Nyolcezer méter fölött nincsenek hősök, az ember csak magát mentheti meg – mondta a német hegymászó egy előadásában. Benedikt Böhmmel arról beszélgettünk, hogy mit tanul az ember saját magáról, ha a hóval, a hideggel, és a jéggel küzd az embert, és ezt a tudást hogyan tudja felhasználni a mindennapokban.
Benedikt Böhm extrém alpinista, vállalkozó és három gyermek édesapja, aki a világ legmagasabb csúcsait mászta meg mesterséges oxigén nélkül, sebességre optimalizált stratégiával, cégvezetőként pedig ugyanazt a gondolkodásmódot alkalmazza: a döntések minőségét a kockázat és az idő viszonyában méri. Böhm a Mathias Corvinus Collegium meghívására érkezett Budapestre, ahol az előadása előtt készítettünk vele interjút.
***
Mi inspirálta arra, hogy hegymászó legyen?
A kaland utáni éhség. Korábban hivatásos terepfutó voltam, amit nagyon szerettem. Sok mindenre megtanított az a sport, aminek a későbbi karrierem során is hasznát tudtam venni. Nemcsak hegymászóként, hanem az üzletben is: megtanultam mit jelent a fegyelem, hozzászoktam a kilélezett helyzetekhez, fejlesztettem az akaraterőmet.
Mindig nagyon vonzott, hogy mi van a csúcsok másik oldalán. Mindig mikor felnéztem a hegyekre elfogott az érzés, hogy fel szeretném fedezni, mi van a túloldalon. S ez inspirált, hogy meglássam mi is van ott.
Beszélne kicsit arról mit is jelent az a „speed style”/gyorsasági módszer, amivel hegyet mászik?
A sebességi hegymászás leginkább arról szól, hogy rekordidő alatt megmásszuk a világ legmagasabb csúcsait. Fontos leszögezni, hogy nem a rekord a lényeg. Véletlenül rekord lett belőle, de a cél az volt, hogy adunk magunknak egy előre meghatározott időkeretet, hogy aztán így csökkentsük a halálzónában való kockázatunkat.
Minél több időt töltesz a halálzónában annál veszélyesebb, minél gyorsabb vagy annál jobban csökkented a kockázatot.
Mi 18-24 órát vettünk időkeretnek, és nem pedig a megszokott 3-4 napot. Az utóbbi az-az úgynevezett hagyományos stílus, ahol három, négy, öt napba telik a fel- és lejutás, és mi azt mondjuk, hogy ezt drasztikusan csökkentjük. Ezt kiegészítő oxigén nélkül tesszük. És csak fel és le, nagyon gyorsan, és csak nagyon rövid időt töltünk a halálzónában. Ez használható más terülteken is.
A gyorsaság valójában nem hektikus, hanem harmonikus. A sietség akkor tesz hektikussá, ha nem vagy felkészülve. A siker 80%-a a felkészülés, a maradék 20% pedig a rugalmasság.
Mi évekig készültünk, fizikálisan, technikailag és mentálisan is. A techinika részt szó szerint kell érteni, mert a Dynafit nevű felszerelés céget vezettem, amely saját ruházatot és eszközöket gyártott nekünk. Minden apró részletet kidolgoztunk, hogy gyorsabban tudjunk haladni.
A gyorsaság művészet.
Megszállottan kell foglalkozni minden apró részlettel, és akkor tudsz gyors lenni egy adott helyzetben. A gyorsaság sem a hegyen, sem az üzleti életben nem azt jelenti, hogy futsz 100 métert és vége. Végig vannak kíhívások, hiszen a csúcs után is koncentrálni kell és le kell jutni, mert a legtöbben lefelé halnak meg.
A TEDx előadásában beszélt arról, hogy a hegymászás sok olyan bölcsességre megtanította, amit más területen is lehet használni. Mondana néhány példát, hogy mire tanította meg a hegy?
Sok tanulságot szereztem az életre és az üzleti életre vonatkozóan is. Éppen egy könyvet írok, amelynek a címe „Summit Codes” (A hegycsúcs szabályai), amibe azokat a dolgokat gyűjtöm össze, amiket az évek során megtanultam. Az első és legfontosabb dolog az a: tisztánlátás, az érthetőség. Mind érzelmi, mint vezetői szempontból nagyon fontos ez. Az egyik legnagyobb hiba, amit valaha elkövettem a hegyen, az-az volt, hogy nem tisztáztuk a dolgokat a halálzónába való belépés előtt. Vagyis, hogy miként tudunk együttműködni, beszéljünk a félelmeinkről, mik a közös célok, merre akarunk menni. Ehhez az kell, hogy kialakítsunk egy közös célt, amiről egyezség is születik köztünk. Én elkerültem ezt, mert féltem, hogy megijesztem vagy megbántom a társam, ha olyanokról beszélek vele, hogy mi történik, ha eltöröm a lábam, vagy ő eltöri a lábát, vagy ha valamelyikünk meghalna, mi lesz ha valamelyikünknek ott kell hagynia a másikat. Inkább nem beszéltünk róla. Soha nem lehet tökéletesen tisztázni a dolgokat, sem üzletben, sem párkapcsolatban, mert mindig változnak a dolgok.
