Magyarország bajban van (évértékelő beszéd, 2015)

„Sok szeretettel köszöntök mindenkit az ötödik alkalommal sorra kerülő évadnyitó, évértékelő rendezvényünkön. Köszöntöm kedves vendégeinket, a diplomáciai testületek képviselőit, a jelenlévő celebritásokat, szimpatizánsokat, tagtársaimat a Kárpát-medence minden szegletéből, valamint az eseményt az alfahir.hu-n és az ECHO TV-n élőben nyomon követőket.

Magyarország bajban van. Hányszor halljuk ezt az utcán, a mindennapokban, a tévében, mindenhol? A mondat emiatt már nagyon elhasználódott, sokszor szinte semmit sem jelent, üres közhely. Mégis azzal kell kezdenem a beszédemet: Magyarország bajban van. Méghozzá nagy bajban. És itt most nem az ellenzéki politikus kötelező kritikája szól belőlem, hanem a magyar ember, a férj, az édesapa, az állampolgár aggodalma. A mai évértelő, évadnyitó előadásomat ezért annak szentelem, hogy a fent említett bajt körüljárjam, megértsem, diagnosztizáljam, mert – ahogy azt mondani szokták – a baj csak addig baj, amíg nem vagyunk képesek megtalálni a gyökereit, és ha ez megvan, akkor már nem is bajról van szó, csupán megoldandó problémáról, feladatról.

Mi a baj? Tegyük hát fel egyértelműen a kérdést! A válaszom röviden: egy drámai nemzetközi változás kellős közepén, amikor nagyon fontos lenne a jó erőnlét, akkor Magyarország politikailag és társadalmilag is elfáradt. Mindannyian ismerjük Fukuyama híres dolgozatát a történelem végéről, amely szerint a hidegháború befejeztével elérkezett a liberális demokrácia világuralma. Nos, elég csak végigolvasnunk a külföldi híreket, megérteni mi zajlik Szíriában vagy Ukrajnában, és rájövünk, hogy inkább Fukuyama tanítása ért véget, nem a történelem. Sőt, nyugodtan kijelenthetjük: a történelem újraindult. És ha a történelem újraindul, az minden bizonnyal nem bársonyos folyamat lesz, és nem is az, ahogy azt tapasztaljuk.

Mi magyarok legalább ezer éve a Kárpát-medencében élünk, amely egy földi paradicsom magas hegyekkel körülvéve. Számtalan filozófus vizsgálta már a táj és az ember kapcsolatát. Az izgalmas kérdést, hogyan hat az adott ember arra a tájra, ahol él, és fordítva, miként alakítja a természetes környezet a benne élő ember alkatát. Ha figyelembe vesszük a Kárpát-medence zártságát, szinte azonnal megértjük, miért is vagyunk ennyire bezárkózóak, magunknak valók. Nem véletlen, hogy Magyarország akkor is csak alig vagy egyáltalán nem folytatott hódító háborúkat, amikor megtehette volna. Egy dolog érdekelt igazán bennünket: szabadon élni a Kárpát-medencében. A szabadság mindenek feletti tiszteletét még a végtelen sztyeppékről hoztuk magunkkal, a befelé fordulást pedig a Kárpátok védő ölelése nevelte belénk. Ugye, mennyire jellemző ránk ez a hozzáállás: hagyjon bennünket mindenki nyugodtan és békén, és ne bolygassa az életünket? És hogy jön ez ide? Miért mondom ezt? Mert úgy tűnik, hogy ezen alkati sajátosságunk, bezárkózó hajlamunk és a világ folyamata, a ránk váró jövő feladatai között ellentmondás feszül. A világ sajnos nem fog békén hagyni bennünket.

A helyzet az, hogy a mindenre kiterjedő globalizáció és a történelem újraindulásának kettős szorításában egyszerűen nem tehetjük meg, hogy nem veszünk tudomást mindarról, ami a Kárpátokon túl zajlik. Az egypólusú világ és a többpólusú világ kérdése végletesen kiéleződött, és ha tetszik, ha nem, ha belátjuk, ha nem, mi, magyarok ennek a világméretű összeütközésnek a metszéspontjában vagyunk. Nem először már a történelemben, sajnos van elég tapasztalatunk arról, mindez mit jelent. Miközben a világ egy súlyos válság, ebből következően egy drámai változás küszöbére érkezett, amikor a legnagyobb összeszedettségre, egységre és erőre lenne szükség, nos, ezekben a pillanatokban hazánk és nemzetünk teljesen elfáradt, megtört és jelen állapotában nem tűnik alkalmasnak a megfelelő cselekvésre. Ez tehát a baj. Ezt a bajt kellene megoldandó feladattá, programmá alakítani.

A bajt, ami kínoz bennünket tehát sikerült megfogalmaznunk. De mielőtt annak elemzésébe belevágnánk, előbb mindenképpen választ kell találnunk arra: mit akarunk egyáltalán, mi, magyarok, mit szeretnénk elérni? Ezt a kérdést megválaszolni rettenetesen nehéz, hiszen ahány ember, annyi válasz. A boldogságnál kevés relatívabb dolog van a világon. És nekünk most egy kollektívum, egy nemzet boldogságára kellene választ találni. Nyilván pártelnökként az ember elképesztő mennyiségű véleménnyel, elképzeléssel találkozik, és egy jó vezető számára az egyik legfontosabb képesség, ezen árnyalatok és különbségek között megtalálni a szintézist, vagyis a közös célt kiszűrni az egyéni sokféleségből. Mi tehát a magyarság célja ma 2015-ben?

Fontos elmondanom, hogy én a magyarság alatt nem egy tömeget értek, hanem egy közösséget. A tömeg oktalan, alantas, manipulálható, a közösség autonóm, tartása, értékrendje van. A nemzet pedig nem tömeg, hanem közösség. Ha a magyarságot nem mint tömeget, hanem mint közösséget kérdezzük meg a céljáról, megkapjuk a helyes választ. A válasz pedig nagyon egyszerűen fogalmazva az: a magyar emberek azt szeretnék, ha a politika végre békén hagyná őket, nem menne az idegeikre az állandó csatározásaival, átlátszó hazudozásaival, korrumpáltságával és sikertelenségével. Az emberek békére vágynak. A Fidesz és az MSZP viszont ennek ellenkezőjét jelenti: állandó háborút. Évek óta egy hideg polgárháborúra kényszerítették a társadalmat. Olyanok, mint a híres állatmese szereplői, a húsevő róka és a rovarevő holló, akik képesek összeveszni azon a sajton is, amit igazából egyik sem szeret. Ha a magyarság baja, hogy társadalmilag és politikailag elfáradt, akkor a célja nem is lehet más, minthogy anyagi és lelki értelemben újra erőre kapjon, ehhez pedig kívül és belül is békére, nyugalomra van szüksége.

