„Erőss Zsolt elvesztése után összeomlott a világképem, a jövőképem és az Istenképem is” – Sterczer Hilda a Mandinernek

Felelőtlen, önző ember, aki nem gondolt a gyerekére és különben is, minek ment oda? Ezeket írták emberek órákkal azután, hogy kiderült, Suhajda Szilárd nem tér vissza a Mount Everestről. Ön szerint mi motiválta az ítélkezőket?

Ahogy a közösségi média-posztomban is írtam, a hegymászással egyidős az a kérdés, hogy „miért?”. Jobb esetben ez egy valódi kíváncsisággal és nyitottsággal feltett kérdés, amire lehet válaszolni. Rosszabb esetben ez valójában egy vádaskodás. Ez két különböző irány, amire különbözőképpen kell válaszolni, hiszen mindegyiknek más a gyökere. Aki tájékozódni szeretett volna, az megtette csendben. Az indulatok erősségéből azt gondolom, a második esetből született a legtöbb komment. 

Miért dúlta fel ennyire a társadalmat Szilárd története?

Nem vagyok pszichológus és nem vagyok szociológus se, így csak a saját észlelésemre tudok hagyatkozni. Az elmúlt években nagyon sok feszültség gyűlt fel az emberekben. Gondolok itt a covidra, a szomszédunkban folyó háborúra, a jelenlegi egzisztenciális válságra. Mindez

Mindemellett a válások magas száma miatt sokan nőttek fel apa nélkül, és elemi erővel törhet fel ez az elnyomott fájdalom: „Hogy hagyhat el egy gyermeket az apja?”

Ön az említett posztjában a következőt is írta: „Fizikailag ugyan élünk, de azt az életet éljük, amit élni szeretnénk? A hegymászó él. Igazán él”. Ezt miért írta?

A saját életemben most ez az, ami a legerősebben jelen van. Az utóbbi fél évben teljesen túlvállaltam magam. Öt hónapja nem tudtam mászni, még teremben sem. Amikor pedig az első májusi hétvégén, amíg én a szakdolgozatomat írtam, a barátaim sziklát másztak, akkor fogalmazódott meg bennem a kérdés: vajon azt az életet élem-e, amit szeretnék? Szilárd halála pedig rámutatott arra, hogy amikor hegyet másztam, akkor sokkal inkább éreztem sajátomnak az életem. Időnként rádöbbenek, hogy itt, a tengerszinten hajszolok egy célt, egy kitűzött csúcsot, de nem a levegőt markolom-e közben? És nem pont az életemet vesztem-e el ebben a nagy hajszában?

Mit érez életnek?

Számomra az az élet, amikor tudatosan döntöm el, hogy mit vállalok, és mit kockáztatok. A munka mellett: fontos, hogy mennyit keresek, ezért sokat dolgozom, ezáltal csak kevés idő jut a családomra. Tehát a családomat kockáztatom a megélhetésért, vagy a jobb megélhetésért. Vagy éppen fordítva: a megélhetést a családért. Vállalok-e egy kinevezést és kockáztatom a belebukást? Vállalok-e egy gyereket, munkaváltást, társkapcsolatot?

Victor E. Frank holokauszt-túlélő pszichiáter az Élet értelméről című könyvében írja, hogy „Az élet kérdéseket tesz fel, nekünk pedig felelősségteljes választ kell adnunk rá.” Ez nem egy olyan válasz, amire egyszer rálelünk és onnantól megvan. Újra és újra el kell gondolkozzunk rajta. Hiszen sok változás és hatás ér minket, életkoronként, helyzetenként más-más lehet a válasz. Én azt gondolom felelősségteljesnek, ha élünk a kihívásokkal. Erőss Zsolt azt mondta a hegymászás kapcsán, hogy „Nincs kispad, nem lehet leülni, nem lehet kiállni”. A mászásban, ha fáradtak vagyunk, ha veszélyben vagyunk, akkor se lehet kiülni a kispadra, és várni, hogy a többiek megoldják a helyzetet. Ott vagy megoldod és túléled, vagy örökre megoldódik. A tengerszinten nagyon könnyű a kispadot választani, a könnyebbik utat. Akkor tudjuk meg, milyen képességek rejtőznek bennünk, ha belemegyünk a nehézségekbe. Azzal is nyerünk, ha kiderül, mihez nem értünk.

Suhajda Szilárd esete, az, hogy a teljesítményének határát kereste, azért sok ember vágyálmait is megmozgatta.

