„Megy a bal! Megy a bal!” – száz éve született Papp László, mindannyiunk Papp Lacija

Száz éve született Papp László, sokak szerint minden idők legjobb ökölvívója, mindannyiunk Papp Lacija. Érdekes, hogy Papp Laci jobbkezes volt, bár fordított alapállású – ezért a köztudatban úgy rögzült, hogy balkezes, azaz a balegyenes és a balhorog az igazán megrendítő ütésfajtája. Innen is a szólásmondássá vált nézői bekiabálás: „Megy a bal! Megy a bal!” 

1948-as első olimpiai bajnoksága idején még meg sem születtem, a másodiknál kétéves voltam, a harmadiknál, 1956-ban első osztályos kis­iskolás, mégis az ő bűvkörében nőttem fel, mert szüleim Puskás Öcsi mellett legtöbbször őt emlegették, ha sportról volt szó. Pedig életükben egyszer sem voltak bokszmeccsen, következésképp sohasem látták Papp Lacit élőben verekedni.

Ő a magyar nép mitikus kisembere volt, aki alulról indulva, egyszerű körülmények között, furfanggal, kitartással, szorgalommal, akarattal, mindenek­előtt persze istenáldotta tehetséggel az óriásokkal dacolva legyőzte az egész világot. Nem egyszer, hanem háromszor. Ő volt a mi történelmi Botond vitézünk, aki a Képes krónika ábrázolása szerint Konstantinápoly falai előtt a hatalmas termetű görög harcossal küzdve embernyi rést vágott buzogányával a városkapun. A legenda szerint a magyar harcos győzelmére még a császár is megszégyenülten vonult vissza. Gondoljunk csak bele, mit jelentett a mi huszadik századi Botondunk győzelmi sorozata a szovjet csapatok által megszállt országban, a háború utáni kiszolgáltatott reménytelenségben, a csengőfrász idején, a Rákosi-­diktatúra kiteljesedésének embernyomorító időszakában.

Aztán bekövetkezett 1956 csodás és egyben tragikusan megrendítő két hete, „Mert egy nép azt mondta: »Elég volt«”. Nem sokkal később a távoli földrészen, Melbourne-ben Papp Laci harmadszor is olimpiai bajnok lett. A mi Botond vitézünk, a körbeudvarolt bajnok a profiszerződés-ajánlatok tömege ellenére hazatért szeretteihez, a széles értelemben vett családjához, hozzánk, a magyar nemzethez. A politikai vezetés az itthonról folytatott profi pályafutást ugyan engedélyezte, a többszöri Európa-bajnoki címvédés után a legnagyobb koronát jelentő világbajnoki címmérkőzésre már nem kerülhetett sor. 

A tiltás iszonyú fájdalom lehetett számára. Álságos, irigy és méltatlan döntés fosztotta meg őt egy kivételes pályafutás még ragyogóbb befejezésétől. Aztán – jó magyar szokás szerint – az ökölvívó-válogatott kapitányaként a sok siker mellett viselnie kellett a perc­emberek, a mindenkori rosszakarók, a teljesítmény nélküli hangoskodók áskálódásait. Neki, minden idők legnagyobb ökölvívójának. Ő persze elviselte ezt is, tudomásul véve a körülményeket, emelt fővel, lelke mélyén feltehetően soha el nem múló fájdalommal – amit talán nehezebb volt legyőznie, mint a ringben a legnagyobb ellenfeleket. Mert ott legalább szemtől szemben folyik a küzdelem. 

A szerző filmrendező

(Nyitókép: AFP)