Itt a legújabb szlovák történelmi film – és már megint a magyarokból lett az ellenség

Egy történelmi film akkor válik igazán fontossá, amikor túlmutat önmagán, és nem pusztán „elmesél” valamit a múltról, hanem képes megmutatni, miért vitázunk róla ma is. Ilyenkor a konfliktusok nem fekete-fehérek, a szereplők nem kartonfigurák, és a nézőt nem egy előre legyártott ítélethez vezetik kézen fogva, hanem hagyják gondolkodni. A Štúr című alkotás esetében azonban épp ez az, ami fájóan hiányzik: az árnyaltság helyén hangulat van, a történelmi összetettség helyén pedig egy kényelmesen adagolható, ismerős sémára felfűzött történet. 

A film nemcsak elbagatellizálja saját címadó hősének történelmi szerepét, hanem következetesen olyan narratívát épít fel, amelyben a magyar politikai oldal nem vita- és konfliktuspartner, hanem alapállapotban is gyanús, rideg és elnyomó. A közéleti dráma így nem a korszak törvényszerűségeiről, eszmei vitáiról és érdekütközéseiről szól, hanem arról, hogy a néző érezze, ki a jó és ki a rossz – és ebben a kiosztásban a magyar félnek legfeljebb mellékszerep jut: az ellenség szerepe.

Ez önmagában lehetne legitim művészi döntés: egy nagy történelmi alakot néha éppen az tesz emberközelivé, ha nem szónoklatokból, hanem egy intim nézőpontból látjuk. Csakhogy ennek ára van, és itt ezt az árat a film szemrebbenés nélkül kifizetteti a címszereplővel. Štúr sokszor inkább mellékszereplőnek hat, mintha csak bejárna a saját filmjébe, amikor épp szükség van rá, hogy elmondjon egy gondolatot a nyelvről, a nemzetről vagy a szabadságról, aztán vissza is lép a háttérbe, hogy a történet folytathassa a maga érzelmi ívét. Így viszont a néző nem azt kapja, amit egy ilyen cím ígérne: 

Miközben a film körüli kommunikáció a hősiesség érzetét, a nagy tetteket és a sorsfordító történelmi pillanatokat sugallja, a vásznon mindebből sokszor csak ennyi marad: hangulat, sejtetés, póz, és egy címszereplő, aki a saját legendájához képest feltűnően kevésszer kerül a cselekvés centrumába.

Štúr és a magyarellenesség filmes nyelve

A film egyik legsúlyosabb problémája nem egy-egy konkrét jelenetben, hanem a teljes hangütésben ragadható meg: abban, ahogyan a magyar politikai szereplőket következetesen ábrázolja. Nem vitapartnerekként, nem történelmi ellenfelekként, hanem eleve gyanús, elutasító, sőt ellenséges figurákként, akiknek motivációi nem bonthatók ki, nem érthetők meg, legfeljebb elítélhetők. Ez a filmes nyelv nem a konfliktus bemutatására törekszik, hanem az érzelmi pozicionálásra: arra, hogy a néző számára már az első pillanattól világos legyen, ki melyik oldalon áll, és melyik oldal erkölcsileg vállalhatatlan. Ebben a keretben a magyar politikai elit nem sokszínű történelmi szereplőcsoportként jelenik meg, hanem egyetlen, homogén blokként, amelynek elsődleges jellemzője a kizárás és az elnyomás.

A karakter nem vitázik, nem érvel, nem mérlegel – kijelent, lezár, elutasít. A neki tulajdonított mondat, miszerint „Magyarországon nincsenek nem magyar nemzetek”, nem egy korabeli politikai diskurzus részeként hangzik el, hanem végső igazságként, amely lezár minden további értelmezési lehetőséget. Ez az egyetlen mondat szinte programként sűríti magába a film szemléletét: a magyar oldal nem téved, nem vitázik, hanem tagad, és ezzel morálisan is kizárja magát a párbeszédből. A néző számára így nem marad tér annak megértésére, hogy ez a gondolkodásmód milyen történelmi, társadalmi és politikai logikából fakadt, vagy hogy a korabeli magyar politikai elit sem volt egységes ebben a kérdésben.