A másik dolog az, hogy a válság kihasználása. Néha tehát szükségünk van egy kis válságra ahhoz, hogy megértsük, mi is az igazán fontos.
A hegyen az ember arra kell gondoljon: Mire van igazán szükségünk a túléléshez? Mi tesz minket gyorsabbá? Mi az, ami igazán fontos? Ami nem fontos, azt le kell vágni. És itt minden apró részletre, minden csomóra, mindenre gondolok.
Tehát néha szükségünk van ezekre a válságokra, mert különben nem jövünk rá, hogy mi a fontos. A hegyen ennek van egy gyakorlati része is, hiszen ahhoz, hogy gyorsak legyünk, könnyűnek kellett lennünk, ezért minden fölösleget le kellett vágnunk.
Mi volt a legnagyobb kihívás, amivel a hegyen szembesült?
Nagyon sok kihívás ért, sokszor volt, hogy azt gondoltam: nem jutok le élve. De talán a legnagyobb seb, ami örökké velem marad, az az, hogy elvesztettem a legjobb barátomat 2014-ben egy közös expedíción Nepálban, ahol egy másik barátunkat is mellőlem sodort el egy lavina. Ez volt a legnehezebb pillanat.
Visszatérve arra a kérdésre, hogy mi inspirálja az embereket a hegymászásra, felmerült bennem, hogy több ezer méter felett az emberek át tudják élni, azt mit is jelent az elemekkel harcolni. A rendkívül kényelmes világunkban a hegymászás egy olyan tevékenység, ami megismerteti az emberrel, amit az ősei sokkal jobban tudtak: mit is jelent túlélni a természetet. Mit gondol ez is része a motivációnak?
Igen azt hiszem. Én is gyakran megkérdezem magamtól, hogy miért vonz. De azt gondolom, hogy benne van a génjeimben, és már gyerekként is vágytam a felfedezésre. Szerintem mindenkiben benne van, csak a modern társadalom eltompítja. A hegyek és a természet számomra mindig egyfajta iskola volt, ahol osztályozhattam magam és felfedezhettem ki is vagyok: mik a határaim, mire vagyok képes. De szerintem közvetlenül a küszöbünkön túl is várhatnak ránk kalandok. Nem kell feltétlenül valami kemény fizikai dolgokra gondolni, az ember csak felszállhat Budapesten a vonatra és elindulhat. Már az is segít felfedezni magunkat, ha úgy döntünk: itt az ideje kilépni a komfortzónánkból.
Nyitókép: MCC
Ezt is ajánljuk a témában
Sheehan Quirke 500 nap alatt másfél millió követőre tett szert Twitteren (X-en), ahol kulturális tartalmakat oszt meg. Quirke-el beszéltünk a projektjéről és a modern városok boldogtalanságáról.
A szakértő szerint közölték a Tisza Párt elnökével, mi a feltétele a hivatalban maradásának.
Egy kardiológus bebizonyította, mi az oka a krónikus betegségnek.
Benedikt Böhm azt mutatja meg, mi történik, amikor nincs második esély.
A cégvezetők gazdaságról alkotott képe ma jóval kiegyensúlyozottabb, mint 3 vagy 6 hónapja – derül ki a neves McKinsey felméréséből. Ez éles fordulat a korábbi pesszimizmus után, és a globális beruházási kedv visszatérését vetíti előre, bár az EU-s politikai problémák többeket elbizonytalanítanak.
Az MI-szkeptikus mozgalom újra lendületbe jött Amerikában: a CNN december végi műsorában egy amerikai szenátor és egy neves, Nobel-díjas MI-úttörő riadót fújtak, a technológia kockázatait sorolva. Kiderült: már törvényjavaslat is készül az új MI-adatközpontok bővítésének lassítására.
A Financial Times szerint Macron annyira meggyengült a belpolitikai káosz és az adóssághegyek alatt, hogy kénytelen volt a keménykezű olasz kormányfő, Giorgia Meloni oldalára állni – ezzel pedig látványos vereséget mért Berlin új, agresszív ambícióira.
Ukrajna kezében ott van az „energiafegyver”, merthogy az olaj (ellentétben a gázzal) még mindig Ukrajnán keresztül jön. „Ez súlyos dolog. Nincs az ukránoknak ehhez egyébként joguk” – mondta Orbán Viktor Békéscsabán, aki szerint Ukrajna megszegi az EU-val kötött társulási szerződést azzal, hogy veszélyezteti egy tagállam energiabiztonságát.
Végleg betelt a pohár Ficónál.
