„Hihetetlen érzés, ezért megéri edzőnek lenni” – Robbie Keane a Mandinernek

Milyen impulzusokat adott Robbie Keane-nek, hogy Írország drámai körülmények között legyőzte a magyar labdarúgó-válogatottat Budapesten, és ezzel életben tartotta esélyeit arra, hogy 2002 után ismét világbajnokságon szerepeljen?
Nézze, ír vagyok, 

• a gyerekeim Írországnak szurkolnak, 
• csapatkapitánya voltam a válogatottnak, 

én szereztem a legtöbb gól címeres mezben – röviden: nagyon büszke vagyok a hazámra. Másrészről nyilván sajnálom a magyar srácokat, főleg azokat, akikkel együtt dolgozom a Fradiban. De ahogy azt már mondtam, én ír vagyok, így elsősorban a nemzetem sikeréért szurkolok. Büszke vagyok a származásomra, tudom, hogy mit jelent az országnak, a játékosoknak, ha ismét kijutnánk a vébére. Két évtizedet húztam le a labdarúgásban, de csupán egyszer adatott meg nekem, hogy világbajnokságon játszhassak. Nagyon nehéz út vezet odáig, főleg egy olyan kis nemzetnek, mint a miénk.

A néhány nap leforgása alatt öt gólt szerző Troy Parrott méltán élvezi most a rivaldafényt, de nem szabad megfeledkeznünk Varga Barnabásról sem, aki világklasszis mozdulatsor után vette be Caoimhín Kelleher kapuját a Puskás Arénában.
Elképesztő találat volt, hihetetlen, hogy milyen gólokat tud szerezni. De tudja mit, az örmények elleni fejese is gyönyörű volt a maga nemében! Nem túlzás azt állítani, hogy a fejjátéka egyedülálló a világon: az ütemérzéke, a reakcióideje, a mozgása egyszerűen kiemelkedő. Meglepett engem is, hiszen nem olyan magas, 183-185 centi körül lehet, de remekül érkezik ezekre a labdákra. 

Kijelenthetjük, hogy ő a Ferencváros egyik, ha nem a legfontosabb játékosa jelenleg?
Hatalmas szerepe van a csapatban, az biztos. A magyarszabály miatt pedig még fontosabb, hogy Tóth Alexszel együtt pihentetni tudjam, kizárt, hogy minden meccsen pályára lépjen – erre az elmúlt néhány mérkőzésen volt is rá példa. A nemzetközi porondon is jelentős terhelést kapnak, úgyhogy vigyázni kell rájuk. Ami pedig Barni gólérzékenységét illeti, arra nehéz jobb jelzőt találni a hihetetlennél, tényleg csak szuperlatívuszokban tudok beszélni arról, amit ebben az idényben művel.

Mennyire jött jól önöknek az újabb válogatott szünet?
Személy szerintem örültem a pihenőnek, jó volt szusszani egy kicsit, kemény hat hetet tudhattunk magunk mögött a sorozatterhelés miatt. Az öltözői hangulatra nem lehet panaszom, nyilván a magyar válogatottól visszatérők nem repdesnek az örömtől, de ez természetes ilyenkor. Mindenki odatette magát a szünetet követő első edzésen, tényleg nagyon keményen dolgoztak a fiúk, fantasztikusak voltak. Mondtam is nekik, hogy profik vagyunk: a lehető leghamarabb mögöttünk kell hagyni a kudarcélményt, hogy a következő feladatra tudjunk koncentrálni. Szombaton nagy meccs vár ránk a Nyíregyháza ellen az NB I-ben, majd jövő csütörtökön a Fenerbahce vendégeként lépünk pályára az Európa-ligában. Nyolc mérkőzésünk lesz négy-öt hét alatt, kemény menet lesz, ezzel mindenki tisztában van nálunk.

Előadóként részt vett a Sport Forum Hungary Magyar Edzők Szakmai Napján. Szívesen megy el ilyen rendezvényekre?
Persze, főleg, ha felkérnek. Örülök, ha át tudok adni bármilyen tapasztalatot, tudást az embereknek, legyen szó akár csak a teremben ülőkről. Ezúttal is őszintén válaszoltam a kérdésekre, mindig felvállalom a véleményemet. Például az edzőségről, amely egy kifejezetten nehéz szakma. Sokkal könnyebb volt játékosként, a sorsom a saját kezemben volt, edzőként viszont már más a helyzet. De ennek ellenére imádom minden percét, élvezem, sokszor kapok olyan visszajelzést, amiért érdemes csinálni. Ilyen, amikor az utánpótlásból, az akadémia rendszerből érkező Tóth Alexeket, Madarász Ádámokat, Gruber Zsomborokat építesz be a felnőttek közé, akik aztán meghatározó játékosokká válnak, nevet szereznek maguknak – na az egy hihetetlen érzés! Többek között ezért is megéri edzőnek lenni. 

Nyitókép: MTI/Illyés Tibor