Ez első pillantásra akár gesztusértékű döntésnek is tűnhetne, csakhogy a történeti források alapján legfeljebb néhány szót érthetett a nyelvből, folyékony vagy akár magabiztos nyelvhasználatról pedig biztosan nem beszélhetünk. Itt már nem puszta dramaturgiai szabadságról van szó, hanem szimbolikus torzításról: a film azt sugallja, hogy Kossuth érti a szlovákokat, pontosan tudja, mit akarnak, mégis tudatosan elutasítja őket. Ez a megoldás erkölcsi vádat fogalmaz meg, nem történelmi kérdést. 

A parlamenti jelenetek nyelvezete ugyanezt a leegyszerűsítő logikát követi. Az olyan kijelentések, mint hogy „Itt csak egy nyelv lesz, és ez a magyar”, nem viták részeként, nem érvek és ellenérvek ütköztetéseként hangzanak el, hanem vádiratként, amely a kollektív felelősség érzetét kelti. A film nem mutatja meg, hogy ezek a mondatok milyen történelmi félelmekre, államszervezési elképzelésekre vagy nemzetközi példákra reagáltak, és azt sem, hogy a korszakban más, árnyaltabb álláspontok is léteztek. 

Ez a filmes nyelv teszi igazán problematikussá a Štúr üzenetét. Nem azért, mert kritikusan viszonyul a magyar nemzetállami törekvésekhez, hanem azért, mert ezt nem árnyalt történelmi ábrázolással, hanem leegyszerűsítő, érzelmileg irányított eszközökkel teszi. A konfliktus így nem értelmezhetővé, hanem átélendővé válik, a nézőt pedig nem gondolkodásra, hanem állásfoglalásra készteti. És éppen ez az a pont, ahol egy történelmi film és egy politikai pamflet közötti határ veszélyesen elmosódik.

Történelmi szabadság vagy felelőtlenség

A film alkotói nem is titkolják, hogy nem a történelmi pontosság volt az elsődleges céljuk, hanem egy érzelmi azonosulásra építő, szubjektív történet elmesélése. Ez önmagában nem ördögtől való. A művészetnek joga van sűríteni, elhagyni, hangsúlyokat áthelyezni, sőt akár egyes eseményeket átértelmezni is. Egy történelmi film azonban soha nem vákuumban születik: 

A probléma nem az, hogy a film érzelmekkel dolgozik, hanem az, hogy kizárólag azokkal dolgozik, miközben tudatosan háttérbe szorítja a történelmi összefüggéseket. Amikor egy ennyire érzékeny korszak bemutatása egyoldalú érzelmi narratívára épül, a néző nem eszközöket kap a megértéshez, hanem előre kijelölt érzelmi álláspontot. A konfliktus így nem értelmezhető dilemmák sorozataként jelenik meg, hanem erkölcsi leckeként, ahol az egyik fél eleve bűnös, a másik pedig eleve igazolt. 

Különösen problematikus mindez a jelenlegi politikai és társadalmi környezetben. Az elmúlt hetekben a magyar–szlovák viszony újra érzékenyebbé vált. Egy ilyen közegben egy történelmi film óhatatlanul több lesz, mint kulturális termék: állításokat tesz, pozíciókat erősít, és érzelmi reflexeket alakít ki. 

Egy kommentelő például részletesen beszámolt arról, hogyan választották ki statisztának, majd miként szembesült azzal, hogy a forgatásra az utolsó pillanatban, gyakorlatilag bármiféle előkészítés nélkül hívták be. A leírás szerint nemcsak gázsiról nem volt szó, hanem útiköltség-térítésről, ellátásról vagy akár alapvető forgatási feltételekről sem. A statisztáknak saját ruhát kellett volna hozniuk, ételt maguknak biztosítaniuk, miközben a szervezés kaotikussága miatt az sem volt egyértelmű, pontosan mikor és mennyi időre számítanak rájuk.

Nyitókép: Facebook / Štúr Film