Nos, megjelöltük a bajt, a fáradtságot és elgyötörtséget, és megjelöltük célt, a békés, nyugodt építkezést. Nincs más hátra, minthogy elkezdjünk keresni egy utat, ami a kettőt összeköti.

Először is a nemzetközi folyamatokat kell röviden értékelnünk, hogy aztán rátérhessünk itthoni helyzetünkre. Korábban többször említettük már, hogy a történelem nem ért véget, hanem újraindult. A két legdurvább és legveszélyesebb konfliktus ma a Közel-Keleten és Ukrajnában zajlik. Természetesen nehéz az almát a körtével összehasonlítani, sok különféle szempont van, ami elválasztja egymástól ezt a két háborút, de van egy dolog, ami viszont összeköti őket. Ráadásul ez a döntő szempont. Mindkét konfliktus végső tétje az Egyesült Államok egypólusú világuralma. Az USA, úgy tűnik, nem képes az önkorrekcióra, nem képes belátni, hogy nem akar mindenki hozzá hasonló értékrendet követni, hogy az 1989 utáni két évtized nem tolható ki tovább, és hogy másokat is az asztal köré kell engednie. És ne feledjük, hogy bár mindkét konfliktus generálója az Egyesült Államok, a fegyveres harcok nem ott, hanem Európa és a Közel-Kelet területén pusztítanak, és amíg az amerikai gazdaság erősödik, itt szembefordulnak nemzetek, és egymásnak nehezen gyógyuló sebeket okoznak.

A mi számunkra az ukrán helyzet az, ami több szempontból is vészjósló. Egyrészt egy szomszédos országban zajlik elkeseredett háború, másrészt Ukrajnában negyedmillió magyar sorsa vált kétségessé. Fontos először is kijelenteni, hogy mindez nem polgárháború, de nem is egy ukrán-orosz konfliktus, hanem egy amerikai-orosz háború, amelynek csupán színtere Ukrajna. Ha pedig így van, akkor ki kell jelenteni, hogy sem Európának, sem Magyarországnak nem kellene benne szerepet vállalnia. Európának és Magyarországnak is önálló Oroszország-politikára van szüksége, nem azt kell felolvasni, amit Washington tollba mond. A kormánnyal ellentétben nekünk nem Ukrajna területi épsége az elsődleges, hanem az ott élő magyarok biztonsága és hazánk semlegessége. Felháborítónak tartjuk, hogy Kijev azokat a magyarokat sorozza be most golyófogónak, azoktól várja el az ukrán államért való hősi halált, akiket ugyanez az állam folyamatosan megalázott, fenyegetett és korlátozott a jogaikban. És erre itthon mi történik? A szocialisták némák, őket ez nem érdekli. A Fidesz pedig kijelenti, hogy sorozhatnak magyarokat, ők csak annyit kérnek, ne sokat. Ez elképesztő! Nem tudom, értik-e az urak, miről van szó? Azokat a magyarokat mészárszékre viszik meghalni egy olyan államért, amely korábban üldözte őket. A Jobbik álláspontja egyértelmű: a kárpátaljai magyarságot se kényszerítsék a konfliktusban való részvételre, és Magyarország maradjon semleges.

Azonban az is látnunk kell, hogy az ukrán konfliktusban mind az Egyesült Államok, mind Oroszország odáig ment, ahonnan már nagyon nehéz visszafordulni, szinte nincs is visszaút. A biztonságpolitikai elemzések egyre jobban valószínűsítik a háború kiszélesedését, nem csupán jelenlegi leplezett formájában, hanem akár nyílt NATO és Oroszország konfliktusként. Hogy ez az előérzet mennyire jogos, mennyi benne a hisztériakeltés, én nem kívánom elemezni most. A dolgok a fejünk felett zajlanak. Azt viszont egyértelművé tehetjük: ebből a háborúból Magyarország nem kér, abból, akár a NATO tagsága ellenére is, kívül akar maradni.

Azt már többször kijelentettük, hogy a magyarság baja az, hogy elfáradt a rendszer, amelyben él, emellett a folyamatos megszorításokban és belső vitákban elfáradt maga a társadalom is. Röviden ezt úgyis megfogalmazhatnánk, hogy közjogi és szociális válságban vagyunk.

Nézzük tehát, mi zajlik most Magyarországon? A tavalyi év őszének leglényegesebb belpolitikai változása a Fidesz megroggyanása volt. Új helyzet állt elő azzal, hogy a kétharmados tévedhetetlenség és legyőzhetetlenség mítosza megdőlt. A széljárás nem módosult, hanem teljesen megváltozott. Orbán Viktor 2014 őszi helyzete és Gyurcsány Ferenc 2006 őszi helyzete között érdekes párhuzam fedezhető fel. 2006 tavaszán a szocialisták második ciklusukat kezdhették meg, akkor úgy tűnt, hogy verhetetlenek, Gyurcsány Ferenc sikert, sikerre halmozott. Aztán ősszel egy csapásra minden megváltozott, és a szocialisták korábbi sikerkovácsa a baloldal kudarcfelelőse lett. Akik korábban a tenyeréből ettek, azok hirtelen a karjába martak. És nem kísértetiesen hasonló zajlik most a Fidesznél? A korábbi tévedhetetlen és sikeres vezér egy korrupt brigád kellős közepén álló főnökké zsugorodott. A különbség csupán az, amíg Gyurcsány kapkodni kezdett, és egyre jobban belegabalyodott saját hálójába, addig Orbán taktikusabb, ő kivár. De ettől a trend még ugyanaz.

A közvélemény többsége azt gondolja, hogy ezt a változást az utcai demonstrációk okozták. Az én véleményem szerint azonban ezek a tüntetések inkább következményei a Fidesz válságának, vagyis az összefüggés pont fordított: nem a tüntetések miatt került lejtőre a kormánypárt, hanem a kormánypárt megroppanása szülte a tüntetéseket. Egyúttal látni kell, hogy ezek a demonstrációk mára kiüresedtek, képtelenek voltak reális víziót és hiteles vezetőket felmutatni. Szervezői a téli hidegben előmerészkedtek kedvenc romkocsmáik komfortzónájából, és olyan lelkesen szónokoltak, mintha valami amerikai tehetségkutató versenyen vennének részt – és ha belegondolunk, lényegében erről is volt szó. Ma már egyértelmű, hogy ezeknek az önjelölt aktivistáknak a független civil szerephez annyi közük volt, mint Boko Haramnak az éjféli miséhez.

