Az amerikai demokraták, a liberálisok és az otthoni ellenzék közös nevezője egy: Minden szar!

Az amerikai évértékelő, a State of the Union politikai színház. De hasznos színház.

Az amerikai alkotmány előírja, hogy az elnöknek „időről időre” tájékoztatnia kell a Kongresszust az ország állapotáról.

Ha nem néztem volna végig személyesen Trump 1 óra 48 perces maratoni beszédét (ami rekordot döntött), ma két álláspont között őrlődnék: a New York Times szerint Trump mindenben hazudik, a New York Post szerint pedig a történelem egyik legjobb beszédét mondta.

Így elvégeztem egy kísérletet: amíg élőben hallgattam Trumpot, saját jegyzeteket készítve, közben figyeltem, hogyan fordítja le mindezt a New York Times, a baloldali média csúcsdísze. Amikor mi, magyar konzervatívok azt mondjuk, hogy a baloldali média többször hazudik, mint nem, az diplomatikus understatement.

Trumpot hatalmas taps fogadta a teremben, ahol szokás szerint republikánusok egyik oldalon, demokraták a másikon foglaltak helyet. A megjelenés vagy távolmaradás már önmagában vélemény. A baloldali újságírók élő közvetítéseikben mégis úgy tálalták: Trump támogatottsága csekély, mert valaki nem nézett rá, vagy épp becsukta a szemét, amikor Trump elhaladt előtte. Költői túlzás a fordításom, de a lényeg egyértelmű: diszkreditálni próbálták az egészet még akkor is, ha tapsvihar játszódik le a szemünk előtt.

De itt álljunk meg egy pillanatra. Fontos momentum, amit a magyar és az amerikai politika között ingázóként nem hagyhatok szó nélkül: a beszéd előtti órákban a demokraták összehívták a State of the Swampet („a mocsár helyzetét”) – utalva Trump régi ígéretére, hogy lecsapolja a washingtoni korrupciós mocsarat. Erre utalóan jött a kissé pikírt, liberálisoktól megszokottan cikis elnevezés.

A lényeg, hogy a demokraták, liberálisok és a mindenkori otthoni ellenzék közös nevezője egy: „minden szar”. Nem ez az egyetlen elem, amit Magyar Péter és társai áthoztak a magyar politikai életbe, de ez megkérdőjelezhetetlenül jelen van. Ilyen ez a liberális playbook.

Trump beszéde három pillérre épült: gazdaság helyrehozatala és növekedés, illegális migráció kezelése és a külpolitikai békemissziók. Trump hozta védjegyét, a szuperlatívuszokat – „Amerika aranykora”, „példátlan fordulat”, „robbanásszerű gazdasági növekedés” –, de hát erről szól az amerikai álom. Ezt helyén kell kezelni, még ha a mi kultúránktól ez kissé távol is áll.

Kiemelte a Big Beautiful Billt, ami most, az adóbevallási időszakban konkrétan kevesebb adót jelent az embereknek. A baloldali sajtó ezeket azonnal relativizálta, de tette ezt olyan patetikus szinten, hogy megírta: „igaz, hogy tojás és kenyér olcsóbb, de a tej nem”; „az infláció stagnál, de csak azért, mert korábban magas volt”. Pedig Trump a „megfizethetőség korát” hirdeti: alacsony energiaárakat, gázárakat. Megjegyzi, pont azokra a gazdasági intézkedésekre teszi a hangsúlyt, amit az Orbán-kormány is megcéloz. A NYT újságírói szerint persze mindez semmit sem ér, hiszen a félidős választások felé vezető felmérések szerint Trump támogatottsága nagyon alacsony. Ez körülbelül olyan statisztika, mint Magyar Péter jelenlegi 55%-os választási vezetése. Nos, a baloldali és liberális globalista ember ugyanaz Amerikában, mint Magyarországon. Egy típus.

