„Mindenki mese­mondó, akinek meghallgatják a történeteit!” – Klitsie-Szabad Boglárka a Mandinernek

Ki a mesemondó?
Két végletes álláspont van. Az egyik az, hogy a mesemondó nem akárki, hanem a közösség – a faluközösség – fontos személyisége: kiemelt státusza van, jó a narratív készsége, odafigyelnek a szavára. Egy másik felfogás szerint viszont bárki lehet mesemondó, ha elmond egy mesét. Én úgy gondolom, a helyzet határozza meg, hogy épp ki a mesemondó. Bárcsak családi környezetben mindenki mesemondó lenne! Persze ez vágyálom. A történetmesélés – angolul storytelling – tágabb értelmében pedig 

Ezen belül egy kisebb halmaz a hagyományos, élőszavas népmesemondás. Ez utóbbit tanítjuk a Hagyományok Háza kilencvenórás népmesetanfolyamán. Az egykori hallgatókból jött létre a Meseszó Egyesület.

Régen a mesemondók többnyire gazdálkodó parasztok voltak. És ma?
Igen, voltak azok is, meg gyári munkások, vályog­vető cigányok, tehát a társadalom különböző szegmenseiből kerültek ki. Van adatunk arra, hogy nemesi körökben is tudtak mesét mondani. Az egyesületben van köztünk népzenetanár, vízmintavevő, tolmács, néprajzkutató, hr-szakember, s még sorolhatnám.

A tanfolyamon az derül ki, nem elég, hogy valaki fejből tud meséket, mert nem mindegy, hogy miként mondja, mit csinál közben.
Fontos, hogy miként építjük fel a mesét, milyen szavakat használunk, s hogyan vagy hogyan nem gesztikulálunk. A közönséggel való nagy fokú kapcsolattartás igényét már a folklorizmus kényszerítette rá a mesemondókra, mivel nem ugyanaz egy fesztiválon mesét mondani, mint egy kis közösségben. Megjegyzem, itt is vannak kivételek, mert pél­dául a nagyecsedi oláh cigányoknál szinte kötelező volt a beleszólás, a folyamatos interakció, más közösségekben pedig egyáltalán nem volt elvárás vagy akár illendő. Egykor a hallgatóság eleve akart hallgatni mesét, ma többnyire meg kell küzdeni a figyelemért. Valaha nagy tisztelet övezte a mesemondókat. Aztán voltak a „hazug”, nagyotmondó mesélők, nem biztos, hogy ők kellőképp megbecsült tagjai voltak a közösségnek. És tudunk olyan falvakról, ahol a lakosság nagy része tudott mesét mondani. Ilyen volt a kalotaszegi Ketesd vagy a dunántúli Kakasd.

A mai mesemondók szembesülnek nehézségekkel?
Természetesen! Minden mesterségnek megvannak a hegyei és völgyei, de a mélységek megjárásával rutint szerzünk, csak erősítenek minket. Nemrég egy mesemondó felidézte, hogy már a harmadik mesét mondta egy rendezvényen, amikor jelentkezett egy kislány, és megkérdezte: „Mikor kezdődik a mese?” Azt gondolta, hogy rajzfilm lesz a program. A közfelfogásban a mese többnyire – a mozgalmon kívül legalábbis – egyenlő a rajzfilmmel, de mindenképp a gyerekkultúrához kötődik. Ha felnőttnek szóló mesemondást hirdetünk, akkor meg elvárás, hogy legyen benne pajzán történet. Én sosem meséltem a „zsíros” meséket, egy vagy két könnyeden erotikus mesém volt.

Valóban reneszánszát éli a műfaj?
Igen. Sokféle irányzat foglalkozik a népmesével ma Magyarországon, s mindegyik kicsit másképp közelít hozzá. A Meseszó Egyesületnek az a védjegye, hogy az élőszavas népmesemondáshoz nyitott, közösségi szempontokat figyelembe vevő módon, de a hagyományos szóbeli művészetet a középpontban tartva viszonyul. Azaz a magyar nyelvterület mesekincsének éltetésére koncentrál. Fuchs Péter tagunk úgy fogalmazott, „a mi módszerünk az, hogy mondjuk”.

Kijelenthető, hogy a mai mesemondók elsősorban könyvekből tanulják a meséket, a régiek viszont más mesemondóktól tanultak?
Ez fő szabályként igaz, de régen is volt, aki olvasott, és ma is van olyan mesélő, aki inkább hallás útján szeret tanulni. A szóbeliség és az írásbeliség nem ellentétes, hanem egymást támogató jelenségek. Az arlói cigányoknál például ponyvákat is olvastak. Nem sok mesét ismerünk onnan, de Csipkés Vilmos repertoárját, az édesapja és néhány más falubeli meséit igen. Az ottani el­beszélésekből tudjuk, hogy a ponyvaolvasás és a mesemondás egymás mellett létezett valamikor.

