Régi krumplik

Az elmúlt néhány évben időről időre komoly szelek tépázták a kertemberék kertjét. Szélsőség, játszott el a gondolattal és a szóval a kertember, miközben felszedegette, visszaállítgatta mindazokat a tárgyakat, amelyeket a vihar odébb terelt, összetört és a szomszédba röpített. Arra utalt ezzel mintegy magának, hogy a klímaváltozással kapcsolatos nézetek csatamezején ő valahol középtájt helyezkedik el – tehát nem fog rá semmit a tehenekre, viszont elismeri, hogy a jelenség létezik, és szélsőségek formájában jelentkezik, így mutatja meg és fel önmagát, erejét és veszélyességét. 

A kert amúgy is egy szélcsatorna, nyugodtan lehetne benne autókat tervezni, de ez a legutóbbi vihar tényleg és valóban kitett magáért, magabiztos volt, szinte pökhendi, a durva lökéseknél majdhogynem félelmetes. Folyamatos zajokkal járt (és kelt), nyikorogtak az eresztékek, és úgy szórakozott a nyári és egyben téli konyhát díszítő százkilós vasajtóval, amelyet még egy Anjou-liliom is díszített, elősegítve ezzel a totális gesamtkunst érzetét, mintha csak táncra kérte volna, egy túlfűtött tangóra mondjuk, rámenősen és ellenállhatatlanul. 

Egy egész napon át tartott a bál. A kertember bent ült a konyhában, ami egyben dolgozószobaként is funkcionál. Asztal, székek, vaskályha és kandalló, egy vénséges, ám pompásan működő gáztűzhely, néhány kézzel festett széki pad, gyönyörűséges bontott gerendák, parasztfödém és egy párizsi polgári lakásból származó kristálycsillár. Radikális eklektika. A kertember szerette ezt a közeget, miliőt, otthont, ahol kissé már fokhagymaillatúak a kertészeti szakkönyvek és a Hamvas-összes, reggelente kávéillat terjeng, és gyakran enyhe füstszag érződik a kályhától, a cigarettától, a sült paprikától és padlizsántól. Hopp egy spagetti alla puttanesca (kurvácska), hopp egy novella egy fedél alatt, semmi felesleges ugribugri. 

Az egyik ablak a Csobáncra néz, a másik a Szent-György-hegyre. Ennél csak egy jobb létezik ezen a világon (a kert­ember már nagyon várja): reggel kimenni a kertbe, és ott írni a veteményesben vagy a virágok erdejében két molyolás között, vagy matatni két írás között, ahogy az idő járása adja. Vegyes kultúra. De most még, a nagy szél napján bent ül, és hallgatja a zajokat. A csikorgások és nyikorgások, a süvítés arra a napra emlékeztetik, amikor a Jadrolinija menetrendszerű járatán elindultak Hvar szigetére, és elkapta őket a bóra, és a hullámok a komp ablakaihoz csapódtak, sűrű vízpermet szálldosott vadul, imbolygott a hajó, és a gyomrában panaszosan nyekeregtek az autók, és az utasok sápadtnak tűntek, mint megannyi kisminkelt statiszta egy horrorfilm forgatásán. Akkor még nem tudta, hogy amikor megérkeztek, nyugodtan felkereshette volna az ott tartózkodó Ladik Katalint, és azt mondhatta volna neki, hogy „kezicsókolom, elnézést a zavarásért, csak nagy rajongója vagyok a művészetének, miként az egész vajdasági író-költő társaságnak, de már itt sem vagyok”, és közben egyik lábáról a másikra helyezte volna a testsúlyát zavarában, és talán még csak annyit, hogy „valamikor a nyolcvanas évek elején az Oktogonon (November 7. tér, novhét) az újságosnál lehetett kapni Új Symposiont, és alig vártam a következő számot, mert akkoriban »Jugóban« lazább volt az élet, mint Magyarországon, még farmer is volt, meg remek lemezek, aztán meg mi lett belőle, ugye, mi lett ebből az egészből, kedves Katalin, már Jugoszlávia sincs, és újságosbódék sincsenek, a performansznak vége, csak mi álmodunk tovább”. 

Most már tudja, hogy akár így is történhetett volna, de már meg Hvar került egyre messzebb. Olvas inkább egy kicsit a zajban, zűrzavarban. Rudolf Steiner: A mezőgazdálkodás gyarapodásának szellemtudományos alapjai. A doktor ezt írja egy helyen: „S akkor jelentkeznek a nagy rejtélyek. Miért lehetetlen ma olyan burgonyát találni, amilyet az én gyerekkoromban még ettünk? Így van, mindenfelé megpróbáltam. Ma már ott sem ehet az ember olyan burgonyát, ahol annak idején még megtehette. Éppenséggel a belső tápláló erőkből veszett ki valami az idők folyamán. Az utóbbi évtizedek ezt kiválóan mutatják, mert az emberek már egyáltalán nem értik meg az intimebb hatásokat, az univerzumban is működő erőket.” Ez 1924-ben hangzott el Steiner egyik előadásán. 

Nem adom fel – gondolta a kertember –, első a talaj. És másnap kapát ragadott. Hamvazószerda volt, és ragyogott a nap.