Nyelv és lélek

A Székelyudvarhely közelében levő Oroszhegyen jártam óvodába. Szüleim az egyedül maradt dédanyámhoz helyeztek ki, amíg ők építették a városban a szocializmust. Jól megvoltunk mi ketten ott falun. Mondogatta dédi, amikor húztuk a szilvával teli zsákot, hogy „ketten vagyunk édes egyek, s ketten se érünk meg egyet”. Amikor Magyarországra kerültem 1991-ben, tizennégy évesen, az a jó székely nyelvjárás, azok a szavak hiányoztak a legjobban, amiket Erdélyben hagytam, illetve magamban hordoztam. Dédanyám szavai voltak ezek. Büt, csűr, kakóca, karinca… A Zsírnak való című első novelláskötetemben az ő nyelve és az a nyelvi állapot hangsúlyos szerepet kapott. Odaadtam egy nyelvész barátomnak a kéziratot, hogy amely szavakat nem érti, húzza alá. Ezekből a szavakból készült aztán a kötet végére egy székely–magyar szótár a magyarországi olvasók számára. Az archaikus székely szavak mellett voltak román jövevényszavak is, úgymint borkán, salapéta, punga és egyebek.