A demokraták ülve maradtak. Mi több, a híres Squad-tagok, mint Ilhan Omar és Rashida Tlaib, hangosan bekiabáltak az elnöknek, utóbbi pedig a trágár „FUCK ICE” kitűzővel próbált pszeudo-aktivistát játszani. (Az ICE az amerikai bevándorlási rendészet, amely karhatalmi eszközökkel kutatja fel és utasítja ki az illegális bevándorlókat – a szerk.) Ilhan Omar Amerika-ellenes bűnlajstroma már igen mutatós. Legutóbb mint a szomáliai közösség vezetője és a szomáliai korrupciós üggyel érintett állam, Minnesota képviselője visszhangzott nevétől a sajtó. Trump többször kihangsúlyozta, hogy Amerika nyitva áll a legális bevándorlók előtt, akik azért jönnek, hogy hozzátegyenek az amerikai sikerhez. Trump mindig illegális idegenekről beszélt (hivatalos jogi terminus), nem bevándorlókról általában – az NYT mégis „bevándorlási problémaként” fordította. Nüansznak tűnik, de a jelenlegi légkörben Amerikában ezek a nüanszok számítanak. Ezek a nüanszok járulnak hozzá a minnesotai tragédiákhoz, amikor is felhergelik az embereket azzal, hogy Trump senki külföldit nem akar itt látni. Az igazság az, hogy a több százezer deportálásnál egyértelműen vannak hibák, és lesznek is. Ez nem volt másképp Obama esetében sem, aki több mint 3 millió illegálist toloncolt ki. Trump most 700 ezer körül jár, és 1,5 millió ember élt az öndeportálás lehetőségével.

Én még nem találtam olyan ügyet, amit, ha elolvastam az „apróbetűs” részt a kitoloncolás okáról, ne lett volna jogos; ahol hiba történt, ott a célszemély visszajöhetett.

A külpolitikai részben szó volt egy olyan pontról, amiről szerintem Európában és Magyarországon is feltűnően kevés szó esik. Trump kimondta, Irán már most ballisztikus rakétákkal rendelkezik, amelyek elérik Európát, és dolgoznak azon, hogy az USA-t is elérjék. Ezt annak fényében, hogy Trump tíznapos ultimátumot adott a békére (nukleáris ambíciói feladására), s közben masszív katonai készültség van Közel-Keleten, igencsak fontos tudomásul venni. Ha eszkalálódik a helyzet, az olajárrobbanás azonnal érződik nálunk is: benzinkutak, rezsi, infláció, migrációs hullámok. Európában és így Magyarországon ez közvetlen biztonság- és gazdaságpolitikai kérdés – Irán nem csak Amerika és Izrael hisztije. Ukrajnáról (pont a 4. évforduló előestéjén) Trump csak annyit mondott: „nagyon keményen dolgozik” a konfliktus befejezésén, és ha ő lett volna elnök, ez meg sem történt volna.

Természetesen a majdnem kétórás beszéd alatt mindenbe részletesebben belement Trump, s hol behívta az olimpián aranyérmes hokicsapatot (a férfi válogatott tagjai eljöttek, a női csapat viszont visszautasította a meghívást „ütemezési okokra” hivatkozva, miközben néhány demokrata kritizálta vagy bojkottálta volna a részvételt), hol egy katonai tisztet tüntetett ki, aki a venezuelai műveletben sérült meg, hol pedig arra a virginiai, Sage Blair nevű tinédzserre hívta fel a figyelmet, akit az iskolája szülői beleegyezés nélkül próbált nemváltáson elindítani (a lányt fiúként kezelték, nevet változtattak).

A demokrata képviselők és törvényhozók nemcsak itt nem tapsoltak. Azt még meg lehet érteni, hogy bizonyos politikai, gazdasági kérdéseknél az ellenzék kifejezi az egyet nem értését, és ülve marad. Ugyanakkor azt már nehezebb emberi az értékekkel összeegyeztetni, hogy amikor a beszéd folyamán Trump Irina Zartuska, a meggyilkolt amerikai–ukrán fiatal lány édesanyjához, illetve Charlie Kirk özvegyéhez, Erikához intézte a szavait, a terem egyik oldala felállva tisztelgett előttük, a liberálisok viszont ülve maradtak. De ugyanezek a képviselők nyíltan kiállnak az illegális migránsok jogai mellett, s gyűlöletkampányt folytatnak az ICE ügynökei ellen. De amikor amerikaiakat ölnek meg a politikai beállítottságuk miatt, vagy amikor illegális bevándorlók gyilkolnak meg állampolgárokat, az nem éri el a morális küszöbüket. Ez pont olyan, mint otthon, ahol az áldozatok csak akkor számítanak, ha beleillenek a kormányellenes narratívába.

A State of the Union tehát politikai színház. De hasznos színház – hiszen számomra ennél jobban semmi nem mutatja meg, hogy itt, akárcsak otthon is, a liberálisok nem emberekért harcolnak, hanem narratívákért.

Nyitókép: SAUL LOEB / AFP