Csak azért van szabadalmunk, mert egy ismerősünk végigküzdötte ezt az utat – a világító egér megalkotói a Makronómnak

Mi történik, ha nincs a szervezetben elég pajzsmirigyhormon?

Gereben Balázs: Nincs olyan szervünk, ahol e hormonoknak ne lenne szerepe. Ha a magzati fejlődés során vagy újszülött korban alacsony a szervezetben a pajzsmirigyhormon szint, akkor pajzsmirigyhormont pótló terápia hiányában egy nagyon súlyos kórkép, kreténizmus alakul ki. Szerencsére a szűrővizsgálatok miatt ez a kórkép hazánkban már nem fordul elő. A felnőtt szervezetben e hormonok rendellenes szintje többek között idegrendszeri, szív-érrendszeri és anyagcsere tüneteket vált ki. Százmilliót meghaladó azon betegek száma, akik pajzsmirigyhormon-pótlásra szorulnak. A pajzsmirigy fő terméke, a tiroxin, az első három leggyakrabban felírt gyógyszer között van.

Fekete Csaba: A pajzsmirigyhormonok szintjének megváltozása sokszor drámai hatású: hirtelen megemelkedése rossz közérzetet, heves szívdobogás érzést, magas szívfrekvenciát és esetenként jelentős fogyást okoz. A hormonszint ilyen megváltozását akár egy vírusos fertőzés is kiválthatja, amennyiben az a pajzsmirigyet is érinti. Ezzel ellentétben a pajzsmirigyhormonok alacsony szintje mentális lassulást, lehangoltságot, folyamatos fáradtságérzést okoz. 

Milyen fontos kutatási kérdések vannak, amelyekre magyar kutatók találhatnak megoldásokat?

G.B.: Jó húsz éve dolgozunk azon alaptudományi kérdések megválaszolásán, hogy milyen sejtes és molekuláris folyamatok szabályozzák a pajzsmirigyhormonok hatását az agyban és más perifériás szervekben, mik ezeknek az összetevői és hogyan hatnak egymásra. E vizsgálatok az idegtudomány, endokrinológia illetve a sejt- és molekuláris biológia határmezsgyéjén mozognak. Érdeklődésünk kiterjed az endokrin funkciókat szabályozó agyterület, a hipotalamusz szabályozási folyamatainak mélyebb megértésére új hormonpótló terápiák kidolgozása céljából, az öregedés során bekövetkező pajzsmirigyhormon jelátvitel befolyásolására és több pajzsmirigyhormon-függő emberi szindróma hátterének tisztázására. Eredetileg ezt az egérmodellt is alaptudományi céljainkra fejlesztettük ki, az ipari alkalmazások lehetősége közben jött képbe. Az évek során felfedező kutatásokból keletkeztek olyan alaptudományi eredmények, amikre már konkrétabb klinikai problémák jobb megértését célzó transzlációs vizsgálatok építhetők, másrészt létrejött eközben egy olyan produktum, aminek ipari alkalmazása is lehet. 

F.CS.: A pajzsmirigyhormonoknak vannak olyan hatásai, amelyeket jó lenne a klinikumban kihasználni, például hatékonyan csökkentik a koleszterinszintet, de testsúlycsökkentésben is nagyon hatásosnak tűnnek. Azonban a megemelkedett pajzsmirigyhormon szintnek nem kívánt hatásai is vannak, például az idegrendszer és a szív-érrendszer működésére. Ezért egyes gyógyszeripari fejlesztések olyan pajzsmirigyhormon-szerű molekulák előállítását célozzák, melyek csak bizonyos szövetekben fejtik ki hatásukat, például kiváltanák a kedvező anyagcsere hatást anélkül, hogy hatnának a szívre. Az állatmodellünk bizonyítottan alkalmas ilyen molekulák emlősben való tesztelésére, így hozzájárulhat hatásos, de mellékhatás nélküli pajzsmirigyhormon analógok kifejlesztéséhez. 

Önök szabadalmaztatták az említett világító egerüket. Alapkutatóként miért érezték, hogy le kellene védetni az ötletüket?