A kormánypártok megroppanása tehát tény, de mi a teendő? És itt és most fel kell tennünk a kérdést: valóban igazuk van a tüntetőknek vagy a parlament balliberális részének, amikor azt mondják: ennek az országnak csupán Orbán Viktor a baja, és ha tőle megszabadul az ország, akkor minden rendbe jön? Nos, a válaszom egyértelmű: ez tévedés. Az országnak nem csak a Fidesz rendszer a problémája, hanem az egész elmúlt 25 év, fideszestől, mszp-stől, hideg polgárháborústól. Nem csak a Fideszt kell leváltani, hanem az egész elmúlt 25 évet, ugyanis nem a Fidesz bukott meg, hanem az egész rendszer. A mostani kétharmados kormány 2010-ben nem megszüntetett egy korábbi jól működő rendszert, ahogy azt a baloldal igyekszik beállítani, hanem megkoronázott egy eleve hazug és rosszul funkcionáló berendezkedést. Orbán Viktor nem a Gyurcsány-rendszer megszüntetője, hanem annak logikus következménye. Ő nem egy új rendszer első, hanem egy lényegében megbukott rendszer utolsó miniszterelnöke.

Mondjuk ki, vállalva az ezért ránk zúduló támadás-cunamit: az a fajta liberális demokrácia, amely 1989-ben a hatalmába kerítette Magyarországot, nem működő rendszer. Mondhatnám azt is, hogy én magam egy mérsékelt demokrata vagyok, mert csak mérsékelten hiszek a liberális demokráciában. Az ugyanis olyan rossz importárú, aminek csak folyamatos kínálata van, de kereslete és pláne hatékonysága meg nincs. És ezt nem én mondom, hanem az elmúlt 25 év bizonyítja. Ráadásul ókori tapasztalat már, hogy az ilyen gyenge alapokon nyugvó, hazug rendszereket törvényszerűen tetőzi be egy türannosz, valamifajta zsarnoki erő megjelenése, és ha belegondolunk, Magyarország több ilyen kormányfőt is kitermelt. Több türannosz pedig nem fér meg egy csárdában. Ráadásul a liberális demokrácia alkalmatlanságára adott türannoszi válaszok rosszabbak voltak, mint a probléma, amit meg akartak oldani. Nem Gyurcsány Ferenc szélsőséges liberalizmusa és nem Orbán Viktor illiberalizmusa a válasz. Az előbbi ugyanis csupán a liberális demokrácia csúcsra járatása, az utóbbi pedig csak annak szimpla tagadása. De tény, hogy nem megoldás a korábbi működésképtelen liberális demokrácia visszaállítása sem, amelyet a nemrég megalakult Demokratikus Kerekasztal résztvevői szorgalmaztak. Amikor megnéztem a híradásokat erről a rendezvényről, akkor úgy éreztem magam, mintha az m3-on antik leletekről néznék dokumentumfilmet. Egy ilyen visszakanyar csak újraindítaná a mókuskereket, és előbb-utóbb ismét feltűnne egy új Gyurcsány vagy egy új Orbán. Ha rossz az irány, nem érdemes fokozni az iramot. Valami egészen más, egészen új kell.

Mondjuk ki tehát egyértelműen és kérlelhetetlenül még egyszer a bajt, amit már a legelején azonosítottunk: ha tetszik valakinek, ha nem, ha beismeri, ha nem, az elmúlt 25 év rendszere elfáradt és megbukott. A vég felé közeledik ez a meddő három évtized, amely a Kádár-rendszert váltotta fel, és amely az országot egy újabb szociális és közjogi válságba sodorta, és ennek – tévedés ne essék – része a jelenlegi kormány is. A réginek tehát lassan vége, a bukása csupán idő kérdése, de ez még önmagában nem jó hír, hiszen nem tudjuk, mi fogja felváltani.

A közjogi válság kapcsán olyan döntő kérdéseket kell feltenni, hogy egy- vagy többkamarás országgyűlést akarunk-e? Legyen-e általános választójog, vagy az szűkíthető azoknál, akik még az elemi iskolát sem tudták elvégezni? Közvetlenül válasszuk-e meg az ország elnökét, és adjunk-e neki szélesebb jogkört? Hogyan viszonyuljunk a történelmi jogfolytonossághoz? Korlátozható-e a sajtószabadság, és ha igen, miben? Valóban minden érték egyenlő vagy létezik értékhierarchia? Megengedhető-e, hogy csúcsminisztériumokban államtitkári szinteken vesszenek el meghatározó ágazatok? Elképzelhető-e az esküdtszék bevezetése a bíróságokon? Ezek súlyos kérdések, és egy egészen új rendszer körvonalait rajzolják ki.

A szociális válság kapcsán ugyanilyen kemény kérdésekben kell állást foglalni. Követeljünk-e az Unión belül élelmiszer-önrendelkezést? Meddig tartható, hogy brüsszeli árakon vásárolunk, de tiranai béreket kapunk? Akarunk-e egyáltalán eurót valaha is? Igazságos-e és hatékony-e Magyarországon az egykulcsos adó? Megkövetelhető-e a családoktól, hogy lehetőleg mindenki annyi gyermeket vállaljon, amennyit maga fel tud nevelni? Bevezessük-e a segélyek szociális kártyán való juttatását és a hozzá kapcsolódó szociális bolthálózatot? A többségi társadalomnak kell igazodni a kisebbségi kultúra másságához, vagy fordítva, a kisebbségnek kell betartania a többségi normákat? Elrendelhető-e kijárási tilalom a visszaeső bűnözők számára? Hogyan szeretnénk hazacsábítani a külföldre menekült százezreket, és sorjáznak a fontosabbnál fontosabb, de szőnyeg alá söpört kérdések. Mindezen felsorolásból láthatóvá vált, hogy a jelenlegi Magyarországon számtalan megoldatlan probléma van, és ezek mindaddig, amíg a Fidesz-MSZP hideg polgárháborúja zajlik, sem megválaszolva, sem megoldva nem lesznek.

Éppen a dolgok előmozdítása végett, hogy az álló tóba valaki végre követ dobjon, és meginduljon valami, úgy döntöttünk, februártól a Jobbik országos aláírásgyűjtésbe kezd négy kérdést illetően. Az első arról szól, hogy a 40 éves munkaviszony utáni nyugdíjba vonulás lehetőségét a férfiakra is kiterjesszük. A másik, hogy egy bizonyos sávszélességig ingyenessé tegyük az internetet. A harmadik a bevándorlás rémisztő tendenciája elleni fellépést helyezné kilátásba, a negyedik pedig Magyarországnak semlegességet követelne egy esetleges NATO-Oroszország konfliktusban. Ez a négy kérdés persze csak a jéghegy csúcsa, és önmagában nem fedi le a teljes problémahalmazt, viszont kellő társadalmi támogatás esetén fontos pontokon lökheti tovább Magyarországot a szebb jövő felé. Ezért arra kérek mindenkit, hogy akár a gyűjtésben, akár az aláírásával járuljon hozzá ehhez az elképzeléshez.

