A titkos kert

Elolvadt a hó. Pontosan úgy, olyan tempóban és ritmusban, ahogyan azt a kertember szerette volna, ha már a dolgok rendje és módja szerint el kellett olvadnia annak a hónak, ami napokig szakadt, hogy évekig tartó szünet után újra fehér lepelbe borítsa a tájat, mint egy hosszú álom után lustán felöltöző kísértet. Semmi hirtelen érkező vízözön, csak cseperészgető bádogereszek, roskadó, majd kásás hó. A hóember egy darabig tócsák tükrében bámulta magát, majd szusszant egyet, és belehalt a mulandó szépségbe, feldőlt, akár egy középcsatár egy befejezetlen cselsorozat végén. 

Aztán mindenütt sár csupán, ahogy az már lenni szokott. Az elmúlt év novemberében elültetett fokhagymák lerázták magukról a havat, mint a macskák még néhány nappal ezelőtt is, amikor még egybefüggő volt a takaró, miután átszökdécseltek a buckákon, és bebocsátást nyertek a nyári konyhába, hogy elhelyezkedhessenek a kályha elé állított fotel karfáin, méltóságteljesen, mint a Lánchíd oroszlánjai. A kertember szemlét tartott a fokhagymakatonák serege felett, és jóleső érzéssel nyugtázta, hogy a hagymák, vörösek, lilák, fehér főzők, salották is megjelentek a reggeli sorakozón, megcsillantva a száraikon időző vízcseppeket, valamint egy eljövendő szép termés ígéretét. 

Miközben megbabonázva nézte, ahogyan az élet ismét élni akar, a majdani színeken morfondírozott. Hogy például a székelységben a vöröshagymát nem nevezik vörösnek, és erre meg is van minden okuk, a belhoni magyarok viszont makacsul ragaszkodnak ehhez a megjelöléshez, a főzéshez pedig alig használnak lilahagymát, az olaszok ellenben gyakran és örömmel. Cipolla molto, molto bene. Akár a varázsló.