A hegymászás nagyon sarkítva mutatja meg, hogy mennyire fontossá tud válni egy embernek az, ha felismeri önmagában, mire képes. A legtöbb embernek már 4-5000 méter magasan komoly egészségügyi problémái vannak. Nyolcezer méter fölé már egyértelműen csak az jut, aki erre genetikailag alkalmas. Csodálatos élmény megtapasztalni, hogy van valami, amihez különösen jól értek, amire különösen alkalmas vagyok. Ilyen emberek az elszánt tudósok, feltalálók, művészek és igen, a sportolók is. Amikor olyasmit csinál az ember, ami másnak lehet, hogy nehéz, de neki jól megy, megszűnik az idő, és belemélyed a tevékenységbe, mindez pedig a boldogság élményét adja. Ez azonban nem a kivételezett kevesek sajátja. Mindenkinek vannak olyan képességei, amit ha megtalál és kibontakoztat, abban örömét leli.

Ha jól tudom ez az alapja az ön által vezetett Hópárduc fejlesztő falmászásnak is.

Pontosan. Azok az óvodás, kisiskolás gyerekek, akik úgy érkeznek hozzánk, hogy mennyi probléma van velük, teljesen kinyílnak. Egyrészt azért, mert a falmászás egy menő dolog, és már ettől büszkék önmagukra, másrészt azért, mert mi arra koncentrálunk, amit jól csinálnak, amiért megdicsérhetjük őket. Ezzel ők is képesek lesznek arra, hogy az erősségeikre fókuszáljanak.

Köztudott, hogy hívő keresztény. Mennyire segítette mindez a hegymászásban?

Én a zenében és a természetben tudok legjobban Istenhez kapcsolódni.

A Himalája hegyóriásai között, több száz kilométerre az utolsó lakott településtől, nagyon megéreztem önnön kicsinységemet, és az emberi lét törékenységét. Ilyen helyzetben vajon ki másra támaszkodhattam volna, mint Istenre? A hegymászók a csúcsra felviszik a szponzoruk zászlóját, ezzel is megköszönve a támogatásukat. Én egy Jézus feliratú zászlót vittem fel, és helyeztem el a nepáli imazászlók mellé. Hiszem, hogy Isten adta azt a talentumot, hogy képes legyek ilyen magas hegyek tetejére eljutni, és hálás vagyok neki ezért az élményért.

És mennyire segítette az Istenhit Zsolt elvesztése után?

Zsolt elvesztése után összeomlott a világképem, a jövőképem és az Istenképem is. Igen, az is. Aztán Tapolyai Emőke, aki egy nagyszerű keresztény pszichológus, segített, hogy elfogadjam. Ádám és Éva óta együtt élünk a betegségekkel és a halállal. De azt is tudnunk, éreznünk kell, hogy Isten velünk sír… Amikor Zsolt meghalt, Istennek már megvolt a terve, hogy hoz ki engem ebből a nagy nehézségből. Az egy másik dolog, hogy én ezt akkor még nem tudtam. Jó embereket küldött mellém, segítő kezeket.

Rendszeresen tart előadásokat. Milyen témákról beszél?

A hegymászás nagyszerű metafora, amely az élet több területére is jól alkalmazható. Legutóbb Kolozsváron tartottam előadást Élet és halál címmel, ahol éppen arról beszéltem, hogy van-e élet a halál előtt, egy hozzátartozó halála után, és a halál után. A TedX Udvarhelyen a kihívást helyeztem középpontba. Ha gyerekeknek tartok előadást, akkor ismeretterjesztő jelleggel beszélek a hegyről, a mászásról, és arról a meggyőződésemről, hogy mindenkinek a saját hegyét kell megmásznia. És nem kell, hogy úgy hívják, Mount Everest.

Mit fog tenni, hogy az az életet élje, amit szeretne?

Meg kell vizsgálnom, mit tartok értéknek az életemben. Ebben tud segíteni az a gyakorlat, amit a coach-képzésen ismertem meg. Valójában néhány kérdés csak, amire ha őszintén válaszolunk, meglepő felismerésekre juthatunk.

Mit szeretnénk, kik legyenek mellettünk? Milyen képeket szeretnénk, ha felvillannának bennünk? Miért lennénk hálásak? Ha minderre mintegy visszatekintve nézünk, felfedezhetjük, mik azok az értékek, amik fontosak számunkra. És ezzel egy picit már vissza is tértünk a hegymászáshoz: Mivel az expedíciós mászó tudja, hogy minden egyes elutazásában benne rejlik a halál kockázata, így folyamatosan abban él, hogy megvizsgálja ezeket az értékeket.

Névjegy

Sterczer Hilda. Mentálhigiénés szakember, coach, előadó, nyolc éve vezeti a Hópárduc Alapítványt, amelynek 30 fős csapata immár 14 helyszínen segíti a falmászás segítségével a gyermekek mozgásfejlesztését és figyelemkoncentrációját. Kétgyermekes édesanya, a híres hegymászó, Erőss Zsolt özvegye, tavaly óta ismét feleség. Maga is két nyolcezres himalájai hegycsúcs megmászója (Gasherbrum I, és Broad Peak), a Makalu csúcstámadása során a világ 5. legmagasabb hegyét is megjárta, ilyen magasságig azóta sem jutott oxigénpalack nélkül magyar nő.

Nyitókép: Mandiner/Ficsor Márton