De hogyan lehet egy új rendszer felépítéséhez nekifogni? Nem túl nagy falat ez? Van még annyi erő ebben az országban, hogy ismét nekigyürkőzzön valami újnak ennyi csalódás és megpróbáltatás után? Hiszen éppen arról beszéltem, hogy a társadalom fáradt, és semmi másra nem vágyik, mint békére és nyugalomra. Amikor egy szebb jövőről alakítunk ki víziót, akkor ezzel a realitással számolni kell. Nem csak a rendszer fáradt, de az emberek is. Ezért az országot nem felforgatni kell, hanem higgadtan és nyugodtan felemelni. Elég volt a folyamatos hideg polgárháborúból, a jakobinus leszámolásokból, az értelmetlen marakodásból, amely az elmúlt 25 évben folyt. A Fideszt és az MSZP-t nem az ország problémái, hanem egymás legyőzése érdekli. Csak azért nem mondható rájuk, hogy haragtartóak lennének, mert azonnal bosszút állnak egymáson. Ezért – és amit most mondok, kérem, minél több emberhez jutassák el – ha a Jobbik kormányra kerül, soha többé senkinek nem kell félnie azért, mert valamelyik másik párt szimpatizánsa. Véget vetünk annak, hogy tönkretesznek családokat, kirúgnak embereket, csak azért, mert máshova szavaz. És csak ezért. Nyugalomra, megértésre és békére van szükség.

Magyarország problémáit nem láncfűrésszel kell kettévágni, hanem sebészi pontossággal gyökérkezelni. Nem a szocialisták sértett és álszent hisztériájára van most szükség, akiknek soha semmi nem jó, csak ha ők vannak hatalomban, nem is a Fidesz ridegségére, megosztásra épülő kormányzására, dózer-politikájára, hanem emberségre és igazságosságra. A Jobbiknak a higgadt, empatikus, de határozott erő pozícióját kell elfoglalnia, amennyiben ennek a népnek a javára akarja mozgósítani erejét. A problémák radikálisak, ezért a programunk is radikális, de mivel a társadalomnak békeszomja van, ezért a működésünkben a nemzetet mérgező békétlenség megszüntetésére kell törekednünk. Vagyis a Jobbik létét a következő időszakban úgy foglalnám össze: határozott, kemény program, higgadt, nyugodt erő. Az ország megújulásához szükséges béketeremtés csak így érhető el.

A béke felé vezető út azonban nem egyenes, nem sima és nem is egyszerű. Ellenben kacskaringós, rögös és rettenetesen nehéz. De el kell indulni, mert nincs más választásunk. Persze azt is fontos elmondani, hogy amikor társadalmi békéről beszélünk, akkor nem szabad illúziókat kergetnünk. Nehogy valaki azt higgye, hogy én egy nagy tábortüzet képzelek, amely köré odagyűl tizenötmillió magyar, és meghatottan összeölelkezve, kedves kis dalokat énekelgetünk. Én meg, mondjuk, az ölelkezők sorában ott állok Szanyi Tibor mellett… Azért mindennek van határa. Tisztában vagyok vele, hogy ez illúzió. Azokat pedig nem kergetek. De azt igenis hiszem, hogy a világ sötét felhői sürgető kötelességet és felelősséget rónak ránk, és hogy minden erőnkkel törekedni kell valamiféle megegyezésre, amely képessé tehet bennünket a túlélésre. Még egyszer mondom: a túlélésre.

Az ország megújulásának első lépése tehát a békére való törekvés, a megbékéléshez vezető út első lépése viszont csak az őszinte és egyenes beszéd lehet. A politika sandaságának véget kell vetni. Nem lehet úgy egy országot és társadalmat felelősen működtetni, hogy a közélet vezető szereplőinek egyetlen szava sem igaz. Hogy mindaz, amit mondanak, az csupán figyelemelterelő hadművelet – amikor csalárdul valami másról beszélnek, mint ami igazán fontos lenne –, vagy süketelés – amikor fogalmuk sincs, hogy mit kellene csinálni, de úgy tesznek, mintha lenne –, vagy nettó hazugság. Szükség van persze a politikában a diplomáciai érzékre, a finomságok, a hangsúlyok helyes megtalálására, a stílusra, de itt nem erről van szó. Itt arról van szó, hogy a politikai kommunikáció Magyarországon nem a lényegről beszél, hanem hazudik. És az egészben a legszörnyűbb, hogy mindezt tudatosan teszi.

De miért is? Miért hazudozik tudatosan a magyar politika? Talán nem érné meg végre őszintének lenni? Talán nem éhezik az emberek az érthető, világos és igaz beszédet? Nos, az elmúlt 25 év azért épült hazugságokra – és ezzel elérkeztünk a mai magyar közélet bajainak forrásához – mert a jelenlegi politikai megosztottság, amelyet a Fidesz, mint jobboldal, és az MSZP, mint baloldal foglal el, egy hamis törésvonal. És ahol a politikai törésvonal nem fedi le a társadalomban meglévő valódi törésvonalakat, a valódi problémákat, ott az ország egyszerűen tönkremegy. Ott a társadalom összezavarodik, frusztrált lesz, hiszen egy idő után nem válik az emberek számára érthetővé, hogy ki a barát, ki az ellenfél, kivel tartozom össze, kivel értek egyet és kivel nem. És a hamis törésvonalak mentén vívott hamis politikai küzdelmekbe előbb-utóbb belefárad a társadalom. Íme, ez történt velünk.

A társadalmi megbékéléshez vezető útnak az egyenes beszéd utáni második lépése viszont a hamis törésvonalak érvénytelenítése és a valódi törésvonalak felmutatása. Igazi békét még nem teremtettek vita és konfliktusok nélkül. Amikor a békét sürgetem, nem egy semmittevésben eltespedt tömeget látok magam előtt, hanem egy felelős, cselekvő és érdemi vitára képes közösséget. Egy valódi nemzetet. Amely képes gyűlölet nélkül megvitatni a saját ügyeit. Amely nem szavakban nemzet, hanem a valóságban. A mi célunk tehát nem egy hamis béke, amely a társadalmat feszítő problémákra ráterít egy nagy szőnyeget, hogy mindazt eltakarja, és bárgyú fogkrémreklám-vigyorral úgy tesz, mintha minden rendben volna. A mi célunk az őszinte szembenézés a problémákkal, valamint a politika és a társadalom elszakadásának megszüntetése. Mert ahol a politikai törésvonalak hamisak, ott a politika végletesen elszakad az emberektől, hiszen egészen más dimenziókban mozog. És nem ez történt nálunk?

