A régi kert

Hogy megsiratta-e végül, elsiratta-e, nem tudjuk. Férfi­szemérem. Az is van a világon. Mindenesetre amikor kilépett a kapun, nem nézett vissza sem haraggal, sem békével a szívében, és soha többé nem ment a környékre sem.

Arra emlékezett inkább a kertember, amikor először belépett azon a kertkapun, ami persze még egy előző kertkapu volt. Rozsdás vas. A postáskisasszony kísérte be, és magára is hagyta menten. Az épület romjaiban is lenyűgöző. Copf. 19. század vége. Az embermagasságig gaz verte kert nemkülönben. A csalán dominált. Leült egy hatalmas, faragott lépcsőkőre. Akkor hát ezentúl itt fogok élni. Ezt gondolta.

Ekkor érkezett meg MZ típusú motorkerékpárján a szomszéd parasztházhoz egy férfi. Mint később kiderült, a Sanyi. Elvétette kissé a kanyarodás ívét, és úgy landolt a gólyafészek alatt, hogy a gép maga alá temette. Még forgott a kerék a feje felett, amikor a kertember odaért.

„Sanyi vagyok” – mondta, amikor kiszabadult. „Örvendek” – válaszolta a kertember. „Van egy kaszád?” – kérdezte aztán. Akadt. És a gyönyörű barátság kezdetén a Sanyi kalapált egy kicsit a szerszámon, mielőtt megfente volna. A reggelből dél lett, mire a kertember végzett az első kerttel. Nocsak, kút is van, kiszabadult. Vízhólyag. Nem szokta a cigány a szántást. Önirónia, magányos nevetés. A kisnemesi kúria és a pajta közötti rész majd holnap. Ajtó, ablakok kitár, galambok repülnek ki a kamrából.

Napszentületre (ez Tolcsvay Béla muzsikus szavajárása, nem ismeri a helyesírás-ellenőr) bor mellett, megsárgult iratoknak és a Sanyinak köszönhetően kibontakozott a történelem. Már a kezdet tele volt meglepetéssel. Három zsidó hölgy. Nővérek, ők az építtetők. Pottyantós budi bent a házban. A nők nyomtalanul tűnnek el, érkezik egy nemesember, földbirtokos, élet-halál ura, a pajtát már ő rakja bele a kertbe 1926-ban, abban az évben, amikor megszületik a kertember édesanyja Békésszentandráson és az édesapja Pesthidegkúton. Értelemszerűen ekkor még semmit nem tudnak egymásról, aztán meg mégis; és tessék, egyszer csak meg­születik a kertember, a félig sváb, legjobb magyar. Válság, válság, fenevad. Az Úr útjai kifürkészhetetlenek.

A világ és benne a nemes úr még nem sejti, hogy újabb háború készülődik. A németek elhajtják hát az állatokat, a szovjetek tanácskoznak, és előbb elégetnek mindent, ami éghető, zongorát és hintalovat, majd kórházat rendeznek be a huzatban. Az előbbiek eltakarodnak, az utóbbiak berendezkednek. A házból orvosi rendelő lesz, ez jól nyomon követhető, a kertember később százával húzgálja ki az elhasznált injekciós tűket a bástyából.

De előbb kibontanak még egy palackot a Sanyival. Boremberek egymás közt. A kertember Hamvas Bélától tudja, milyen vidéken jár éppen, a Sanyi egyszerűen beleszületett a közepébe. Hogy ki járt jobban, ki tudja. A Sanyi kőbányász volt, robbantotta és csákányozta a bazaltot, és tévedés nélkül koccantotta, ha faragni kellett. 1956-ban született (mikor máskor), így aztán emlékezett arra a pillanatra is, amikor a kastélyocskából társbérlet lett. A kertember ismerte a műfajt: lakott ilyenben, gyerekeskedett mintegy, de az Budapesten történt, az az érdekes gyerekkor, és elképzelése sem volt arról, hogy faluhelyen is előfordult ilyesmi. Történetesen az, hogy vadidegeneket közös fedél alá tereltek, közös konyhával, esetleg fürdőszobával. Magyarokat, akik ugye egyébként „az én házam, az én váram” szellemében éltek volna, mert a magyarok már csak ilyenek. Csak a legfiatalabb magyarok tehetősebb része szeret lakást bérelni és aztán a bérleményt kiadni, hogy abból egy másik lakást béreljen, tudomást sem véve arról, hogy az csupán lakás és nem élés, tehát csak lakom, és nem élek benne, de mindegy is.

Illetve dehogy mindegy, de legyen ez az ő bajuk, hogy ebben a kurva nagy diktatúrában és mélyszegénységben az a legnagyobb gondjuk, hogy kiadják-e a kérójukat Berlinben, Umbriában, Budapesten vagy Barcelonában, vagy inkább odameneküljenek ebből a szörnyűségből. Ezt persze most gondolja így a kertember, nem akkor ott a Sanyival. Akkor ő ott boldog volt, hogy miután mindent eladott, megvehette azt a romot, ahol majd felnőhettek a gyerekei, és újra lehettek állatok, és a belmagasság is éppen megfelelő volt, és még nem tudta, hogy azt a régi kertet hamarosan ellopják tőle a bankok és a valódi haszonélvezők, és még majd visszajár egy darabig a macskákat etetni, és nem tudta, hogy ott fog majd sírni, ahol senki sem látja.

Nyitókép: Pixabay