Rendhagyó könyvbemutatón derült ki: magukat szlováknak mondó csehek rabolták el és passzolták át a cseheknek társállamként Szlovákiát. A csehez aztán gyarmatosítóként alaposan ki is fosztották Szlovákiát, és össze is ugrasztottak a magyarokkal.
Az első világháború alatt és után „három olyan ember hozott döntéseket Szlovákia jövőjéről, akiknek a lakosság többségéhez semmi közük sem volt” – írja Vladislav Szalay szlovák szerző a katolikus és olykor magyarbarát szlovákság kapcsán:
Olyan emberek, akik a szlovákság csehektől való különbözőségét is elvitatták, úgy vallották, valójában nincs olyan, hogy szlovák, a szlovákság csak valamiféle tájszólást beszél „a Tátra alján”.
Hogy hogyan történhetett mindez, s hogy mit keresnek a mai napig a szlovákság csehek általi bekebelezését elősegítő államférfiak a szlovák nemzeti pantheonban? Erre választ egy egészen rendhagyó könyv – s annak bemutatója – szolgáltatott a Gondolat Kiadó jóvoltából.
A szűk körben megtartott eseményen Vladislav Szalay: A propaganda diadala című kötetét ismertette Filep Tamás Gusztáv, az ELTE Kisebbségtörténeti és Etnopolitikai Osztályának kutatója, Molnár Imre, a Pozsonyi Magyar Intézet volt igazgatója, történész, valamint Éhn László felvidéki szerző. Utóbbival lapunk korábban is készített interjút, és aki igazi autodidaktához méltó alapossággal tárta fel a szlovák nemzeti identitás kialakulásának sajátos körülményeit, és fordította le a magyar észnek is érthető módon.
Ezt is ajánljuk a témában
Mi köti össze a magyarokat és a szlovákokat – és mik azok, amik szétválasztanak minket? Szőnyeg alá söpört kérdésekről és szembenézésekről kérdeztük Éhn Lászlót, a szlovák nemzettudat kutatóját.
Maga Vladislav Szalay – vagy, ahogy a jelenlévők hivatkoztak rá, „Laci bácsi” nem érhette meg könyve magyar nyelvű kiadását, 96 éves korában elhunyt, őt fia, Tomáš Szalay képviselte (nem mellesleg egy ellenzéki liberális formáció politikusa).
Amit az 1929-es nagyszombati születésű Vladislavról tudni érdemes: apai ágon magyar felmenőkkel rendelkezett, édesanyja szlovák volt, aki a börtönt is megjárta, miután 1918-ban tüntetett a város csehszlovák elcsatolása ellen, s csak ismerősök révén sikerült kimenteni. Vladislav a helyi katolikus gimnázium után a pozsonyi közgazdasági egyetemen végzett, majd Sztálin tündöklése idején – vesztére – a Szlovák Tudományos Akadémia Közgazdasági Intézetében
egy kutatásában kimutatta, hogy Szlovákia gazdaságilag sokkal jobban prosperált Magyarország részeként, mint a későbbi Csehszlovákiában.
Az eredmény tehát nem tetszett a megrendelőnek, illetve az sem, hogy nem hivatkozott elégszer Sztálin elvtársra, így innen mennie kellett. A csehszlovák Ludas Matyi, a Roháč szerkesztője lett, itt érte 1968 és a prágai tavasz szellemisége; s mivel 1971-ben nem volt hajlandó aláírni az újfent berendezkedő szovjet típusú rendszert üdvözlő értelmiségi nyilatkozatot, mennie kellett, s a következő másfél évtizedben csak segédkönyvelő lehetett a Pravda napilapnál egészen 1989-ig; nem írhatott, csak a fióknak, hiszen nem adtak ki semmit, ami a keze alól kikerült, egyúttal rendőri megfigyelés alatt is volt. A rendszerváltás után aztán elkezdte publikálni azokat a könyveit, amelyekkel ellenpontozta a nemzeti történelmi narratívát előtérbe helyező szlovák közéletet.
Például az 1848-49 legendája a szlovák történetírásban című kötetében, amit először álnéven jelentetett meg, arra mutatott rá, hogy az állítólagos szlovák ellenállást már a magyar forradalommal és szabadságharccal szemben is egy szűk, egyébként lényegében cseh lutheránus identitású elit igyekezett szítani, amúgy csekély sikerrel; majd most következett magyarul a most bemutatott A propaganda diadala című kötet, amit eredetileg a csehszlovák államiság centenáriumára adott ki magánkiadásban szlovákul, de a hivatalos történészek leginkább ignorálták.
Maga az esemény kimondottan színesre sikerült: egyperces néma felállással adtunk tiszteletet az elhunyt Szalay emlékének, majd Bácskai István, a Gondolat Kiadó igazgatója játszott el szlovák népdalt Bartók Béla feldolgozásában egy zongorán.