Mára a politikusok nem képviselnek semmit, pusztán magukat és egy pártnak hívott érdekkört. Elszakadtak a valóságtól, az emberektől. Miközben az embere hitele folyamatosan nőtt, pláne devizában, a politika hitele teljesen elfogyott, pláne erkölcsileg. A jelenlegi pártok közötti viták nem képesek megjeleníteni a társadalom lényegi kérdéseit, konfliktusait, így pedig megoldásra, előrelépésre semmi esély. A megoldáshoz előbb helyes diagnózisra van szükség, meg kell tudni mondani, pontosan melyek is azok a kérdések, amelyeket fel kell tennünk és meg kell válaszolnunk. Vagyis, ahogy mondtuk: fel kell számolni a magyar társadalom pártok által fenntartott hamis megosztottságát. Mit jelent ez? Annak kollektív, társadalmi felismerését, hogy – ad egy – az a párt, amelyre eddig szavaztam, az valószínűleg nem is engem képvisel, becsapott, – ad kettő – az az ember, aki a másik pártra szavazott, nem az ellenségem, – ad három – itt nagyon sokan, szinte mindenki át lett verve.

Hogy mindez a fejtegetés a hamis törésvonalakról, nem valamiféle elméleti konstrukció, hanem valódi problémára világítottam rá, álljon itt néhány bizonyíték. A Fidesz látszólag Brüsszel-ellenes politikát folytat, a szocialisták pedig Brüsszel-barát politikát. Ez lenne a magyarok valódi törésvonala? Ugyan már. Nem az a kérdés, hogy mit érzünk a brüsszeli bürokrácia iránt, hanem hogy lesz-e újra magyar tulajdonú ipar, vagy mi örökre a Nyugat olcsó munkaerőbázisa, összeszerelő csarnoka leszünk? A magyar föld a magyar emberek megélhetésének forrása lesz-e vagy spekulációs árucikk? Támogatjuk-e az Európai Egyesült Államokat és az amerikai szabadkereskedelmi megállapodást vagy nem? Ezek a valódi kérdések, de eközben a Fidesz és az MSZP meg érzelmi hergeléssel, manipulálással próbál – már elnézést, de – hülyíteni bennünket, miközben valójában egy platformon állnak. A MSZP kormányon aláírta a lisszaboni szerződést, ellenzékként a Fidesz is. A Fidesz most kormányon fogja aláírni a szabadkereskedelmi megállapodást, és ellenzékben az MSZP is. Nem fura?

De itt van az ukrán konfliktus kérdése. A Fidesz úgy tűnik, oroszbarát pozíciót foglal el, a szocialisták Washington-barát szerepet. Persze azt meg kell jegyezni, hogy mindketten úgy váltogatják a köpönyegüket időről időre, mint hüllő a bőrét. A kérdés viszont nem az, ki szimpatikusabb, bár a véleményem nekem is megvan, hanem az, ha kitör a háború, akkor abban részt veszünk, vagy akár a NATO-tagság ellenére is semlegesek maradunk. Megint egy probléma, ahol a két párt a látszólagos vitája ellenére sem képvisel mást. Orbán Viktor megfogja szavazni az Oroszország elleni szankciókat és a NATO-tól sem fog semlegességet kérni. A szocialistákkal egyetértésben. De hagy mondjak még egy példát, az államhoz való hozzáállást. Az MSZP egy gyenge, éjjeliőr, a Fidesz egy erőszakos, mindentudó államot akar. Ez is hamis törésvonal. Magyarországnak egyikre sincs szüksége. Láttuk a baloldali kormányok alatt, hogy hová vezet egy erőtlen állam, hogyan lopják szét így az országot. De most azt is látjuk, milyen egy erőszakos állam, amely folyamatosan piszkálja az embereket. A rendszer a hivatalokon, a bürokrácián, a kórházakon, a médián, a pénztárgépeken, a dohányvásárláson, a vasárnapokon, az utakon és megannyi más dolgon keresztül belezavar az életünkbe. Ez tragédia. Nem akarunk gyenge államot, de nem akarunk erőszakos államot sem. Erős államot akarunk, ami nem a polgáraival szemben erős, hanem a polgáraiért erős.

Azt hiszem, mostanra alaposan körüljártuk hazánk helyzetét. Összefoglalva elmondható: baj van, mert egy súlyos nemzetközi válságban, amely már nem csak gazdasági, politikai, hanem egyre inkább katonai válság is, elfáradt a rendszer és a benne élő társadalom is. A közjogi és szociális válság megoldásához új, igazságosabb rendszerre és társadalmi békére van szükség. Eljött az idő, hogy rátérjünk azokra a szempontokra, amelyek alapján a magyar közélet megoldásra váró dilemmái felvázolhatóak. Van tehát egy hamis törésvonal, amely röviden úgy foglalható össze: csak két választásod van: vagy fideszes vagy, vagy MSZP-s vagy, másképp nem létezel. Ezt a hamis törésvonalat meg kell szüntetni és a magyar politikát a valósághoz kell igazítani. Vagyis egy olyan új kódrendszer szükséges a magyar politikában, ami egyszerű, világos, és eközben képes megfelelő válaszokat adni az új kor új kihívásaira.
Van javaslatom. Véleményem szerint három olyan kérdés van, aminek a megfogalmazása helyére teheti a dolgokat, elválaszthatja a búzát az ocsútól. Az első kérdés hazánk nemzetközi beágyazódását illeti: függetlenségpárti vagy unionista? Ez az a két végpont, amely persze nem zárja ki a különféle árnyalatokat, és én is fontosnak tartom, ne végletekben gondolkodjunk, hanem legyen realitásérzékünk és kellő rugalmasságunk, de a dilemma lényege ettől még adott: őrződ Magyarország szuverenitását vagy beáldozhatónak tartod? A második kérdés a gazdaságpolitikát érinti: emberközpontú vagy profitközpontú gazdaságot építesz? Vagyis az számodra a lényeg, hogy az emberek jobban éljenek, vagy a makrogazdasági mutatók? A döntéseidet a társadalmi jólét és a fenntartható jövő vagy gazdasági háttérerők nyomása, esetleg a saját oligarcháid követelései határozzák meg? A harmadik kérdés pedig a társadalompolitikára vonatkozik: érdemelvű vagy érdekelvű alapokon építenéd-e fel a társadalmat? Azok előrejutását támogatod, akik tehetségesek, szorgalmasak és tisztességesek vagy azokét, akikről nem tudod ugyan, hogy rendelkeznek-e ezekkel a tulajdonságokkal, de azt igen, hogy a te hűbéreseid?

A Jobbik mindhárom kérdésben egy egyértelmű, de nem dogmatikus álláspontot foglal el. A szükséges és a lehetséges arany középútját keressük, és ezzel együtt elmondható, hogy a Jobbik függetlenségpárti külpolitikát, emberközpontú gazdaságpolitikát és érdemelvű társadalompolitikát kíván folytatni most és kormányra kerülve is. Meggyőződésem, hogy ez a három, első hallásra elvontnak tűnő kérdés képes egy olyan háromdimenziós politikai teret képezni, amelyben a különféle közéleti erők a valódi szerepüknek megfelelően helyezhetőek el. Egyúttal az előttünk álló legfontosabb kérdések is érdemben megválaszolhatóvá válnak. De hogy ne csak a levegőbe beszéljek, nézzünk is meg néhány ilyen kérdést.

