Kína összességében is egy súlycsoport az USA-val, de egyes területeken messze elöl jár
Lehet Kínát szankcionálni, de vissza fognak ütni, úgy, hogy az fájjon.
Ahelyett, hogy eltávolították volna a közgondolkodásból a „parázna” és a „házasságtörő” stigmáját, egyszerűen csak helyettesítették azokat az „erőszakoskodó” és a „bántalmazó” stigmájával.
„Elszabadult a szexuális forradalom. Ami eredetileg szabadságot ígért, az most, mint minden forradalom, a terror rémuralmába torkollott és felfalja saját gyermekeit. S mint más forradalmak esetében is, ez nem azért van, mert a forradalmárok oly széleskörű támogatást élveznének; hanem azért, mert a politikai és vallási vezetők össze vannak zavarodva, megosztottak és hallgatnak. Azok, akiktől azt várnánk, hogy rendet tesznek – konzervatív politikusok, vallási vezetők, civil libertáriusok, újságírók, tudósok – vagy elbújnak vagy éppenhogy azáltal kívánják erényeiket megmutatni, hogy maguk is olajat öntenek a hisztéria tüzére, és nem akarják megérteni ezt az egészet.
Amint az egyik hiszti – az egyetemi campusok „erőszakjárványa” – végül hoaxnak bizonyult, mint arra Betsy DeVos oktatási miniszter józan ésszel rámutatott, most egy másik tört ki Harvey Weinstein kapcsán, és naponta újabbak törnek ki. A jelenség értelmezése balról jobbra vagy bátortalan vagy olyannyira fertőzött a szenteskedéssel, hogy nem senki nem tud kritikusan írni. Pedig ha egyszer felhagynánk az összezavaró zsargon és ideológia használatával, gyorsan világosság válna, mi folyik itt.
Az aljas viselkedésben ugyanis semmi új nincs. Ami új – és ami újdonságként hat – az az, hogy átpolitizálták.
Először is: nincs, és soha nem is volt semmiféle »szexuális zaklatási«, »szexuális bántalmazási« vagy »családon belüli erőszakra« vonatkozó járvány vagy bármi más. Persze nem arról van szó, hogy az ezen kifejezésekkel jelölt cselekedetek sosem történtek volna meg; hanem arról, hogy ezek a kifejezések maguk olyan ideológiai konstrukciók, amelyeket arra találtak ki, hogy hisztériát keltsenek, miközben semmit sem jelentenek. Vannak, és mindig is voltak büntetőjogi törvények, amelyek védték a nőket (és mindenki mást) az erőszakos bűncselekményektől. Régóta vannak olyan intézkedések is, amelyek a munkahelyi feljebbvalók szexuális nyomásgyakorlásától hivatott védeni őket. Bárki, akit ilyen sérelem ér,beperelheti a törvényszegőt. És nem, bizonyosan nincs semmiféle »stigma« azokkal szemben, akik ezt megteszik, és soha nem is volt.
Ami viszont tényleg van – és sokan figyelmeztettek már régen, hogy ez bekövetkezhet –, az egy súlyosan átszexualizált kultúra, amelyet olyan férfiak és nők uralnak, akik sikeresen változtatták meg a szexualitás szótárát, megfelelően ideológiai és anyagi érdekeiknek, a szexet pénzügyi és politikai fegyverként használva. Privilegizált férfiak és nők kidobták az ablakon gyakorlatilag a szexualitással kapcsolatos összes korlátozást, nem csak a saját, személyes kielégülésük érdekében, hanem – könnyen megjósolható módon - karrierjük előmozdítása érdekében is, a jólét növeléséért, a versenytársak kiiktatása miatt, az ellenzők megbüntetése érdekében, hogy zsarolni tudjanak és hogy megszerezzék a politikai hatalmat. Az ilyen viselkedés különösen is féktelenül jelentkezik kulturális fellegvárainkban: a médiában, az egyetemeken, Hollywoodban, a tévékben és a divatiparban, amelyek természetüknél fogva mind profitálnak a szexuális vonzerőből, és amelyek nagy jutalmat ígérnek azoknak, akik szolgálhatnak mindezzel. Mivel legtöbbünk fogyasztja ezen iparágak termékeit, kevesen moshatják kezüket azzal, hogy egyáltalán nincs mindebben semmi felelősségük.
Mindezzel szemban a korai ellenállást a keresztények és más kritikusok képviselték, akiket azonban már régen nevetségessé tettek és elhallgattattak a forradalom seregei: a feminista, később a homoszexuális ideológusok, akik a korlátlan szexet hirdették, mint a politikai »felszabadítás« egy formáját az »elnyomás« alól. Besorozták az értelmiségieket is, és moralisztikus buzgósággal, diametrikusan az erkölcsi stigmát átfordították azokról, akik támogatták a forradalmat azokra, akik ellenezték azt, utóbbiakat politikai elnyomóknak állítva be.
Most, miután évtizedekig szolgálták ezt a közönséges kultúrát, mint értelmiségi apologéták, ugyanazok a radikális ideológusok úgy találták, hogy most tovább fokozhatják befolyásukat és növelhetik hatalmukat ama káosz segítségével, amelynek megteremtéséhez ők is segédkeztek, azáltal, hogy az új kellemetlenségeket újféle kvázi-bűncselekményeknek állítják be, amelyeket senki nem ért pontosan és amelyek nem tűrnek védelmet. Miután nemcsak a keresztényeket tették nevetségessé és hallgattatták el, hanem velük együtt a »bűn«, az »erkölcstelenség«, a »paráználkodás« és a »házasságtörés« bosszantó, régimódi szótárát is, a radikálisok most bevezetnek ehelyett egy olyan szótárat, amely az ideológiai elhajlást bünteti (»szexizmus«, »nőgyűlölet«) és kriminalitást sugalmaz: »szexuális bántalmazás«, »szexuális visszaélés«, »helytelen szexuális viselkedés«, »szexuális erőszak«, szexuális ez, szexuális az.
Röviden: a szexuális ideológusok új politikai teológiát hoztak létre, amely a bűn átpolitizált, kormány által engedélyezett definícióját is bevezette. Más szavakkal: eltörölték a vallási eredetű bűnt és helyettesítették azt a politikai bűnnel. Ahelyett, hogy – eredeti ígéretüknek megfelelően – eltávolították volna a közgondolkodásból a »parázna« és a »házasságtörő« stigmáját, egyszerűen csak helyettesítették azokat az »erőszakoskodó« és a »bántalmazó« stigmájával. A moralitást ideológiával, a közösségi normákat pedig saját magukkal helyettesítették, mint az ártatlanság és bűnösség egyedüli bírái.
Van a kettő közt bármi különbség? Igen. A hagyományos bűnök világosak és pontosan meghatározottak voltak, mindenki vonatkoztak egyenlően, és olyan, nem politikai tekintélyek felügyelték őket, mint a szülők, egyházak és a helyi közösségek; a büntetés pedig társadalmi rosszallás és esetleg kiközösítés volt. Az új, ideológiai bűnök azonban homályosak, nincs egyértelmű meghatározásuk, csak a férfiak lehetnek bűnösek bennük, valamint jogászok és csendőrök őrködnek felettük, továbbá perekkel és börtönnel büntetik őket.
Ez a „felszabadítás” pontosan azt a logikát követi, amiben az Ember Jogai a terror uralmává változnak. A fanatikus Antoine de St. Just akár a szexuális forradalom pártján is beszélhetett volna a francia forradalom helyett, amikor kijelentette: »Nincs szabadság a aszabadság ellenségeinek!«”