Németország, az örök talány

Egy huszonéves fiatalember nem hagyta megerőszakolni barátnőjét. Tettlegességre került sor, a fiút a túlerővel szemben megvédték barátai. A valamilyen hátterűek azonban követték hazáig. Csúnyán összeverték, a támadás csaknem az életébe került. A drezdaiak az utcára vonultak. A középosztály: anyák, karon ülő gyermekkel, nagymamák, srácok, meglett férfiak. A demonstráció alatt két zenemű ment nonstop. A német himnusz és a Szabadságkórus. Utóbbit az ismert operában a rabszolgák kara énekli. A felvonuló tömeg, míg az utcai zenészek mellett elhaladt, folyamatosan tapsolta őket. Értették a választás miértjét. A nem régóta Drezdában élők annál kevésbé. A tiltakozó felvonulást ellenben a régóta ott lakók szervezték. A régóta, illetve régebb óta ott lakó az új polkorrekt kifejezés. A németeket jelenti a médiumaikban. Úgy tűnik, rövidesen nevüktől is megszabadítják őket. Szóval, nehéz eldönteti, kik demonstráltak. A régebben ott lakók? A diktatúrában politikai immunitást szerző „ossik”? A németek? Netán a szászok, Luther népe?

Németország hosszú ideje rejtély. Hol gúny tárgya, hol rémület okozója Európában, mondta utolsó polihisztorainak egyike a Harmadik Birodalom romjai fölött. Örök talány. Megválthatatlan és legyőzhetetlen mindaddig, amíg a németek meg nem értik. Faust és Mefisztó népe azonban rég állt olyan messze önmaga megértésétől, mint napjainkban. Kikerültek ugyan a nácizmust követő etikai karanténból, de elbizonytalanodtak.

Mára nem az a talány, hogy Németország mit tesz, sokkal inkább az, hogy mit nem tesz. És miért nem teszi? Miért válik köddé identitása? Miért adja fel páratlan kultúráját? Miért indul el a fordított asszimiláció útján?

Pozitív önazonosságuk megtartása mind reménytelenebbnek látszik. Ezen a választás sem fog segíteni. A németek nagy része Merkelt élteti, kisebb részük inkább az orbáni, patrióta politika híve lenne. Mások csalásra számítanak, jó előre, amennyiben az AfD nem kap legalább negyven százalékot. Számunkra a német szavazás kérdése egyszerű. A minket agresszíven támadó Schulz, vagy a valamicskével mérsékeltebb Merkel? Az iskolázott, sziporkázó elme, vagy a megbízható, szürke taposógép? Az Unióban valószínűleg semmi sem fog változni a németek „talányos” tehetetlensége miatt.

Merkelista ismerőseim Horthyt és Orbánt szidják szakmányban, noha politikai szerepüket, eredményeiket nem ismerik. Hazánkat félfasisztának tartják. Gondolkodásukat kizárólag a német médiapropaganda határozza meg, holott sűrűn látogatnak Magyarországra. Valódi tapasztalataikat mégis zárójelbe teszik. Mi több, ha kapnak egy mértéktartó munkát a kormányzóról – Gosztonyi Péter Horthy-könyve németül is olvasható –, nem hajlandók kézbe venni. Miért nem? Mert nem! Ennyi. Ingerültek lesznek, amikor gondosan ápolt előítéleteik kiskertjébe valaki tényekkel akar belerondítani. Meggyőződésük őszinteségét azonban kétségessé teszi, hogy nálunk vásároltak házat. Magyarországon, a diktatúra földjén.

Tovább gombolyítva a német talányok fonalát: Konstanzban különös szoborkompozíció áll az óvárosban. Az obeliszk három oldalán három császár könyököl egy-egy ablakban: Nagy Ottó, Rőtszakállú Frigyes és Miksa. A negyedik ablak zárva van. Fölötte felirat: Futurae, azaz a Jövendő. Helyiek és turisták régóta találgatják, kit takarhat a csukott spaletta, ki a jövő embere? Valaha a német egyesítés atyja, Helmut Kohl tűnt befutónak. Később szóba jött Merkel, akinek – politikai karrierje bizonyítja – remek a könyöktechnikája. Ám mostanában korunk hőse, az ismeretlen migráns a favorit. A sokszínűség kényszerkultusza, ugyebár.

A magdeburgi katedrális középkori Szent Móric szobra példának okáért színesbőrű. Néger. A katolikus kereszténység születése óta nemzetek fölötti. A Megváltó bölcsőjéhez zarándokoló napkeleti bölcsek – Gáspár, Menyhért és Boldizsár, aki szerecsen király – módfelett színesek. Erre többen felfigyeltek. A politikailag inkorrekt József Attilát ugyan helyesbíteni kell majd, ekként: Boldizsár, aki afrikai király, de oda se neki! Bármiként legyen, a háromkirályok az európai, az afrikai és az ázsiai népeket reprezentálják a keresztény mitológiában. A pirézek, sajnálatos módon, ezúttal nem képviseltették magukat. Ilyen a mi formánk.

A német kereszténység sohasem zárkózott el a kívülről jövő, minőségi hatásoktól, ami helyett ma multikulturális moslékot kínálgatnak világszerte. A globális jövő ugyanis nem az ígért színvonalon érkezett. Vele karöltve az a kijelentés sem, amely a török származású német integrációs miniszter szájából hangzott el – mintegy összegezve a lényeget –, miszerint a németeknek a nyelven túl nincs is kultúrájuk. Itt talán megengedhető egy elnyújtott, politikailag korrekt „nahát”, míg körüljárom a progresszív mondatot, mint annak idején a konstanzi emlékművet.

