A magyar versenysport bivalyerős, ezt jelzi, hogy sok olimpiai érem maradt benne

Nyitókép: MTI/Czeglédi Zsolt

Szögezzük le, mert minden túlzás nélkül, 

rétegzett, nem beszűkült. Nyolc sportágban szereztünk érmet a párizsi olimpián, és legalább ennyiben álmodhattunk hasonlóan merészet, még ha most nem is jött össze. Szokás szerint kenterbe vertük a környező országokat, de ami számomra a legbeszédesebb: 

akik nagyjából bármennyi pénzt beletehetnek az élsportba – és mivel az olimpiai villantás egyre inkább az országimázs része szerte a világon, bele is tesznek. Így is előztük a spanyolokat, svédeket, svájciakat, lengyeleket, dánokat, törököket, belgákat, meg hát mindenki mást. 

Világszinten ugyancsak a szupergazdagok, vagy/és szuperhatalmasok előztek éremszámban – erről fölösleges többet mondani. Királyok vagyunk! Nálam nagyobb rajongója a magyar sportnak a világon nincs, erről megkérdezheti bárki a barátnőmet, aki alig várta, hogy véget érjen az olimpia, nehogy kárt tegyek a lakásban öröm s bánat okán. 

Nem értek egyet azokkal, akik a magyar csapatsportok sorvadásán elmélkednek, mivel négy csapatunk is jelen volt a seregszemlén (kézilabda, vízilabda, nők, férfiak), ami önmagában olyan teljesítmény, amiért a részt vevő országok túlnyomó része elégedetten csettintene – hogy aztán néha a saját tudásuk alatt játszottak fiaink, lányaink, az más tészta.

Mert az élsportolók távolról sem szegény napszámosok, épp ellenkezőleg: összehasonlíthatatlanul jobban élnek, mint az ország zöme, olimpikonként milliós fizetésekkel, ösztöndíjakkal, olyan képességek és lehetőségek birtokában a jövőre nézve is, ami másnak nem jutott – így hát mindez felelősséggel jár, az eredmény felelősségével, mivel 

Ha egy országot képviselsz, akkor nem csak magadat képviseled – ha igen, akkor add vissza az összes pénzt, amit az államtól kaptál! (Szerencsére ezt nem a sportolók gondolják így, előttük le a kalappal, újra meg újra meg újra!) Tegyük hozzá itt finoman: hős akkor vagy, ha legyőzöd önmagad. A sportban is, máshol is.

Lehet cukiságkampányba kezdeni, meg a sportolóink lelkével foglalkozni – sőt, azzal kell igazán, épp az eredmények miatt –, sorolni a befektetett munkát, megszámolni az izzadságcseppeket, mintha egyedül ők izzadnának ennyit az országban, de amikor valaki súlyos tíz- és százmilliókat lapátol össze a pár éves karrierje során a mi adóforintjainkból, azért hadd szólalhassunk már meg, na.

A valódi károgókkal – lásd: kit érdekel a sport,

 –, akik kisszerű politikai érdekeik, vagy még kisszerűbb, önként vállalt vakságuk mentén kritizálnak nemzeti ügyeket, köztük a sportot – ami az ország csaknem egészét mozgatja meg –, nem foglalkozunk, mivel jelentéktelenségüket egyedül az undorunk változtatja észrevehetővé, tehát ne is undorodjunk tőlük, csak hagyjuk őket pocsolyában sütkérezni. Vagy ne hagyjuk, nekem végül is mindegy.

Még egyszer: szerintem ne essünk át a ló túlsó oldalára. Az olimpikonokat nem kell a széltől is óvni, de ostorozni sem. Viszont az észrevétel, a kérdés: 

azokat a görcsöket, amelyek nem a felkészülés hiányából fakadnak? Hogyan lehetséges, hogy kijelenti egy olimpikon: azt hiszem, nem foglalkoztam eleget a mentális háttérrel? A győzelemhez szükséges lazaságot, a megfelelő pszichológiai állapotot, ami egyszerre könnyed, egyszerre végtelenül koncentrált, sok nemzet „hazulról” hozza: a családból, a nemzeti kultúrából. 

 franciákkal, amerikaiakkal.

 Mondjuk ki, ismerjük be. 

Magyarországon fantasztikus rendszerek épültek ki számos sportágban, világklasszisok tömegét termeljük ki, ám a felfokozott versenyhelyzetben – egyre több ország egyre nagyobb pénzt fektet a sportba – a kőkemény munka már nem elég. Igen, akár 8-10 arany, 25-30 érem is reális lett volna, akadtak nemzetközi elemzések, amelyek épp ezt vetítették előre, mert abból indultak ki, hogy mindenki hozza, amit tud. Csak amit tud, nem többet. Nem hozta mindenki, de talán a sportolóink fele sem. Miért nem? Lehet, hogy Új-Zéland tíz aranyában ez a tökéletes mentális állapot is benne van? 

A különutas Milák, az Amerikában készülő Kós Hubert, a spanyol közegben felnövő, edző Márton Viviána?

Ami számomra biztosnak tűnik: a lehető legalaposabb mentális felkészítést nem lehet kihagyni a képletből, hogy 

Egy Eb, egy vb más – az olimpián szakad le a plafon.

Tudjuk, a néplélek, a kollektív tudattalan, a rossz beidegződések nem változnak pár év alatt, de a történetet ezekben az években írhatjuk újra, annak érdekében, hogy máshogy tekintsünk arra, akik vagyunk – a sport se maradjon ki belőle. 

 Harmadszor, századszor: ez nem kritika, hanem észrevétel. Ria, Ria!