Az alkotótárs Kraszna­horkai irodalmi Nobel-díjat kap, Tarr Béla elmegy, elszáll – különös ez a világ

Vízkeresztre befagyott a világ. A kertember halálközeli élményéből fakadó tisztán látó képességének gyakorlati oldalát felhasználva amennyire csak erejéből tellett, felkészült a régen nem tapasztalt eseményekre. Jelesül arra, hogy kiadós havazással, erős széllel és nagy hideggel jelzi a tél, hogy még él, és az előző évek langyossága csupán átverés volt a részéről. 

A sportolásra felettébb alkalmas hó (a kertembernek esze ágába sem jutott sportolni) hamar elérte a húsz centi­méteres vastagságot, a szél szüntelenül hordta, különös mintákat és jeleket rajzolt a kert különböző pontjain, így aztán nekidőlt annak a hófúvásnak is nevezett élénk légmozgásnak, amikor lesétáltak az öreg kutyával a hosszan elnyúló kert végéig, egészen addig, ahol az őzek dideregtek a szántóföldön. Ennek is van sportértéke – gondolta közben, majd beszédbe elegyedett Istennel, és megígérte neki, hogy soha többé nem fog nyafogni a kánikulában.

és holott alapesetben nehezen kecmergett már ki a vackából a megkopott ízületeivel, most fickándozott és ugrándozott a szép piros kimenőruhájában (rövid szőr és élemedett kor indokolta a viseletet), a látvány olyan volt, úgy festett mintegy, mintha vér spriccelt volna szét azon a hófehér szűz havon. Visszafelé menet régi teleken morfondírozott. 

Többek között felidézte azt az 1987-es január 10-ét, ami mélyen beivódott a magyar néplélekbe, amikor a születésnapján elkezdett havazni, és 12-ére leállt az ország. Emlékei szerint csak kevesen hisztériáztak, az emberek lelkesen tologatták a buszokat, sétáltak és nevettek. Akkoriban még a kertember is kedvelte a telet. Sőt még akkor sem volt vele különösebb baja, amikor úgy az ezredforduló környékén vagy egy hétre behavazódtak a faluba, ahol akkoriban éltek, abban a több mint százéves házban, amit később elvettek tőlük az uzsorás bankok, a hadsereg hozta a kenyeret a boltba, ők meg naponta kisétáltak a gyerekekkel a kétméteres hótorlaszok között a falu végéig, ahonnan már nem lehetett tovább.