Nézzük inkább azt a szempontot, ami a lehető legáltalánosabb, mert mindenkire vonatkozik. Esélyegyenlőségnek hívják. Ez minden sport alapvetése, különösen az olimpiáé. Tekintsünk el az igazság hangalakjától, az elnevezések évezredes fétisétől: hagyjuk az unalmas kérdést, hogy az algériai Imane Helif férfiként, nőként, teknősbékaként, vagy szemes ostorosként tekint magára. Ha így, ha úgy, a lényegen nem változtat. Az ugyanis biztosan nem jelent egyenlő esélyeket, ha egy olimpián egy férfi ütőerejével, izomzatával, csontozatával, magyarul egy férfi adottságaival női adottságokkal rendelkező versenyzőknek törhetik el az orrcsontját, ugyanabban a súlycsoportban. Ez a gyakorlat az esélyegyenlőség ellenkezőjét jelenti.
Ha valaki, valaha foglalkozott küzdősporttal, harcművészettel, tudja,
a többieknek rögzítsük: nincs olyan, hogy egy nagyjából hasonló technikai szinten lévő, nagyjából hasonló súlyú nő egyenlő esélyekkel indul egy hasonló férfi ellen. Nincs ilyen, ennyi, hagyjuk az unalmas magyarázatot a semmiről. Véletlen csupán, ha nem a férfi győz, ez biológiai-élettani törvényszerűség – se nem jó, se nem rossz, ahogy az alma íze sem rossz, maximum nem szereted.