainkon, meg egy tompa érzés, hogy a jövőben biztosan zavarni fog minket.”

Wilkes meglátogatja gyermekkori katolikus plébánosát:

„»Sok gondunk volt az iskolás gyerekek megverésével, sőt, az egész baseballcsapatot és edzőiket is megtámadta egy 30 fős banda. Gondolom, hallottál arról a nyolcadikos lányról, akit négy fiú erőszakolt meg Audubonból.« Hallottam róla, és az Audubon, egy állami középiskola, amely ma már szinte teljes egészében fekete, bár túlnyomórészt fehér környéken található, volt az oka annak, hogy sokan a régi környék jelenlegi állapotát emlegették.

A beszélgetés folytatódik:

„Egy közelmúltbeli esemény fokozta a szomszédságban a haragot: Joe Toke meggyilkolása, akit egy rablás során megöltek a több mint 40 éve általa üzemeltetett benzinkútnál. Említették-e a gyilkosságot a szószéken? »Nem, saját megítélésem szerint jobb volt nem említeni őt« – válaszolta Michael atya, majd egy pillanatig habozott, mielőtt kifejezéstelen arccal így folytatta: »Nem akartam rámutatni a problémára.«”

Európa 2026, ismerkedj meg Clevelanddel 1971-ből!

Jó és helyes, hogy nem akarnak rasszisták lenni! De nem az igazság árán – különösen egy olyan igazság árán, amely, ha nem szembesülnek vele, tönkreteszi a környéket (vagy az országot).

Joe Toke holttestét a felesége találta meg. A koponyáját betörték.

„»Az itteni emberek számára Joe egy állandó szereplő volt, az a becsületes üzletember, aki kemény munkával ért el sikereket – mondta özvegye. – Mindannyian tudtuk, hogy a környék változik, de aztán ez történt. … Most arra gondolok, hogy elköltözöm a környékről, de hová mennék? Minden, amit ismerek, itt van. Csak azt akarom, hogy megtalálják azokat a gyilkosokat, és megkapják a méltó büntetésüket.«”

„Minden, amit ismerek, itt van”, mondta – és amúgy is, hová menne? Eszünkbe juthat Michel Houllebecq 2015-ös regényében, a Behódolásban szereplő francia főszereplő kétségbeesett mondata. Amikor zsidó barátnője elmondja neki, hogy családjával Izraelbe költöznek, hogy elkerüljék a muszlim migránsok által elkövetett erőszakot és üldözést, szomorúan mgjegyzi: „Nekem nincs Izraelem.”

De ez még mindig nem otthon a nyugat-európaiak számára, és ráadásul, ha Brüsszelnek sikerül elérnie a célját, Magyarország és a közép-európai ország kénytelenek lesznek elfogadni ugyanazt a tönkremenetel felé vezető utat, amit a nyugatiak megtettek, mindezt egy hamis baloldali narratíva fenntartása érdekében.

Az 1971-es Clevelandről szóló történetből még valamit megtanultam. A 2025-ös adatok szerint Cleveland az egyik legerőszakosabb város Amerikában, ahol a bűncselekmények többsége a keleti részén koncentrálódik – pontosan azokon a környékeken, ahol korábban szlovákok, magyarok és más fehér európai bevándorlók éltek. Ők feladták ezeket a környékeket, és azok már nem fognak visszaváltozni.

Az 1971-es történetet olvasva magamat láttam az említett pap reakciójában. 59 éves vagyok, és a polgárjogi mozgalom vége felé nőttem fel, amikor az afroamerikaiak küzdelmeik árán végre elnyerték alkotmányos jogaik teljességét, eltörölve a déli államok szegregációs törvényeit. Ügyük nemes és igazságos volt. Az én generációm úgy nőtt fel, hogy hitt Martin Luther King Jr. víziójában, aki azt mondta, hogy álma egy olyan Amerika, ahol az embereket nem a bőrük színe, hanem a jellemük alapján ítélik meg.

Ez nem volt rossz dolog. Délen, ahol felnőttem, a szüleink és nagyszüleink generációjának legtöbb fehér tagja nyíltan rasszista volt. Mi ezt a csúfságot magunk mögött akartuk hagyni. Nem kérek bocsánatot ezért.

De valami furcsa dolog történt: legtöbbünk olyan lett, mint az a clevelandi pap, Michael atya, aki látta, mi folyik a feketék körében a bűnözés terén, s látta, hogy diszfunkcionálisak a fekete közösségek, nem volt hajlandó ezt tudomásul venni. Miért nem? Miért nem tettük mi sem? Mert nem akartunk olyat mondani, ami a valódi rasszisták malmára hajtja a vizet.