A büntetőjogban a törvény nem ismerete nem mentesíti a bűnöst a felelősség alól. A politika ennél megengedőbb. Erre utal Frau Aydan Özoguz üdítően stupid kijelentése a nem létező, felteszem, általa nem ismert német művelődéstörténetről.

Miután kiszivárgott ez a pár szó a jövő résnyire nyíló spalettái mögül, nézzük meg, mire vonatkozik igazán. Sorakoztassuk fel a görögök utáni európai gondolkodókat. Emeljük ki közülük azokat, akik nagyságuk miatt eleve kilógnak a sorból Eckhart mestertől Kanton, Hegelen, Nietzschén, Spengleren, Jaspersen át Heideggerig. Aztán vessünk egy pillantást abba az áthidalhatatlan szakadékba, ami hiányukkal a filozófiatörténetben keletkezett. Érzésem szerint ez a szakadék a méltán világhírű török bölcselőkkel sem tölthető be.

Hasonló a helyzet az európai zenével, a modern fizikával, különösen a kvantummechanikával, az űrkutatással, a biológiával, az orvostudománnyal, a pszichológiával vagy az informatikai forradalommal. Magával a Gutenberg-galaxissal, ami a könyvnyomtatás feltalálója nélkül meglehetősen nehezen értelmezhető. Végül itt van az irodalomban – a nyelvet véve alapul – Canetti, Hesse, Thomas Mann, Musil, Kafka, Rilke, Goethe, Schiller, vagy a vaskos német humor mestere, Grimmelshausen. Az angolok szerint a németek humora ugyan röhejes – kié nem az a britekéhez képest? –, de a közfelfogással ellentétben

Tehát: a németek büszkesége az univerzális képességű juhászkutyájuk. Szakrális lény, kollektív tudattalanjukban „nemzeti totemős”. Ennek ellenére képesek humorral közeledni feléje. Íme: a német juhászt nem megveszik, hanem besorozzák; nem alszik, hanem a szemeit őrzi belülről; nem csontot keres, hanem lövészárkot ás; nem sétálni megy, hanem kivonul; nem ugat, hanem jelentést tesz. Nem ürít, hanem aknásít; nem vizel, hanem kijelöli a Birodalom határait. Éjjel nem házat őriz, hanem szolgálatba lép; nem állatorvoshoz megy, hanem katonai kórházba; nem kutyaiskolába jár, hanem bevonul; nem pacsit ad, hanem szalutál. Nos, a porosz drillt rég közelítették meg – az érintettek – ilyen kritikus öngúnnyal.

Ha a német karaktert egyetlen szóval kellene bemutatnom, akkor a „Jawohl!” kifejezést választanám. Ez nagyjából „igenis!”-t jelent. Nagyjából, mivel a szó felfogásához, a kötelességteljesítés kanti parancsának megértéséhez németnek kell születni. A fordítás mindössze útbaigazító jellegű. A lényeget a szálegyenes felkiáltójel – akár egy bokáját összecsapó porosz tiszt – érzékelteti. Fölösleges okoskodás helyett emlékeztetnék a német katonai helytállásra, illetőleg a focimeccseken tanúsított elszántságukra. A Nationalelf, vezessenek bár öt nullra ellenük, akkor is úgy küzd az utolsó pillanatig, mintha egyenlíthetne. Ugyanez a Wehrmacht esetében, valljuk be, meglehetősen kiábrándító.

Fennmaradtak a középkort követően úgynevezett „néptáblák”, amik az európai nemzetek jellemét mutatták be. Valaha a korabeli chatfórumokban, a kocsmákban lógtak. Rendkívüli tömörséggel foglalták össze a népek tulajdonságait. (Ma a politikai bérkommentelők kedvelik az efféle címkézést, eljátszva a közvélemény, a görög drámák kórusának modernizált, jóllehet kissé lebutított szerepét.) A táblázat szerint a németek erkölcseiket tekintve nyíltszívűek, egészen jó természetűek, a világi jogban tudósok, gyarlóságuk a pazarlás. Az ivást szeretik, betegségük a köszvény, viseletükben mindenkit utánoznak. Országuk jó, harci erényük felülmúlhatatlan, egy császárt tekintenek uruknak, istentiszteletük szent. Gabonában bővelkednek, az állatok közül az oroszlánhoz hasonlítanak, idejüket ivással töltik, életüket a borban végzik.

Nem tudjuk, miként végzik a németek a 21. században.

Nyilván nem a náci múltról van szó, hanem ezerkétszáz év történelméről. Nagy Károlyról, Lutherről, Bismarckról, Adenauerről, Helmut Kohlról.

A fals német identitás sajtó által kihegyezett lándzsája eközben, gyakran belénk fúródik. Heine ezzel szemben mikor ránk, magyarokra, a szabadság népére gondolt, szűknek érezte német zekéjét. C. F. Weizäcker pedig – aki örök talánynak nevezte hazáját –, a németek kultúrateremtő szerepét tartotta folytatandónak.

A magyarok többsége ezt a Németországot szereti. A távoli szellemi hazát, ahonnan királynék, lovagok, szerzetesek és telepesek jöttek, ahol protestáns prédikátoraink tanultak, ahol nemrég mindnyájan otthon éreztük magunkat.

Azt a Németországot, amelyik önmaga, és nem talány többé.