Csipkés Vilmost te fedezted fel.
Varga Norbert és én. Sajnos már nincs köztünk Vili bácsi, de jó hír, hogy a fiai is mesélnek. Idősebb fia, Vilmos mesemondómesterként még a tan­folyamra is eljön. Arló környékén sokan foglalkoztak bányászattal. Régen egy zsák szénért adtak egy ponyvakötetet, s a közösség megvásárolta. Aki pedig tudott olvasni, felolvasta hangosan. Székelyföldön, Csíkszentdomokoson Albert András mesemondónak volt az egyik legnagyobb könyvtára. Belatini Braun Olga mesegyűjtő megvizsgálta, hogy milyen könyvek voltak András bácsi polcán. Talált köztük westerntémájú és ezoterikus könyveket is. Vannak olyan elemek, olyan fordulatok a mesemondásában, amikről valószínűsíthető, hogy olvasmányélményeiből merítette őket. Olvasás közben elképzeljük a leírtakat. Ahogy Kovács Ágnes találóan megfogalmazta: „a mese csak leírva betűsor, kimondva képek láncolata”. Szükséges, hogy egy kortárs mesemondónak is legyen képe arról, milyen egy mező, milyen egy sűrű erdő vagy milyen éhesnek lenni. Jöhetnek a mesei képek személyes megélésből is, és az olvasmányélmények is hathatnak rájuk.

Kinek szól a mese? 
Alapvetően annak, aki meghallgatja. Aki rászánja az idejét az odafigyelésre. A mai impulzív világban nehéz az értő figyelem elérése, de úgy érzem, bizonyos körökben egyre nagyobb rá az igény. Vannak óvónő mesemondók, ami szerintem nagyon jó. Elmondhatatlan, hogy mennyit fejlődik egy gyerek a mesehallgatástól, nemcsak a szókincse, de a belső képalkotása, a memóriája, a biztonságérzete is. Van, aki már a fogantatástól mesél a gyermekének. Szerintem az első pár év a dallamosabb, ritmusosabb folklórműfajoknak kedvez, mint a mondókák, az ölbéli játékok. Úgy gondolom, mesét három-négy éves kortól érdemes mondani, de ez egyénfüggő. Egykor a mese nem elsősorban a gyermekek műfaja volt, többnyire a felnőttek mondták felnőtteknek hosszú órákon át, és ma is szólhat nekik. Az egyesületben 

Egyes félelmek szerint a gyerekek lelkivilágára rosszul hatnak a népmesék horrorisztikus epizódjai.
Ez nem igaz, ha nem rajzfilmen nézik, hanem nekik kell elvégezni a belső képalkotást. A készen kapott képet egy gyermek nem feltétlenül képes feldolgozni, befogadni. Egy másik vélemény, hogy a népmesékben csak a régi társadalmi normák, minták fedezhetők fel, ami káros, de ez ilyen sarkos formában szintén nem igaz. Még ha bizonyos mesékben van is alapja ennek, egy ügyes mesemondó jó érzékkel tudja kicsit finomítani, alakítani a történetet, ahol az megkívánja. Nem biztos, hogy a mai közönségnek ugyanazt jelenti egy mese, mint amit annak a közösségnek, amelyben mondjuk száz éve gyűjtötték. Nem nagyon szoktam egyébként tartalmilag változtatni a népmeséken. Csipkés Vilmos meséin szinte semmit nem változtatok; ő is reprodukáló típusú mesemondó volt, azaz ő sem változtatott az apja meséin. A hagyomány működését érzem ebben, és nincs is rá igényem, hogy tartalmi módosításokkal belenyúljak a meséibe. Az olyan történetet, amelyik nem szólít meg, inkább nem mondom el.