Kezdjük az Unióhoz való viszony problémájával. Néhány éve a lisszaboni szerződéssel, vagy az Európai Egyesült Államokkal szembeni szkepszis még politikai extrémizmusnak számított. Ma ez alapvetően változott meg. Görögországban EU-ellenes kormány alakult, és az egész kontinensen döntögetik a csúcsokat a Brüsszellel kritikus erők. Az, hogy a Syrizát szélsőbaloldali pártnak írják az újságok, senkit ne tévesszen meg, az ő programjuk 95%-ban megegyezik a miénkkel. Ez már egy új Európa hajnala lehet. És Magyarországon is más a helyzet. A Brüsszellel szembeni küzdelmet a kormány is felvállalta, bár nem is tehetett mást, látva a társadalmi vélekedést és érezve a mi nyomásunkat. Persze Orbán Viktor soha sem beszélne a csatlakozási feltételek újratárgyalásáról, vagy élelmiszer-önrendelkezésről, mert a Fidesz – mint ahogy szinte mindenben – itt is csiki-csuki játékot játszik. Miközben szerintünk Európa mostani útja Magyarország számára semmi jót nem tartogat. Vagyis amikor feltesszük a kérdést, hogy unionisták vagy függetlenségiek vagyunk-e, nem nehéz a válasz.

De! Éreznünk kell a változás szelét. Európa mára egy csődhalmazzá vált politikailag, erkölcsileg, kulturálisan és gazdaságilag. Vagy megújul, vagy a futottak még kategóriában találja magát. A fent említett új erők már ennek a változásnak a lehetőségét jelentik, és nekünk a teljes elzárkózás helyett az a feladatunk és a felelősségünk, hogy az új Európa építéséhez hozzájáruljunk, hogy konstruktív és nyitott párt legyünk. És itt jön be az emberközpontú vagy profitközpontú kérdés, amely még jobban megvilágítja, mit képvisel a Jobbik. A Jobbik az emberközpontúság oldalán áll. A gazdaság van az emberért, és nem az ember a gazdaságért.

Brüsszel ma profitvezérelt elveken nyugszik, ahol a nyugat kizsákmányolhatja a keleti államokat, és cserébe üveggyöngyökként juttat vissza némi forrást, amin a korrupt pártok elmarakodhatnak. De nem ez Európa jövője! A mi Unióval kapcsolatos kritikánk nem Európa ellenesség, hanem valójában Európa-pártiság. Ha Brüsszel folytatja ezt a gyarmatosító ámokfutását, akkor Magyarországon népszavazást kell tartani arról, kérünk-e belőle még, vagy sem, de ha Európát sikerül megújítani, és most egyre több helyen csillan fel a remény, nos, egy szabad és emberközpontú Európáért szívesen dolgozunk, és abban nekünk is ott a helyünk. A keleti után, ha van értelme, akkor a nyugati nyitásra is nyitottak vagyunk. De rabszolgák egyik és másik irányba sem leszünk.

Vegyünk egy másik aktuális kérdést, a bevándorlás ügyét. A népszerűségi lejtőn lévő Fidesz most épp ezt a témát vette át tőlünk. Itt nyitnék egy rövid zárójelet. Ha valaki azt hiszi, engem bosszant, hogy a Fidesz szinte az egész programunkat átveszi, akkor téved. Engem az bosszant, hogy csak mondja, mondja, de soha nem valósítja meg. Mindig csak addig kell neki, amíg a közvélemény-kutatásokban tud egy kicsit javítani. Ezt hívják felelőtlen politizálásnak, mert nem a megoldás érdekli, csak az ügy kommunikálása. Pedig aki mindig csak a jelennek illegeti-billegeti magát, az elárulja a jövőt és saját utódait. Na, de térjünk vissza a bevándorláshoz.

Európa megtelt, ez napnál is világosabb. Magyarországon még nem tragikus a helyzet, de a probléma nagy, és a tendencia pedig rémisztő. Természetes, hogy egy függetlenségi párt, akár az Unióval szemben is védi társadalma békéjét, nyugalmát. Én már többször kifejeztem: minden nagy kultúrát, vallást tisztelek, becsülök, őszintén. Aki ismer, tudja, hogy tényleg így van. De mindegyiket a saját földjén és hazájában akarom csodálni és nem az enyémben. Mi, magyarok nem akarjuk mások országát megszállni, irányítani vagy kizsákmányolni, nekünk csak a sajátunk kell, ahogy a Jóisten kimérte. De a sajátunkhoz viszont ragaszkodunk. Magyarország a magyaroké, és Magyarország keresztény ország. És amíg élek, ezért fogok dolgozni.

Mindezekért a mondatokért a sajtó vagy a politikai ellenfelek engem rasszistának neveznek. De azt már senki nem akarja meghallani – nem véletlen –, hogy a Jobbik érdemelvű társadalmat akar, vagyis képes, nem a bőrszín vagy a vallás, hanem az építő és a romboló szándék, az értékes és az értéktelen közötti különbségtételre. A probléma a kezelhetetlen bevándorlással és a terrorizmussal van, de nem a vallásokkal és más kultúrákkal. Sőt, számtalanszor elmondtam, mennyire fontosnak tartom, hogy Magyarország és a keresztény egyházak az iszlámmal és más vallásokkal is jó kapcsolatokra törekedjenek, és mutassuk meg együtt a világnak, hogy ugyanabban az Istenben hiszünk, hogy az egy Istenben testvérek vagyunk, és nem engedhetjük, hogy éppen a vallásunk tegyen ellenséggé bennünket. Nos, ez az én véleményem. Nem mától, hanem kezdetektől, és dokumentálhatóan. És akkor felteszem a kérdést, ki is az idegengyűlölő? Én, aki a megbékélést hirdetem, vagy azok a képmutató pojácák, akik egy vallásgyalázó újságot dicsőítenek, tömeggyilkosokkal karonfogva vonulgatnak és egy kalap alá vesznek terroristákat, megsértve kétmilliárd békés muszlimot, beleértve a testvérnépeinket?

Az Unióhoz fűződő viszony és a bevándorlás mellett hagy utaljak még egy kérdésre, ami megvilágítja az új politikai kódrendszer szükségét. Minden párt egyetért abban, hogy a magyar társadalomnak egy széles, aktív és erős középosztályra lenne szüksége. Jelenleg a legszélesebb társadalmi réteggé sajnos az alsó középosztály vált, azzal, hogy egyre többen csúsznak lefelé a munkahelyük elvesztése, a vállalkozásuk tönkremenetele vagy az eladósodásuk miatt. Ennek a rétegnek pedig minden nap meg kell küzdenie a megélhetés nehézségeivel, a befizetetlen sárga csekkek tengerével és a kilátástalansággal. A cél az ő felemelésük és megerősítésük lenne. Eddig talán szavakban egyet is értünk, de ki hogyan áll ehhez valójában?

