Nekem soha nem az volt fontos, mit és mennyit nyerjek, vagy hogy az olimpiai bajnoki címről álmodozzak – Özbas Szofi a Mandinernek

A negyedik aranyérmével a legeredményesebb magyar lett a Grand Slamek történetében – tulajdonít jelentőséget az ilyen mérföld-
köveknek?

Egyáltalán nem. Soha nem ez érdekelt, és nem is vinne előre. Találkoztam olyanokkal, akiket igen, ők ennek élnek, és minden érmüket, eredményüket számontartják – én nem ilyen vagyok. Nekem sokkal fontosabb maga az érzés, amire visszagondolhatok egy-egy siker után. Ezért a világranglistát sem szoktam nézegetni, bár most örültem, hogy a februári párizsi Grand Slam után feljöttem a második helyre, mert ennyire elöl még sosem voltam, pedig csak egy éve versenyzem a 70 kilogrammos súlycsoportban.

A súlycsoportváltás mindig nagy vállalás testileg-lelkileg egyaránt: ha lejjebb kell menni, akkor a fogyasztás, ha feljebb, akkor a beleerősödés miatt. Ön hogyan élte meg?

Amikor rászántam magam a váltásra, fogalmam sem volt, jó lesz-e, ötven százalék esélye volt, hogy beválik. Ami az egészséget illeti, már nem lehetett tovább erőltetni a 63 kilót, hiába tűnt úgy az eredmények alapján, hogy jól csinálom, ezért a bizonytalansággal együtt is vállaltam a feljebb lépést. Nem volt egyszerű. És nem is igazán az én, hanem inkább a testem döntött így, de meg kellett tenni, mert a sok fogyasztás elvitte a fókuszt a lényegről, magáról a dzsúdóról, így nem volt fenntartható. Az edzőm, Toncs Péter már hamarabb felismerte, nekem viszont kellett hozzá a párizsi olimpia is, hogy megérjen bennem az elhatározás. Nehéz folyamat volt, úgy kellett rajta végigvergődni.