Az igazi mese megmozgatja a lelket – Klitsie-Szabad Boglárka a Mandinernek

Ki a mesemondó?
Két végletes álláspont van. Az egyik az, hogy a mesemondó nem akárki, hanem a közösség – a faluközösség – fontos személyisége: kiemelt státusza van, jó a narratív készsége, odafigyelnek a szavára. Egy másik felfogás szerint viszont bárki lehet mesemondó, ha elmond egy mesét. Én úgy gondolom, a helyzet határozza meg, hogy épp ki a mesemondó. Bárcsak családi környezetben mindenki mesemondó lenne! Persze ez vágyálom. A történetmesélés – angolul storytelling – tágabb értelmében pedig 

Ezen belül egy kisebb halmaz a hagyományos, élőszavas népmesemondás. Ez utóbbit tanítjuk a Hagyományok Háza kilencvenórás népmesetanfolyamán. Az egykori hallgatókból jött létre a Meseszó Egyesület.

Régen a mesemondók többnyire gazdálkodó parasztok voltak. És ma?
Igen, voltak azok is, meg gyári munkások, vályog­vető cigányok, tehát a társadalom különböző szegmenseiből kerültek ki. Van adatunk arra, hogy nemesi körökben is tudtak mesét mondani. Az egyesületben van köztünk népzenetanár, vízmintavevő, tolmács, néprajzkutató, hr-szakember, s még sorolhatnám.

A tanfolyamon az derül ki, nem elég, hogy valaki fejből tud meséket, mert nem mindegy, hogy miként mondja, mit csinál közben.
Fontos, hogy miként építjük fel a mesét, milyen szavakat használunk, s hogyan vagy hogyan nem gesztikulálunk. A közönséggel való nagy fokú kapcsolattartás igényét már a folklorizmus kényszerítette rá a mesemondókra, mivel nem ugyanaz egy fesztiválon mesét mondani, mint egy kis közösségben. Megjegyzem, itt is vannak kivételek, mert pél­dául a nagyecsedi oláh cigányoknál szinte kötelező volt a beleszólás, a folyamatos interakció, más közösségekben pedig egyáltalán nem volt elvárás vagy akár illendő. Egykor a hallgatóság eleve akart hallgatni mesét, ma többnyire meg kell küzdeni a figyelemért. Valaha nagy tisztelet övezte a mesemondókat. Aztán voltak a „hazug”, nagyotmondó mesélők, nem biztos, hogy ők kellőképp megbecsült tagjai voltak a közösségnek. És tudunk olyan falvakról, ahol a lakosság nagy része tudott mesét mondani. Ilyen volt a kalotaszegi Ketesd vagy a dunántúli Kakasd.

A mai mesemondók szembesülnek nehézségekkel?
Természetesen! Minden mesterségnek megvannak a hegyei és völgyei, de a mélységek megjárásával rutint szerzünk, csak erősítenek minket. Nemrég egy mesemondó felidézte, hogy már a harmadik mesét mondta egy rendezvényen, amikor jelentkezett egy kislány, és megkérdezte: „Mikor kezdődik a mese?” Azt gondolta, hogy rajzfilm lesz a program. A közfelfogásban a mese többnyire – a mozgalmon kívül legalábbis – egyenlő a rajzfilmmel, de mindenképp a gyerekkultúrához kötődik. Ha felnőttnek szóló mesemondást hirdetünk, akkor meg elvárás, hogy legyen benne pajzán történet. Én sosem meséltem a „zsíros” meséket, egy vagy két könnyeden erotikus mesém volt.