Az író fia pedig – aki elnézést kér, hogy „egy ötéves szintjén beszél magyarul”, mert csak óvodás koráig járt magyar intézménybe – érdekes anekdotákkal járult hozzá az összképhez, például elmesélte, hogy abban az évben született, amikor édesapját letiltották a publikálásról – „mégis állandóan az írógépet pötyögte. gyerekként én is írógépet kértem, hatévesen meg is kaptam”. Vagy, hogy apja, akit azért valamelyest megcincált a rendszer, jószándékból arra biztatta fiát, ne nagyon jártassa a száját feleslegesen, és olyan szakmája legyen, amiben nem függ rendszerektől, s különösen, hogy ne legyen újságíró. „Azt mondta: legyél orvos, akár kommunisták, akár fasiszták jönnek, orvosra mindig szükség lesz” – mondta sokak derültségére, hozzátéve:
ahogy letette az utolsó vizsgáját, felvették az akkor már szabad televízióhoz.
„Amikor a szlovák történelmet tanultam a szlovák gimiben, egészen egyszerűen azt éreztem, hogy ennek semmi értelme. Aztán egy komáromi osztálykiránduláson megvettem Ladislav Szalay negyvennyolcas könyvét, és hirtelen minden összeállt” – mondta el a bemutatón Éhn László, aki Szalay könyve magyar kiadásának lektora is volt, és egyébként személyesen is jó kapcsolatban volt az ekkor már idős íróval.
Ladislav Szalay kérdése is valami ilyesmire irányult: hogyan lehet, hogy teljesen mást hallott a saját édesapjától, aki „az első világháború katonájaként járta be a Vajdaságot, odahaza pedig megélte az 1910-es választások során a kormány által elkövetett csalásokat csakúgy, mint a kiszucai történéseket is, mivel egy időben Csacán (Čadca) dolgozott gazdatisztként. Mindez máshogy hangzott, mint az, amit az iskolában tanultunk”.
Így a szerző, amíg nem engedték publikálni, annak szentelt az idejét, hogy felmérje, miben tér el a cseh(szlovák) propaganda a tényektől.
Az egyik fő megállapítása, hogy mint 1848-49-ben, mind 1915-19-ben az 1620-as fehérhegyi csatából menekült
cseh gyökerű, ilyen identitásukat meg is tartó lutheránusok igyekeztek fellázítani a szlovákságot a magyarok ellen.
Ez a csoport nem tett ki többet a szlovákok tíz százalékánál, identitásában pedig sosem volt igazából szlovák.
A könyv megkapó részleteket ír a csehszlovák majd szlovák történetírásban felmagasztalt „szlovák légió” helyzetének majd emlékezetének alakulásáról. Ennek több lépése is volt, az ostobaságot utóbb vakmerőségnek, a sunyiságot bölcsességnek igyekezett feltüntetni a későbbi propaganda.
A mozgalom vezetői, köztük L’udovit Štúr előbb szerb (illetve orosz), majd császári pénzből igyekeztek felállítani valamit, ami egy hadseregre emlékeztet, és amivel az elsődlegesen pánszláv követeléseiket alátámaszthatják a rebellis Magyarországgal szemben. Az egészet Bécsben szervezték felbérelt császári cseh tisztek segítségével és császári felszereléssel, átvert prágai forradalmárokból, bécsi munkanélküliekből és söpredékből toborozva a párszáz fős légiót, amely 1848. őszén azzal a feladattal indult el, hogy fellázítsa a szlovákságot és északról szorongassa meg a Jellasics által szorongatott magyarokat. Utóbb a propaganda ezt a (magyar) feudalizmus elleni fellépésként mutatta be – a feudalizmus elleni fellépés a császár oldalán? – neveti ki a hivatalos álláspontot Szalay.
„Amikor az önkéntesek tudomást szereztek az egész hadművelet valódi céljairól, hogy nem a császár ellen kellene vonulni, hanem Kossuth magyarjai ellen, egy részük, főleg a cseh barikádharcosok, Kossuthot kezdték éljenezni, és sarkon fordultak. A lengyel önkéntesek következetesebbek voltak, átálltak a magyarokhoz, és kitartottak Kossuth mellett egészen Világosig”.
A megmaradt brigád rablásokba kezdett, végül hazamenekült, ahol a császáriak lényegében végeztek a hős harcosokkal, elkerülendő, hogy ők maguk kompromittálódjanak. A vezérek nem estek kétségbe, újraszervezték a csapatot – akiket aztán télen felvidéki szlovák nemzetőrök és helybeli szlovák polgárok vertek szét ismét. A könyv első fele meglehetősen szórakoztatóan mutatja be azt a sikertelen operetthadjáratot, amit utóbb a csehszlovák propaganda a szlovákság dicshimnuszaival burkolt be, és amely általában addig sem jutott el, hogy egyáltalán összecsaphasson reguláris magyar erőkkel (köztük az ebben a kötelékben jóval számosabban harcoló honfitársaikkal), már a helybéli szlovák parasztság és nemzetőrség elintézte a betolakodókat.
