„Skrabski vagy Bede?” – avagy a legkárosabb álkérdésről, amit csak feltehet magának a Fidesz

Váratlan hullámokat vetett a vasárnapi szimpátiatüntetésünk a közjogi méltóságokért: Skrabski Fruzsina puzsérozása, annak kifújolása, Móna Márk csürhézése és Bede Zsolt eltávolítása a rendezvényről előhozta a Fideszből a polgári-radikális törésvonalat.

Merthogy valójában érezzük mindannyian: mindegy. Mindegy, hogy Skrabski Fruzsinának barátja-e Puzsér Róbert, mindegy, hogy Puzsér nevét ki lehet-e fújolás nélkül mondani egy jobboldali tüntetésen (a tüntetések csoportdinamikájából adódóan egyébként nem túl meglepő, hogy nem lehet), és az is mindegy, hogy Bede Zsolt ott van-e valahol vagy nincs. De még az is mindegy, hogy kinek mi a véleménye a Vadhajtásokról – akkor is mindegy, ha az illetőt Orbán Viktornak hívják.

A Fidesznek ugyanis nincs Skrabski vagy Bede-problémája. A „Skrabski vagy Bede?” a legkárosabb álkérdés, amit csak feltehet magának a Fidesz. A Fidesz ugyanis – mármint fénykorában – egy belső nagykoalíció volt nemzeti liberálisok, nemzeti konzervatívok, nemzeti radikálisok és mindazok között, akik e három gyűjtőkategóriát a rendszerváltáskori Magyarországon megelőzték. Orbán Viktor személyében és politikájában kiegyezett Skrabski Fruzsina és Bede Zsolt (meg közöttük mindenki más is), ennek következtében pedig senki sem szórakoztatta a nagyérdeműt azzal a teljesen meddő vitával, hogy nemzeti liberális vagy nemzeti radikális legyen-e a Fidesz.

Ezért és csak ezért tudott egyszerre győzni és kemény jobboldali politikát vinni is. Az egyesült nemzeti radikális tábor egyedül sosem fog többséget kapni; a jobbközép győzni talán győzhet egyedül, de a nemzeti radikális tábor egy része nélkül CDU-betegség fogja gyötörni, és a baloldal foglya lesz. Ha Bede vagy Skrabski-vita van, az a vezetetlenség tünete és a szétesés biztos útja. Ezért nem szabad, hogy legyen.

Jobbról és középről a magyar jobboldal bázisát egyszerre éri fenyegetés.

Egészen kétségtelen, hogy a magyar társadalom életkori közepe nem 58 évnél van (ez volt az inflexiós pont a tiszás és fideszes többségű korcsoportok között), földrajzi közepe nem a falvakban, státuszbeli közepe nem a 8 általánost végzetteknél. Ők mind értékesek, de nem elegek. A nemzeti liberálisok nagy, a nemzeti konzervatívok kisebb része ma a Tiszánál van, koalícióban a liberális, baloldali és zöld szavazókkal. A nemzeti radikális tábor pedig valóban lelép, ha vezetetlen, vergődő tutyimutyiságot lát a Fideszben, hiszen nekik van és a kortárs magyar politikatörténetben mindig is volt evidens alternatívájuk.

De mindebből nem a választás következik a két tábor között, addig egészen biztosan nem, ameddig a magyar választási rendszer többségi elven működik.

hiszen enélkül nem lesz többé győzelem, nem fognak érvényesülni a két tábor számára egyaránt fontos értékek. Orbán Viktor rendkívüli képessége volt politikai karrierjének zenitjén – 2014 és 2024 között –, hogy ezt a két, szellemileg és értékrendileg kompatibilis, stiláris és taktikai kérdéseken viszont folyamatosan öszekapó tábort személye és gondolatai körül egységbe rendezze. Azt az embert és azt a politikát kell megtalálni, aki és ami erre 2030 Magyarországán képes lesz. A jobbközép nélkül nincs győzelem, a jobbszárny nélkül a győzelemből nem lesz jobboldali kormányzás. A kettő egymás nélkül nem ad ki semmi értelmeset.

Ma azért cseng nevetségesen, mert előbbihez kicsit kevés lesz 1,5 millió szavazó, utóbbi pedig nem létezik.

Nem attól leszünk ismét erősek, ha majd nem lesz Skrabski Fruzsina, vagy Bede Zsoltot elviszi a hirtelen igen aktívvá vált rendőrség, és végre alaposan „leszámolhatunk a naiv árokbetemetőkkel”, vagy jól „lerázhatjuk magunkról a tahó prolikat”. Attól leszünk ismét erősek, ha Skrabski Fruzsina és Bede Zsolt, meg köztük a narancssárga milliónyi régi és új árnyalata, ismét tudnak valami közöset és egyaránt lelkesítőt nézni együtt, egymás frusztrált méregetése helyett.

Onnan fogjuk tudni, hogy megint jó pályán vagyunk, ha Skrabski és Bede is meglesznek még, mégsem beszélünk majd róluk.

Nyitókép: Ficsor Márton / Mandiner