Veszélybe került a magyar turizmus egyik fellegvára: sorra kapja a panaszleveleket a polgármester

Elszabadult a pokol Siófokon.

Finom hálót szőtt a pók a muskátli szirmai közé, a fonalak megcsillannak a kora reggeli napfényben. Madarak védik revírjüket megejtően szép énekükkel, a virágoskertben nektárt szívogató rovarok döngenek. Már-már giccs, pedig csak egy hétköznapi idill egy élettel bő kertben.
A kert vitalitása lélekkel telíti, ahogyan ezek a lények benépesítik, keresztül-kasul bejárják, és ezt az organikus tobzódást, rovarok és madarak táncát, bimbók feslését, levelek suhogását, mint valamiféle naturális gesamtkunstwerket, az ember fürkésző tekintete kíséri. És amikor végignéz ezen az összművészeti mutatványon, látja, hogy jó.
Megérintődés ez, ami azt jelenti, engedem, hogy az élmény közel jöjjön hozzám. De ez a közel jövés nem csak tőlem függ, mert a jelenség olyasvalamire tapint, ami az én részem. „Nem te csinálod. Kapod. […] Nyitott lehetsz rá” – írja erről a csendes imát, keresztény meditációt tanító Mustó Péter. A nyitottság előfeltétel, ami gyakorolható, de nem mindenki ugyanarra kapja. Aki másra és nem a pókhálóra, a madarakra vagy a virágok szirmain maradt esőcseppekre rezonál, az talán közömbösen tekint végig a látványon. Nem csak emberek által érintődhetünk meg, és nem csak emberek jöhetnek közel hozzánk.