Az MSZP beszél középosztályról, de valójában a nyomor vámszedője, és a lelke mélyén egyáltalán nem akar igazi középosztályt. Miért? Mert ha Magyarországon egyszer lesz erős középosztály, az azt is jelenti, hogy nem lesz MSZP. És mi a helyzet a Fidesszel? Ő építene középosztályt? Igen, de nem mindegy hogyan? A Fidesz pártpolitikai alapon, lojalitás elvén juttatja a kegyeket, földbérletet, trafikot, pályázati megbízásokat, államigazgatási pozíciókat. Fentről lefelé épít egy szűk és politikailag megbízható kört. De ez nem középosztály-építés. A Jobbik pont fordítva, nem fentről lefelé, hanem a lecsúszó alsó középosztály megmentésével és felemelésével, lentről felfelé akarja a társadalmat megerősíteni. És itt jön ki a különbség világosan az érdemelvű és az érdekelvű társadalompolitika között. A Jobbik azoknak az embereknek a pártja, akik az elmúlt 25 évben úgy érezték, hogy többet dolgoznak, mint amennyit elértek. Akiknek több van, mint amennyiért megdolgoztak, azokat majd képviseli a Fidesz. Mi azokat fogjuk, akik úgy érzik, hogy Magyarországon igazságtalanul működik a társadalmi kiválasztódás, hogy az előrejutás feltétele a párthűség, a taposás és a becstelenség, és nem a tehetség, a szorgalom és a tisztesség. Azokat akarjuk képviselni, akik úgy érzik, többre érdemesek, és ezért tenni is hajlandóak.

Itt akár be is fejezhetném a mai beszédemet, hiszen definiáltuk a bajt, a közjogi és a szociális válságot, a hamis törésvonalakat, aztán lefektettük a kereteket, sikerült felvázolni az előttünk álló feladatokat, ezek közül is kiemelve a külső és belső béketeremtés fontosságát. De bizonyára sokakban motoszkál még valami hiányérzet, és teljes joggal. Ez pedig nem fakad másból, mint abból a tudatból, hogy a régi tömlőt hiába cseréljük újra, ha a bor a régi marad. Hiába teremtünk a magyar közéletnek új kereteket, ha a kereteket megtöltő politika tekintélyét nem állítjuk helyre. Hányszor hallottam már, hogy ezek is olyanok lesznek, mint a többi. Az elmúlt 25 év tapasztalata alapján sajnos érthető az emberek félelme, de én nem akarok ebbe belenyugodni. Tisztában vagyok vele, hiszen látom, hogy a magyar politikusok teljesen elszakadtak a valóságtól, és létezésük igazából nem haszon az országnak, hanem teher, mind anyagi, mind morális értelemben. De hiszek benne, és ebből nem vagyok hajlandó engedni, hogy teremthető tisztességes és emberséges politika. Akkor lesz az új tömlőben új bor, ha a magyar társadalom újra büszke lehet a politikusaira, a képviselőire, és ha azok megszolgálják azt, amibe kerülnek a köznek. Vagyis, ha – egy – tűzzel-vassal irtjuk a korrupciót a közéletből, és – kettő – a politikusok leszállnak a magas lóról és visszatérnek az emberek közé, a valóságba.

Itt azonban fontos egy alapelvet magunk elé állítani. Nincs külső változás belső változás nélkül. Ezért amikor a magyar közélet két átkától, a korrupciótól és az önteltségtől meg akarunk szabadulni, akkor nem a Fideszre és a szocialistákra kell mutogatni – bár okunk van rá –, hanem magunkban kell elindítani a változást. Nem a Fideszre vagy a szocialistákra kell várni, hogy azok megjavuljanak, annyi ideje a Jóistennek van maximum, hanem nekünk kell tenni valamit. Nekünk kell saját példamutatással hadat üzenni a korrupció ellen, és nekünk kell bebizonyítani, hogy a közéleti szerep szolgálat az emberek között, és nem uralkodás felettük.

Elsőként ezért a korrupció ellen hirdet a Jobbik zéró toleranciát. Persze, tudom, sokan most csak legyintenek. Ha megkérdezik tőlem: lesz-e a jövőben korrupt jobbikos politikus, akkor erre azt tudom mondani, sajnos, az emberi gyarlóság mindenhol előfordul, biztosan lesz ilyen eset. De ha a kérdés úgy merül fel: hogy az MSZP-hez és a Fideszhez hasonlóan a Jobbik is eleve egy korrupciós vállalkozásra fog-e ráépülni, akkor már egyértelműen válaszolhatok: nem, nem, soha. Mit jelent ez? Több dolgot. Jelenti, hogy a Jobbik képviselői nem élnek a mentelmi jogukkal, nem bújnak mögé, mert véleményünk szerint a politikusnak nem több védelem jár, hanem több kötelezettség. Emellett a Jobbik képviselői nyilvánosságra hozzák, hogy a magyaron kívül van-e másik állampolgárságuk. A Jobbik vezette településeken megszüntetjük a visszaosztásokat, nem lesz sem 10, sem 20, sem semennyi százalék. A pályázati pénzeknél csak a tudás és a tisztesség fog számítani. Végül a Jobbik képviselői nyilvánosságra hozzák a velük egy háztartásban élő családtagok vagyonnyilatkozatát is, amelyre rajtunk kívül eddig egyetlen egy párt sem vállalkozott. Lehet szépen utánunk csinálni az összeset.

A korrupció azonban csak az egyik súlyos tehertétel a közéleten. A sárkány másik fejét is le kell vágni, ami a politikusok gőgje, pökhendisége és elefántcsonttoronyba zárkózása. Ezzel is kezdeni kell valamit. És ismét nem a másikra kell várni, nekünk kell élen járni. Aki akar, követ, aki nem, nem. Magunk előtt kell felállítanunk egy mércét, amelyet aztán hozni kell. Ezért hirdetem meg, itt és most, 2015-re az önkéntesség évét, amelyet a Jobbik, mint politikai párt és a Jobbik Ifjúsági Tagozata indít útjára, de várjuk minden tisztességes és jó szándékú szervezet és magánszemély csatlakozását, aki idejéből, energiájából hajlandó áldozni nemes ügyekre: szegény, rászoruló családok megsegítésére, betegek gyógyíttatására, tehetségek megmentésére, kóborló állatok megsegítésére és megannyi szociális és karitatív célra. És mindezt önkéntesen.

Tudom, hogy nagyon sokan végzünk amúgy is ilyen munkát, de a ránk váró nehéz évben egyesíteni kell minden pozitív energiát, és reményt adni az embereknek. Nem szavakkal, hanem tettekkel, példamutatással. Nem fogunk tudni mindenkin segíteni, az lehetetlen. De mindenki tud segíteni. Azt akarjuk üzenni a pozitív példával: egy vérből valók vagyunk, összetartozunk, és felelősek vagyunk egymásért. Első körben ezért nem azokat várom, akiknek segítségre van szükségük, őket sajnos úgyis mindenhol megtaláljuk, azokat várom, akik segíteni akarnak másokon. Mert most rájuk van szükség.

