Mi Obama külpolitikájának a végeredménye?

„Obama rendelkezik bizonyos intuíciókkal, amelyek összhangban vannak a realista eszmékkel: rájött, hogy az USA kapacitása nem korlátlan és katonai erővel nem lehet minden problémát megoldani. Emellett rendkívül biztonságos helynek ítéli meg az Egyesült Államokat és úgy gondolja, a nemzetépítés az alapköve a biztonságnak és a nemzetközi befolyásnak. Még egy fontos érv a realista beállítódás mellett: úgy gondolja, az USA-nak nincs szüksége ostoba háborúkra annak érdekében, hogy megőrizze hitelességét.

Walt azonban mégsem sorolja a realisták közé a távozó elnököt. A szerző négy főbb stratégiai alternatívát ismer el: realizmus, liberális intervencionalizmus, internacionalizmus és izolacionizmus. Obama az utolsót teljesen elutasítja és hisz abban, hogy a külpolitika az első háromból merít. Az Egyesült Államokat »kivételes« erőnek tartja, az amerikai vezetést pedig elengedhetetlennek. Elismeri, hogy a hatalom ereje limitált, de amennyiben vitális érdekei veszélyben forognak vagy pozitív kimenetel lehetséges, a beavatkozás politikája indokolttá válik. Azt azonban, hogy mik az átfogó elképzelései és mely területek tartoznak az USA érdekszférájába, sosem adta tudtára senkinek. 2009-ben, amikor átvette a Nobel-békedíjat, ezekkel a szavakkal élt: »Az USA segített a globális biztonság fenntartásában hat évtizeden át, polgárainak vérével és fegyvereinek erejével.« Az elnök talán kevésbé használta ki a katonai erőket, mint George W. Bush, de annál több helyen alkalmazta azokat.

Az Obama-politika legnagyobb hibájának az ambivalens hozzáállást tartja Walt, mind a külpolitika, mind pedig a szövetségesekkel való kommunikáció terén. Kiemeli, hogy az elnök sosem állt kíméletlenül a realista perspektíva mellé, vagy próbálta magyarázni ezeket a nézeteket a polgároknak. Első kampánya alatt azt mondta: nem csak azt akarja, hogy vége legyen az iraki háborúnak, hanem hogy »vége legyen annak a gondolkodásmódnak, ami háborúba taszított minket«.

Egy jól beépült gondolkodásmód megváltoztatása azonban nem egyszerű: más stratégiára lett volna szükség, nem csak egy-két gyorsan feledésbe merülő beszédre. Ennek kiharcolása azonban rengeteg energiába került volna, különösen tapasztalatok nélkül és egy olyan ország esetén, amely épp egy gazdasági szakadék szélén áll.

Összefoglalva tehát Obama valójában nem folytatott realista külpolitikát, hiszen magáévá sem tette teljesen ezt a világnézetet. Egy valódi realista vezető hagyta volna Afganisztánt 2009-ben, visszafordította volna a »speciális« közel keleti kapcsolatokat, elutasította volna a további NATO-terjeszkedést és kivonta volna magát a szír vagy líbiai »rendszerváltásból«, visszatérve a jól ismert „offshore balancing« stratégiához.”