A mágikus kert

A kertember nem találkozott senkivel. Csak ült a kert végében, ha úgy tetszik, az aljában, és a terepet fürkészte. Közben viszont arra a pillanatra gondolt, amikor Paul Sédir találkozott Gérard Encausse-szal, azaz Papusszal. Olyan lehetett ez – gondolta –, bizonyos szempontból persze, mint amikor Stanley összefutott Livingstone-nal. Csak éppen fordítva.

Egy mágikus, misztikus utazás vette kezdetét, vagy ha nem is pont a legelejét jelentette, azért adott neki egy erős lökést a spirituális úton. Mármint Sédirnek. A találkozásra 1889-ben került sor Párizsban, az egy évvel azelőtt alapított Librairie du Merveilleux elnevezésű könyvesboltban, ami különféle ezoterikus páholyok tagjainak adott és nyújtott második otthont. Sédir tizennyolc éves volt akkor, és a kertember most maga elé képzelte a fiatalembert, aki később megírta a Mágikus növények – Okkult botanika című könyvét, aminek egy példányát éppen a kezében tartotta, majd letette az asztalra, mert figyelmét elvonta egy tarka pillangó (a második márciusi, az első egy sárga volt), ami némi röpködés után a vállára szállt, néha csapkodott egy kicsit a szárnyacskáival, de egyébként úgy tűnt, mint aki megpihen egy kicsit, mielőtt engedelmeskedve a titokzatos parancsnak felfedezné magának a mandulafa rózsaszínű virágait.

Ebben az évben nem vitte el a fagy a rügyecskéket és a kis virágocskákat, és a kertember boldog volt emiatt, és láthatóan boldog volt az a lepke is, és együtt örültek a tavasznak és magának a létezésnek, megpróbálva egyetlen fájdalmasan szép pillanatba sűríteni azt, amiben benne volt a jelen eksztázisa és az elmúlás igazságtalanságának tudomásulvétele.

Egymás sorsát álmodták hát félig éberen, miközben valahol egy ló meghalt és a madarak kirepültek, mert a világban mindig történik valami, amiről nem tudunk, és amihez látszólag semmi közünk, de végül az egész összeáll; mert egy a világ, egy analógialánc, ha tetszik, ami, hogy a kertember folyamatosan kalandozó gondolatainál maradjunk, összeköti a növényeket a bolygókkal és az állatövi jegyekkel; és ha akarunk, máris megérkezhetünk a nagy Paracelsus otthonába és rendelőjébe, a mágikus orvoslás titkos tanai közé.

Aztán ha felpattannánk egy sárkány hátára, és felülről, a magas ég felől közelítenénk meg a kertembert, hogy letapogassuk, mi jár a fejében, és mi lakozik a szívében, siker esetén azt tapasztalnánk, hogy elérkezettnek látja az időt egy okkult kert létrehozására vagy inkább megalkotására, mert a kert művészet, a teremtés alázatos és hálás elfogadásából táplálkozó építészet, szobrászat, költészet és zene. Jakob Böhme – az ő munkássága nyilván hatott Papusra és Sédirre is, és Hamvas Béla is meleg szavakkal emlékezett meg róla – nyelvén gesamtkunst.

A kertember és felesége, bár elsődlegesen a kolostori vegyeskultúra alkalmazását tartották üdvözítőnek, eddig is kertecskékre tagolták a kertet, ami egyrészt valamiféle rendet teremtett a látszólagos káoszban, másrészt legalább egy kiáltással könnyedén a másik tudtára tudták adni, hogy éppen merre járnak. Így született meg az utcai kert, a falusi virágoskert, a veteményes, az angolpark, a paradicsomkert, a rózsakert, az alsó kert, a tökföld, és így alakulgat megfontoltan (na jó, csigatempóban) a tündértókert.

A fák egyelőre nem alkottak külön egységet, mondjuk egy gyümölcsös képében, de a szépséges rendezetlenség rendszeréből azért a teliholdas estéken kiviláglott, hogy a növényi hierarchia élén minden kétséget kizáróan a fa áll, csúcsán a tudás fájával, ami egyben a nem tudás szimbóluma a kezdetek óta.

Hogy nézne ki hát a mágikus kert jelen állás szerint, mert aztán majd úgyis kialakul, az egyik dolog (munka és történés) hozza magával a másikat, szorítják, nyomják, összefogják egymást, és így mindegyik determinált, ugye. Szőlőkarókból kicsiny kerítés, mellette-rajta szőlő, rozmaring és trombitavirág. Odabent rengeteg virág, egy- és kétnyáriak és évelők, mert bár a fa az élet, a virág a lélek. Azért persze egy fa is, Ginkgo biloba, miszerint páfrányfenyő. Alatta egy pad. Körötte a középkor varázslóinak megfelelve napraforgó (őszinteség), csalán (bátorság), vérehulló fecskefű (győzelem), macskagyökér (életerő), liliom (megnyilvánulás), ezerjófű (bűbáj), zsálya (élet), vasfű (szeretet), citromfű (vigasz) és rengeteg rózsa (beavatás). A többi úgyis jön magától, akár a kamilla (tisztaság, gyógyulás). Az egész nem lenne nagy, inkább csak kicsi – mondta a kertember a pillangónak –, pont akkora, amekkora kell.

Nyitókép: Pixabay