Ma divatos a meseterápia. Hogyan viszonyulnak hozzá a hagyományos mesemondók?
Ahány ember, annyiféle hozzáállás. Az enyém nyitott, kollegiális, tiszteletteljes attitűd. Nekünk, hagyományos stílusú mesemondóknak gyakran elsőként azt a kérdést teszik fel, hogy meseterapeuták vagyunk-e. Ennek oka az irányzat népszerűsége. A Boldizsár Ildikó nevéhez köthető Metamorphoses meseterápiás módszerre – egyébként ők is 2024-ben jubiláltak, akárcsak mi a Meseszóval – és a többi népmeseközpontú irányzatra is igaz, hogy bizonyosan vannak olyan területek, ahol tanulhatunk egymástól. A különböző törekvések úgy tudják egymást a legjobban segíteni, ha megismerik egymást, és jó kapcsolat van közöttük. Úgy gondolom, hogy több előremutató vitára és párbeszédre volna szükség. Erre vannak jó kezdeményezések, például Boldizsár Ildikó és Luzsi Margó Mese című összművészeti folyóirata vagy a Mesék éjszakája. Egyre több az olyan rendezvény, fesztivál, ahol a meseterapeuták és a hagyományos stílusú mesemondók is megjelennek.

Része vagy a storytellingmozgalomnak is…
A Meseszó Egyesület, több más magyar szervezethez, köztük a Hagyományok Házához hasonlóan tagja az Európai Mesemodó-szövetség (FEST) nevű ernyőszervezetnek. Tavalyi konferenciánkon a magyar női mesemondókról beszéltem: a széki Kali néniről, az ördöngösfüzesi Hideg Anna néniről, a herencsényi Bartus Teri néniről és másokról. Hiszem, hogy a magyar mesekutatásnak és a hazai kortárs mesemondásnak is ott a helye az európai palettán, mert hihetetlenül gazdag területről van szó. A Hagyományok Háza mesetanfolyama és a hozzá kapcsolódó módszertan szerepel a szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékén a jó gyakorlatok között. Külföldön sokszor rácsodálkoznak, hogy vannak még élő mestereink. Ez ritkaság.

Miről szól a MythOff rendezvénysorozat?
Célja, hogy felkeltse az érdeklődést a mítoszok iránt, és nemzetközi kapcsolatokat építsen a mesemondók között. A magyar nyelvű előadások Mítoszok csatája néven futnak, ez Zalka Csenge mesemondó kezdeményezése. Szeretettel befogadtak engem is. Szeretek abban a baráti és szakmai közegben mesélni.

Az egyik estedet ketten adjátok elő, a másik teljesen a sajátod. Ezeken családi történeteket mondasz, és persze belefűzöl meséket is.
Bumberák Majával több éve meséljük a Magamhoz ölelem őket történeteit, Az elfogadás láthatatlan szépsége pedig novemberben debütált Magyarországon Erdély és Berlin után. Lelkileg nehéz volt a premier, mert részben a nagymamámról szólt, aki előtte pár órával ment el közülünk. Az előadásnak a jelentős része családi örökség, a személyes történeteim. de van benne népmese, népdal is. Engem kifejezetten izgat, hogy mit lehet még a családi történetekkel kezdeni a színpadon. Itthon folklórműfajokban gondolkodunk, ami részben a mi tanfolyamunk hatása: népmese, monda, igaz történet. Külföldön gyakran nem a műfaj a fontos, hanem az, hogy milyen előadó, milyen mesélő vagy. Voltam olyan workshopon, amin arról volt szó, hogy mikor hogyan kell gesztikulálni. De hát ez sokaknak jön magától! Viszont ha én elmondom, hogy és mint volt nagyanyámmal, vagy mint nőttem fel, vagy éppen egy hawaii mítoszt, vagy egy magyar népmesét, ezeket mind ugyanazokkal a technikákkal, hasonló módon mesélem, úgy, ahogy a mestereimtől tanultam. Számomra fontos a természetesség, és elsősorban mesemondónak tartom magam. Ráadásul a MythOff rendezvényeket leszámítva leginkább a magyar nyelvterületen gyűjtött anyagból merítek.

Mire jó végső soron a mese?

Csipkés Vili bácsi sógornője úgy beszélt Beborított Borbála meséjéről, hogy még kenyérdagasztás közben is az járt az eszében. A megszállottja lett, nem ment ki a fejéből a történet, sem éjjel, sem nappal, mert annyira szép. Az igazi mese, a mesemondás megmozgatja a lelket, megvidámít, megríkat, mikor melyiknek van helye, ideje. Azaz sokrétűen hat az érzelmekre.

Miért mesél valaki?
Mindenkinek mást ad a mesemondás: művészetet, szeretetet, figyelmet, hagyományhoz kapcsolódást, boldogságot, reflektorfényt vagy éppen békét. Van köztünk, akinek ez nemzeti identitás kérdése, van, aki lélektől lélekig hatoló dolognak tartja a népmesemondást, és ezért mesél, és olyan is van, akire mindkettő igaz. Én azért mesélek, mert 

***

Nyitókép: Mandiner/Ficsor Márton