Ez gyávaság volt, erénynek álcázva. Legtöbben elkerültük a többségében fekete lakosságú környékeket, nem jártunk oda, és természetesen nem is laktunk ott, mert pontosan tudtuk, hogy azok a helyek erőszakosak. Tudtuk, hogy sok ott élő fekete gyűlöl minket, és könnyű célpontnak tekintenek minket a bűnözők.

Ma Amerikában, a Nagy Woke Ébredés (Great Awokening – szójáték, a vallási nagy ébredések, a Great Awakening mentén – a ford.)  után új faji problémával kell szembenéznünk. A Nagy Woke Ébredés után, amely 2010 körül kezdődött és Donald Trump 2024-es újraválasztásáig tartott, a média, az egyetemek és az amerikai élet minden intézménye azt tanította a fiatal fehéreknek, különösen a fehér férfiaknak, hogy ők egyedülállóan gonoszak. Hogy ők minden baj forrása Amerikában. Hogy életük célja az, hogy bűnbakok legyenek a fekete Amerika kudarcaiért.

Sokan közülük nemcsak elutasították ezt a gonosz narratívát – ami jó dolog –,

Őszintén szólva, az én korombeli idősebb emberek is részben felelősek ezért a szörnyű fejleményért. Láttuk, vagy látnunk kellett volna, mi történik, de nem mondtunk semmit, részben attól való félelmünkben, hogy rasszistának neveznek minket, részben pedig attól való félelmünkben, hogy valóban rasszisták vagyunk. Ezek a gyerekek úgy nőttek fel, hogy látták, hogy a liberális fehérek is csatlakoztak a velük szembeni bigottsághoz, és túl sok konzervatív fehér közülünk hallgatott, túl szégyellős volt megszólalni, vagy zavarba került emiatt.

Rájöttem, hogy nekem, mint külföldinek, könnyű látni a migránsok által elkövetett bűncselekmények és a diszfunkciók problémáit Európában, és kimondani, ami nyilvánvaló. Nem Európában nőttem fel, ezért nem szívtam magamba a burzsoá tabukat, amelyek tiltják, hogy észrevegyem ezeket a dolgokat. De amikor valami hasonló történt Amerikában az én életem során, részben a migránsokkal, de főleg a bennszülött fekete lakossággal kapcsolatban, az olyan emberek, mint én, úgy viselkedtek, ahogy ma a „tiszteletre méltó” európaiak: elfordítottuk a tekintetünket, befogtuk a szánkat, és lenéztük a fehér munkásosztály bigottságát.

Azok az európai vezetők, mint Orbán Viktor, akik látják, mi történt Nagy-Britanniával és Nyugat-Európával, és akik a saját országuk békéjének megőrzése érdekében küzdenek a zavargásokat okozó migránsok kizárásával, szembesülniük kell a militáns brüsszeli technokraták teljes erejével.

Jelenleg Magyarország a magyarok Izraele. Szlovákia a szlovákok Izraele, Csehország a csehek Izraele. Lengyelország a lengyelek Izraele. És így tovább. Ha meg tudják tartani. Ahhoz, hogy megőrizzék, a közép-európaiaknak – mind a vezetőknek, mind a választóknak – soha nem szabad olyanokká válniuk, mint 1971-ben Cleveland atya, Michael, és kortársai (beleértve a pápát is), akik nem voltak hajlandók „meghatározni a problémát”.

Bécsben egy török muszlim városi képviselő, a Szocialista Párt tagja, elítéli azt a javaslatot, hogy emlékművet állítsanak III. Sobieski János királynak, a lengyel uralkodónak, aki 1683-ban a keresztény seregeket győzelemre vezette az ostromló oszmán erők ellen. A képviselő „iszlamofóbnak” nevezi a javaslatot – mintha a bécsi embereknek akkoriban nem lett volna okuk félni az őket meghódítani próbáló iszlám seregektől!

Európa „tiszteletreméltó” liberálisai és konzervatívjai jobb, ha nem hagyják az úgynevezett „szélsőjobboldalra” Bécs kultúrájának és örökségének védelmét. Ha mégis ezt teszik, akkor ezek a félénk középosztálybeli európaiak részben felelőssé válnak, ha egy valóban rasszista szélsőjobboldal lép fel, hogy megtegye azt, amit minden józan gondolkodású hazafi tenne: megvédje a környéket és a hazát azoktól, akik felismerhetetlenül meg akarják változtatni.

A bécsieknek van ilyen problémájuk. A budapestieknek nincs. Az európaiaknak meg kell kérdezniük maguktól, hogy miért. 

Nyitókép: MTI/Hegedüs Róbert