Állatok

Két lehetőség van: vagy egyedül vagyunk az univerzumban, vagy nem. Mindkettő egyformán rémisztő. 

A kertember belátta, hogy mint annyi minden másban, Arthur C. Clarke-nak ebben is igaza volt. Meg is ijedt egy pillanatra. Mint amikor sötét árnyék húz el a feje felett, és nem jön rá azonnal, hogy csak egy gólya. Egy régi dalszövegének részlete villant fel aztán a derült égből. Soha nem lehetsz egyedül, de mindenki másoké. Hogy miért pont ez, nem tudta. Elfelejtette már az összes leírt és elénekelt sorát, minden betűt és minden hangot. Új zenék és új mondatok zengtek benne és körülötte. 

Üstöllést mintegy, gondolta volna egy előző kertember valamikor réges-régen egy másik monoverzumban. Akadt köztük mindenféle. Leveli, kecske-, varangy, felfújt fejjel, fürgén tempózva, ki-ki kedve szerint. Az első koncert este nyolc körül kezdődött. Egy kis késés belefér a zene­iparban. Először Steve Reich érkezik. Aztán John Cage. És elkezdik nyomni a repetitívet. Felkészül a 180-as Csoport. És rákezdenek mindannyian. Beszáll még Fozzie a Muppet Show-ból, és persze akad egy különc is, ő csak díszít, néha reccsen egyet. Mint egy vénséges vén szekrényajtó, sokat tapasztalt és megfontolt, akár a varjak a kert aljában, amelyek dióhéjakat hagynak maguk után szerteszét. Fortissimo. 

A kertember úgy érzi magát és úgy érzékeli a környezetét, mintha az Amazonas egyik holtágában üldögélne, és azon sem csodálkozna, ha a párából felbukkanna Klaus Kinski, feltenne egy hanglemezt a gramofonra, felcsendülne egy ária, és a végén nagyot sóhajtva felkerekedne újra, hogy áthúzzon egy gőzhajót a hegyen az indiánokkal. Erről persze eszébe jut rögtön, hogy valamikor, ami szintén nem most volt – mert a most, az sosincs igazán, mert elmúlik azonnal –, a még kettéosztott Berlinben, a nyugati oldalon, az amerikai zónában, amikor a negyedikről lement szénért a pincébe, a földszinten beleütközött Nastassja Kinskibe; és a látvány lenyűgöző volt, holott nem csinált semmi egyebet, csupán lenyomta a kilincset azon a nagy nehéz kapun, és rámosolygott a kertemberre. Aki akkor persze még nem volt kertember, Hajnalhercegnek hívták, és könnyes szemeket hagyott maga mögött, amerre csak járt, és eltűnt, mint egy látomás.

és arra gondolt, hogy ezt a látványt igazán meg- és kiérdemelte, mert egyedül volt a jéghideg univerzumban. 

Messzire kalandozott hát, a békazenekar háttérzajjá csendesedett, a tó mint meditációs bázis összemosódott az éggel és a csillagokkal, a hold sarló, a valóság álom, az álom őrület, tehát a valóság őrület, olyan őrületesen szép, hogy alig felfogható. Jim Morrisonra gondolt még, a The Doors Peace Frog című dalára, hogy magyarul mennyivel viccesebb az, hogy békebéka, aztán kiitta a poharából az árvák maradék könnyeit, és elment aludni. 

A sün másnap reggel érkezett. A kertember éppen a veteményesben vacakolt, amikor a felesége szólt, hogy sün van abban a kimustrált fürdőkádban, amit a szomszéd úrtól kaptak, hogy aztán besüllyesszék a földbe, és amiben két aranyhal lakott, Pista bácsi és Új Hal. A sünnek nagy szerencséje volt a kertember éber feleségével, mert már fogytán volt az ereje: ki tudja, mióta küzdhetett az életéért, de mindig visszacsúszott a vízbe azon a csúszós felületen. A kertember gyengéden kiemelte az elgyötört állatot, akinek összegömbölyödni sem volt ereje, csak pislogott és remegett a hűvös reggelben és a kertember kezében. Eközben a kertember felesége dobozt és törölközőket kerített, kutyatápot és némi salátát helyeztek a dobozba, majd magát a sünt is, és az egészet kitették a napra.

Erősen örült a sünnek, hogy sün költözött a kertbe, és hogy talán hozza majd a családot is; és reménykedett, hogy a vízi kaland nem vette el a kedvét az eljövendő közös élettől. Mindenesetre egy óra múlva, amikor ránéztek volna a jószágra, annak már híre-hamva sem volt. Jó lenne, ha maradna a kertben – mondta a feleségének, majd hozzátette: az elkallódott sünlétrát viszont pótolni kell. Így is tettek, és olyanok voltak ebben a pillanatban, mint valami mesehősök valahonnan a világegyetemből.