A belső hívás hangja

A kert vitalitása lélekkel telíti, ahogyan ezek a lények benépesítik, keresztül-kasul bejárják, és ezt az organikus tobzódást, rovarok és madarak táncát, bimbók feslését, levelek suhogását, mint valamiféle naturális gesamtkunstwerket, az ember fürkésző tekintete kíséri. És amikor végignéz ezen az összművészeti mutatványon, látja, hogy jó.

Megérintődés ez, ami azt jelenti, engedem, hogy az élmény közel jöjjön hozzám. De ez a közel jövés nem csak tőlem függ, mert a jelenség olyasvalamire tapint, ami az én részem. „Nem te csinálod. Kapod. […] Nyitott lehetsz rá” – írja erről a csendes imát, keresztény meditációt tanító Mustó Péter. A nyitottság előfeltétel, ami gyakorolható, de nem mindenki ugyanarra kapja. Aki másra és nem a pókhálóra, a madarakra vagy a virágok szirmain maradt esőcseppekre rezonál, az talán közömbösen tekint végig a látványon. Nem csak emberek által érintődhetünk meg, és nem csak emberek jöhetnek közel hozzánk. 

Akit természetvédőnek szokás nevezi, az tudja, érzi ezt. Ezért az ilyen emberre nem is ez a legjobb kifejezés. A védelem harcban álló feleket sugall, de itt nem küzdelemről, hanem lelki beállítódásról van szó, ráhangolódásról és megnyílásról. A természetvédelem jogszabályi és gazdasági keretei, bár fontosak, nem ismerik ezeket az aspektusokat, amelyeknek az artikulálása azért jelent kihívást, mert olyan immanens tartalmat hordoznak, amit ha szavakba öntünk, rögtön el is távolítunk. Krúdy például a hazaszeretettel kapcsolatban érezte így. „Törpe lesz a gondolat”, írja, mert a „hazát csak érezni lehet; beszélni, írni róla képtelenség”. Valójában minden érzelem sajátossága ez, még ha Krúdynak ezúttal nincs is maradéktalanul igaza. 

Belső szükséglet vezérelt engem is, amikor néhány hete megmentettem egy mocsári teknőst. Nem tudott átkelni az úton a mellette elszáguldó autók miatt. Megálltam, kiszálltam a kocsiból, és levittem az úttestről. A már eleve meglévő, tudatalatti nyitottságnak köszönhetően vettem észre, hogy ott van. Belső késztetés, nem kalkuláció eredménye volt. Nem számoltam ki, hogy mit nyerek azzal, ha nem lapítják szét a teknőst, de még napokkal később is jó érzés volt visszagondolni rá. Fejét, lábait páncéljába húzta, és megpróbálta túlélni, hogy megmentem. Nádas és némi víz volt a másik oldalon, oda igyekezett – s én átvittem a túlsó partra. 

Egy ismerősöm, ötvenes családapa, nemrégiben feltöltött egy képet egy helyi madarászcsoportba azzal a szöveggel, hogy „Ma sikerült egy Ökörszemet fotóznom.” Sikerült – mintha valamiféle hatalmas munka, remek teljesítmény, új felfedezés, innováció vagy efféle volna. Heuréka! És Ökörszemet, így, nagybetűvel. Ez a gyermeki lelkesedés egy formája, ami igen jó, ha megmarad felnőttkorban is. Engedjétek hozzám a gyermekeket, mert övék a mennyek országa! A gyermeki lelkületűeké. Nem az infantiliseké, hanem azoké, akik a világ jelenségeire újra és újra rá tudnak csodálkozni, mert nem veszítettek még el mindent abból, amik egykoron voltak. 

Egy kis hőscincér (Cerambyx scopolii) pofájának sok száz- vagy ezerszeresre nagyított fotóját nézem. Olyan, mintha az Alien-filmekből csöppent volna ide. Nézem, és azon gondolkodom, milyen bizarr lényeket teremtett a Jóisten, és még inkább arra, hogy ezekben a furcsa-szörnyű kinézetű teremtményekben alighanem ugyanolyan gyönyörűséget és tökéletességet lát, mint mondjuk egy mosolygó kisbabában. Arra gondolok, hogy mi aligha tudunk mindenféle lényre olyan magától értetődő jóérzéssel tekinteni, mint ahogyan erre az Isten, gondolom, képes. Aki viszont nyitottan szemlélődik, az nemcsak a körülötte lévő, hanem a benne élő kertet is megláthatja.

Nyitókép: Shutterstock