„Az a kézcsók nem nekem, Kardos Mihálynak, hanem a szent ostyában Jézust tartó papnak szólt” – idézte fel a felejthetetlen pillanatokat Kardos Mihály.
Persze nem az erdőről volt és van szó, hanem magamról. Nem az erdőt érzem majd nyomasztónak, hanem magamat. (Nagyböjti sorozatunk III. része.) Győrffy Ákos írása.
Kezdhetnék annak megtárgyalásával, hogy egy nárcisztikus bántalmazó férfi hogyan tudja megnyomorítani egy nő lelkét.
Megkérdeztem, hogy ha az MI tökéletesedik, és nagyon jó szövegeket gyárt, akkor szükség lesz-e írókra.
Még mindig hódít a sigma trend, ami a függetlenséget és az öntörvényűséget hirdeti a fiatalok körében, miközben a 30-as és 40-es korosztály másik fele attól szenved, hogy nem találja meg a másik felét.
A mesemondás mindenkinek mást ad: művészetet, szeretetet, figyelmet, hagyományhoz való kapcsolódást – vallja a tízéves Meseszó Magyar Mesemondó és Szövegfolklór Egyesület elnöke. Interjúnk.
Majdnem minden a föld alatt van, és a lelkünkben. Amit a lelkünkben őrzünk, legalább azt ne engedjük át a feledésnek.
– Hallottad? – Mit? – Megkondult a harang. – Ja, igen, harangoznak. Szép! – Tényleg szép. De az elsőt… a legelső kondulást hallottad?
De talán jobb ezt nem tudni – vélte a kertember –, a tudás amúgy is a nem tudás. Ez hát a cél, a holtig való tanulás egyetlen célja és egyben oka.
Mindenről szó esik: arról is, hogy Ákos náci sarlatán, arról is, hogy érző lélek, csodagyáros, illetőleg fizetést kap Semjén Zsolttól.
Pár órával az Indexen megjelent beszélgetés után posztolt Magyar Péter exbarátnője.
Alkalomadtán mindannyian eltöltünk itt hosszabb-rövidebb időszakokat, ráadásul a kivezető út maga is egyfajta fájdalmas bolyongás.
Mintha fel akarná világosítani a magyarokat, mondván: a nemzeti konzultáció átverés.
Az otthon az, aminek története van. Azért van ott a helyem, mert vannak olyan elbeszélt történetek, amelyek evidens részének érezhetem magam. A sajátomé, a családomé, a közösségé.
