Ekkora csendet tán még senki nem hallott a világon. A napocska hasztalan próbálta átszúrni a ködöt. A hegyet sem látta már vagy öt napja. Gondolataiba merülve baktatott lefelé az alsó kert irányában. Leakasztott egy fügét a fáról. A gyümölcs már könnyedén szakadt el az ágról. Beleharapott. Hűvös erotika a szórt fényben, vöröslő hús a mindenségben. Levelek a földön. A keskeny sétány másik oldalán illendően felöltözött gránátalmafák. A frászt hozták rá a sötétben, amikor késő délután lesétált a kutyával a mezőre. Még nem szokta meg a téli jelmezüket, amelyben feléje hajoltak a szélben, mintha súgni akartak volna valamit a fülébe. A titkot talán. Az idő megállításának képességét, esetleg. Ősz vége, tél eleje. Aztán fordul a nap, és uzsgyi, futás megint bele a nyárba, az éppen az imént visszasírt kánikulába. Van az a tévképzet, hogy ilyentájt nincs már dolog a kertben, szerszámok vakarászása legfeljebb, és halálos fenyegetések beleüvöltése a vakond harminckettedik kupacának közepébe, beígérve a gázolajat mint végső csapást.