És a vezényszó nem az lesz: előre, menjetek, hanem az lesz: gyertek, utánunk. Vagyis az önkéntesség éve nem azt jelenti, hogy megkérjük az embereket, tegyetek már szép és jó dolgokat, mi meg addig bizottságozunk, aztán nyakkendőben leszaladunk átvágni a szalagot, de csak ha meghívtok ebédre. Hanem ebben a Jobbik országgyűlési képviselői az élen akarnak járni. Anyagilag és szabadidőnket illetően is áldozatokat kívánunk hozni az önkéntesség évében. Először is, minden egyes parlamenti képviselőnk havonta egy napot valamilyen karitatív vagy szociális területen fog dolgozni önkéntesként. Ennek célja, hogy a hivatásunk iránti alázatot gyakoroljuk, hogy alaposabban megismerjük azok életét, akiknek sorsáról nap, mint nap dönthetünk, és hogy a politikát és az emberek mindennapjait újra egyesítsük. De ez még nem minden.

Nem csupán az időnkből akarunk áldozni, hanem anyagi lehetőségeinkből is. Nem vagyunk Széchenyi Istvánok, de a szándékunk őszinte és igaz. A Jobbik képviselői a jövőben, miután megteremtettük a jogi lehetőségeit, minden hónapban fizetésük 10%-át egy szeretetszolgálat alapítványának fogják befizetni, hogy betegeken, szegényeken és rászorulókon segíthessünk. Sem a havi önkéntes munka, sem a 10% fizetése nem lesz fakultatív, hanem minden országgyűlési képviselőnkre vonatkozni fog. És persze ismerem a hazai sajtót és az ellenfeleinket, lesz majd fanyalgás, lesz majd gúnyolódás, lesz majd sajtótámadás, de mi nem foglalkozunk ezzel. Tudjuk, hogy amit teszünk jó, és tudjuk, hogy a szándékunk is az. Hogy erre ki hogyan reagál, az nem a mi problémánk, hanem az övé. Mi elmegyünk az ország és a Kárpát-medence minden szegletébe és nem azt fogjuk bizonyítani, hogy lehet más a politika, hanem azt, hogy lehet tisztességes és lehet emberséges a politika. Ez lesz 2015-ben a legfontosabb küldetésünk. Apró kis fényeket gyújtani, abban bízva, a pozitív példa is ragadós.
És legvégül, engedjék meg, hogy kifejezetten az enyémekhez, jobbikosokhoz szóljak. A legnagyobb köszönet hangján. Mert szeretném megköszönni azt a sok munkát, amit a tagjaink és szimpatizánsaink tettek ebbe a mozgalomba. Hogy mindig voltak, akik erőt adtak, amikor mások már fáradtak. Mindig volt, aki tovább lökte a közösséget a nehéz pillanatokban. Kezdetektől fogva itt vagyok, és tudom, mennyire nehéz úton járunk. Soha egy percre nem éreztem, hogy hátszelünk lenne, viszont folyamatosan éreztem azt az elképesztő ellenszelet, ami el akart söpörni bennünket. De éppen ez teszi eddigi eredményeinket hitelessé, mert az, amit elértünk, kizárólag magunknak köszönhető és a Jóistennek. Nagyon hálás vagyok nektek, jobbikosok, hogy állhatatosan, bátran és büszkén küzdötök ezért a sokat szenvedett nemzetért. Én is ezt teszem veletek.

Az ember az életét kétféle módon élheti. Vagy követni igyekszik valamit, vagy elkerülni. Az, hogy mit követünk, általában könnyen meghatározható: a hitemet, az értékrendemet, a hazám érdekét, a megérzéseimet, a szívem parancsát és így tovább. De arra már sokkal nehezebb választ adni, mi az, amit el akarunk kerülni az életben. Mi az, amitől félünk? Pedig nem csak az határoz meg egy embert, hogy mit követ, hanem az is, hogy mit kerül, mi elől menekül. És én feltettem sokszor magamnak ezt a kérdést: mitől félek a legjobban? Talán a boldogtalanságtól? Talán a sikertelenségtől? Talán a szegénységtől? Talán a magánytól? Talán a betegségtől és a haláltól? És a helyzet az, hogy bár mindegyiktől tartok, de nem ezek közül való, amitől én igazán félek. Aztán hosszú-hosszú önvizsgálat után rájöttem, mi az, ami engem a legjobban megrémiszt, ami elől fejvesztve menekülök. Ez pedig, hogy átlagos és unalmas életem lesz. Hogy megszületek, és leélem úgy az életemet, hogy semmi igazán nagyot nem kezdtem vele, semmiért nem tettem oda magam, semmiért nem hoztam áldozatot, csak voltam és kész. Rájöttem, hogy én ettől félek, ettől menekülök egész eddigi életemben.

Hogy jön ez ide? A bölcsek azt mondják, a Jóisten korábban ismer bennünket, mint mi saját magunkat. Hát ha így van, a fentiek fényében egyáltalán nem lep meg, miért lettem magyar. Mert sok mindent lehet rólunk mondani, szépet és csúnyát, de azt, hogy magyarnak lenni, ezt felvállalni, ezért élni, az unalmas és átlagos dolog lenne, nos, azt nem mondható. Mennyi kín és öröm, szégyen és siker, csüggedés és fellángolás, mennyi minden feszül bennünk, magyarokban? És tudom, hogy vannak közöttetek betegek, vannak sikertelenek, vannak szegények, vannak magányosak, vannak boldogtalanok, sajnos ezeken egy politikai közösség nem nagyon tud segíteni. De van, amiben igen. Mert mindezek mellett, bármilyen dolog is kínozza az embert, attól még magyar, része – nem egy tömegnek – hanem egy közösségnek, és ezzel lehetőséget, esélyt kapott, hogy minden megpróbáltatása ellenére ne unalmas, sehonnai élete legyen. Hogy részt vegyen egy hatalmas kalandban, egy kárpát-medencei álom megvalósításában, hogy ennek a nagy küzdelemnek bármily kicsiny módon is, de a része és a mozgatója legyen. Bárki átélheti, hogy ő is fontos. Higgyétek el, ez hatalmas dolog! Magyarnak születni csupán egy esély. De igazszívű, nemes magyarrá emelkedni viszont felszabadító érzés. Ezt kell tennünk. Egyenként és közösségként, jóban és rosszban, tűzön és vízen át, békességre igyekezve.”

(Vona Gábor 2014. január 31-én, Budapesten elmondott évértékelő beszéde. Via Török Gábor.)