A pillanat szent mélysége

A keresztény misztika évszázadok óta az emberi lélek és Isten kapcsolatának legmélyebb tapasztalataira irányul. Ebben a belső utazásban a jelenlét – ami egyszerűen megfogalmazva talán a lélek teljes megnyílását és az Isten előtti állandó éberséget jelenti – kulcsfontosságú. Jelenlét nélkül az isteni valóság megtapasztalása szinte elképzelhetetlen.

Élénken él bennem a pillanat, amikor rádöbbentem: alig tartózkodom az itt és mostban. Vagy a múlton rágódom, vagy a jövőn gondolkodom. Nem létező párbeszédeket folytatok a fejemben tőlem több száz kilométerre tartózkodó emberekkel, vagy épp az interneten ragadok benne ismerősök vagy ismeretlenek életébe és történeteibe – azaz rendre azon kaptam magam, hogy más időkben, más terekben, más helyzetekben vagyok, mint ami a valóságom.

Persze a keresztény misztika jelenléte jóval több, mint a mindennapi jelenlétérzés, de szeretek őszinte lenni magammal, és fontosnak tartom, hogy az ember kozmetikázás nélkül nézzen rá arra, hol is tart – szóval innen indultam. Aztán elkezdtem kitartóan és következetesen visszaterelgetni magamat, ahányszor csak azt észleltem, hogy elkalandoztam, vagy egyszer csak megérkeztem oda, hová indultam, de az útból jóformán semmire sem emlékeztem. 

Isten transzcendens, azaz túl van az idő és a tér korlátain. Ez azt jelenti, hogy Isten léte nem a mi időfogalmunk szerint értelmezendő – ő az örök jelen, ahol minden egyszerre van jelen. S ha ezt elfogadjuk, rádöbbenünk, hogy mindig a jelen pillanat az a hely, ahol Isten formál minket, ahol hozzánk szól és ahol mutatni vagy tanítani akar valamit nekünk. Ezek a találkozások nem feltétlenül látványosak vagy rendkívüliek, gyakran a mindennapi élet csendes egyszerűségében, a lélek belső csöndjében történnek meg.

Ezért örülök tehát annak, hogy ma már meghallom a legelső harangkondulást, és nem csak azon kapom magam, hogy harangoznak. Vagy meglátom azt a pillanatot, amikor a fa elereszti egy levelét, nem a zuhanást vagy a földet érést, hanem az eleresztés pillanatát, amikor az ág úgy dönt, megválik tőle. Ilyenkor tudom, hogy ennél jobb helyen nem is lehetnék az adott pillanatban. Mert itt tud belépni Isten. Az az Isten, aki nem távoli, nem elérhetetlen, hanem mindig jelen van, aki várja, hogy észrevegyük. Mert a kapu nem máshol van, mint ott, ahol Isten is van: a pillanat szent mélységében.

Hónapok óta renoválnak egy kúriát a Garas utcában, és a munkagépek miatt egy szakaszon összetöredezett a járda. Korábban több százszor sétáltam el ott, fel és le az ötös busz megállójához. Minden egyes alkalommal kikerültem ezt a szakaszt, majd visszatértem a járdára, ahol már újra ép volt. Egy alkalommal, amikor már nemcsak automatizmusból sétáltam lefelé, hanem igyekeztem teljes valómmal ott lenni, ahol ténylegesen vagyok, egy szelíd hang megállított: miért kerülöd ki mindig a nehéz szakaszt?

Megtorpantam. Az utcában nem volt senki, ez a hang mégis valóságosabb volt, mint bármilyen emberi beszéd. Óvatosan átsétáltam a törött járdaköveken, és azóta is mindannyiszor átsétálok; nem valamiféle mazochizmusból, hanem azért, hogy emlékeztessem magam arra, amire rádöbbentett ez a pillanat. János evangéliumában Jézus arra hívja tanítványait: „Maradjatok énbennem, és én tibennetek.” Talán ez a maradás a jelenlét. Figyelem és készenlét, egyfajta bensőséges kapcsolat Istennel, amiben egyszerre minden valamivé válik. Mert minden őbenne létezik.