A könyv jóval többet foglalkozik 1919-el, és keserűen jegyzi meg:
azzal, hogy Beneš ragaszkodott a dunai határhoz, egyszerre zseniálisan vágott el minden lehetőséget a magyarokkal egyébként ekkor is jó kapcsolatban álló szlovákok és magyarok kiegyezésére.
„Benešnek köszönhetően a közel egymillió magyar elrablása a szomszédos területekkel együtt szilárd alapot képezett a két nemzet közötti ellenségeskedésnek. Az az alternatíva, amitől Beneš a legjobban tartott, hogy a szlovákok beleegyeznek a magyarokkal való további együttélés folytatásába egy új, a szlovákok számára előnyös megegyezés alapján, így megszűnt” – írja.
Hogy mennyire tartott a szlovákság magyarbarátságától Beneš, beszédes, hogy 1918-ban kijelentette: wilsoni elvek ide vagy oda, Szlovákiában szigorúan tilos népszavazást kiírni, el kell kerülni, hogy a terület hovatartozásáról a szlovákok döntsenek.
A szerző egyszersmind úgy véli, hogy a szlovákokat csak a magyarosítás zavarta, ennek hiányában – és egy autonómia lehetőségével – szívesen maradtak volna Magyarország kebelében, ennek számos helyi felkeléssel és a csehek ellenséges fogadtatásával tanújelét is adták. Később – amíg a kölcsönös sérelmek, revízió, kis szlovák-magyar háború – ki nem kezdték ezt a viszonyt, voltak is erre való törekvések.
A könyvben egyébként benne van az is, hogy a Jozef Tiso-féle nacionalista bábállam mennyire szúrta a csehek szemét (akik szemében a jó lutheránus volt addig a hazafi, így a katolikus klerikofasiszta Szlovák Állam a lehető legrosszabb valami volt), hogyan kezdték ki az emancipációs törekvéseket Prágában 1918 és 1938, majd 1945 és 1989 között. Arra is kitér, hogyan zsákmányolta ki csehország a kisebb és gyengébb testvérnek tartott Szlovákiát, és hogyan telepítették tele cseh hivatalnokokkal az országot, kitiltva a magasabb beosztásokból a szlovákokat; hogy a kommunizmus alatt az egyházüldözés szinte csak a katolikusokat érintette, s még sok egyébre.
A bemutatón Molnár Imre nem kímélte Štúr oroszpártiságát sem, felemlítve, hogy a lutheránus (cseh)szlovák költő-politikus szerint, mivel a Nyugat romlott, ezért csak az ortodox orosz cár koronája alatt biztosítható a csehek és szlovákok létezése (miután elpáholták a „hadseregét” a magyarbarát szlovákok).
Ahogy az sem volt véletlen, hogy 1921-ben a népszámlálásnál már a „csehszlovák” kategória szerepelt; hülyén nézett volna ki egy állam Csehszlovákia névvel, ahol több volt a német, mint a szlovák.
Éhn László azt is kiemelte: 1848-49-ben azért sem működtek a štúri jelszavak, mert a szlovákság, ahogy a magyarok is, már mindent megkaptak a pest-budai kormánytól, a jobbágyfelszabdítást, némi földet, nem voltak kíváncsiak a cseh „eretnekek” dolgaira, az egyszerű parasztot később sem igen érintette a magyarosítás. Minden, amit ma szlovák nemzeti kezdeményezésnek gondolunk, ennek a roppant kicsi, cseh eredetű asztaltársaságnak a fejéből pattant ki Štúrék idejéből, és ez került be a történelemtanításba – „ezt tanultam én is annak idején a szlovák gimnáziumban, és éppen ezért nem volt semmi értelme”.
S hogy a propaganda ma sem alszik, elég csak a legújabb szlovák szuperprodukcióra, a fent emlegetett népvezér életét idealizáló filmre gondolni, amiről kritikánkat mi is megírtuk; s innen származik nyitóképünk is.
Ezt is ajánljuk a témában
Štúr történetét a film egyoldalú, magyarellenes szemlélettel meséli el.
Nem véletlenül próbálkoznak az ukrán drónok – mutattak rá az elemzők.
Szerintem ettől neki nehezebb, nem könnyebb.
Kár, hogy Kálomista Gábor vagy Rákay Philip nem ért rá leforgatni.
Mikor lehet jó nemcsak a magyar és a szlovák vezetés, de a két nemzet közötti viszony is? Egy rendkívüli kötet újranyitotta a kérdést, és újra rá kellett döbbenni: a történelem máig ható propagandaértelmezése áll a két szomszéd közé.
Pár stratégiailag lényegtelen település visszafoglalása után turbófokozatba kapcsolt az ukrán-nyugati propagandagyár, amit a német kancellár vezet.
Az illetékes holland ügyészség tájékoztatása szerint a gyanúsítottak 16 és 53 év közöttiek.
Ferenczi Gábor törölte bejegyzéseit, miután azok vállalhatatlanná váltak a kampányban. Azonban az internet nem felejt.
Minden határt átlépett az EU külügyi főképviselője.
Bölöni László munkásságával évtizedeken át formálta az európai labdarúgás élvonalát.