F.CS.: Probléma Magyarországon, hogy a szabadalmaztatás, innováció jelentősége nincs jelen az alaptudományi kultúrában. Se egyetemen, se doktori iskolában, se munkahelyeken erről semmiféle információt nem kapnak a kutatók. Pedig, ha megírja az ember a tudományos közleményt, akkor majdhogynem elég a cikk anyagával bejelenteni a szabadalmat. Nálunk ez történt. Az információ hiányzik és az alapkutatók itthon jellemzően nem látnak erre pozitív példákat. Nekünk is

a maga területén és megosztotta velünk tapasztalatait. A személyes kapcsolat volt a szerencsénk, különben nekünk sem jutott volna eszünkbe, hogy amit alapkutatási célra létrehoztunk eszközként a saját tudományos problémáink megoldásához, azt gyógyszercégek is tudnák használni és ez akár pénzügyileg is hasznos lehet.

Non-profit kutatásokkal foglalkozók számára természetesen ingyen biztosítjuk az egérmodellünket alapkutatási együttműködések keretében, már számos ilyen megkeresést kaptunk a világ több pontjáról. Viszont a szabadalom birtokában lehetőségünk lesz arra, hogy profit-orientált cégek esetében pénzt kérjünk az egérmodell használatáért.

A jelenlegi hazai orvosbiológiai tudományos kultúrában az a munkamenet, hogy fel kell ismerni a releváns biológiai problémát, ezt kísérletekkel meg kell oldani és közölni kell az eredményeket a nagyvilággal. Az, hogy az eredményeinknek lehetnek olyan vonzatai, amelyeket a publikálás előtt érdemes jogilag levédetni és szabadalmaztatni, a hazai gondolkodásból hiányzik. Ösztönzők sincsenek.

G.B.: Abban az évenkénti minősítési rendszerben, amely alapján megítélik a kutatócsoportjaink munkáját, az innovációs tevékenység nem szerepel.

Mi is abban a tudományos kultúrában nőttünk fel, hogy a nemzetközi publikáción kívül más nem igazán számít.

Bostonban a Harvard Egyetemen kutatóként eltöltött éveim alatt szembesültem azzal, hogy ott azért összetettebb a kép. Magyarországnak komoly, bizonyos területeken, például az idegtudományban nemzetközi szinten is kimagasló hagyománya és teljesítménye van alaptudományi eredmények terén, ami nagy érték. Ez fontos és az intézethálózat átalakításánál sem látom jelét, hogy ezt bárki fel kívánná számolni, őrültség is lenne. 

Tehát a szabadalmak létrehozásának rendszere nálunk nem is alakult még ki?

G.B.: A felfedező kutatók tevékenységének nem a szabadalmak létrehozása az elsődleges célja és ez így is kell, hogy maradjon. De az fontos lenne, hogy legyen egy olyan rendszer, ami elősegíti a piaci értékkel bíró, szabadalmaztatható eredmények felismerését és levédetését. Nyugat-európai és amerikai szemmel teljesen érthetetlen, gyakran találkozunk is ezzel a véleménnyel, hogy egy ilyen erős alaptudományi hagyományokkal rendelkező országban, amely méretei és jellemzően szerény tudományos ráfordítása ellenére a tudományos teljesítménye alapján ott van a számontartott országok között, ott

az innovációs láb nemcsak rosszul működik, hanem érdemben, rendszerűen létre sem jött, az orvosbiológiában biztosan nem.

 A nyugati kutatóintézeti hálózatoknak van saját innovációs irodája, ahova a kutatók fordulhatnak és az iroda szakértőkkel segíti a szabadalmaztatás folyamatát. Ez elengedhetetlen, mert a szabadalmaztatást kutatók önmagukban nem tudják végig vinni, ez egy külön szakma, ehhez nem elégséges a kutatói felkészültség és emellett jelentős anyagi ráfordítással is jár. 

Nekünk sem volt ilyen hátterünk, a Danubia Szabadalmi Irodával dolgoztunk, ahol profin álltak hozzánk, Kompagne Hajnalka vitte az ügyünket. De szükség lenne egy olyan intézményesített mechanizmusra, ami már a keletkezési folyamat során a kutatókkal történő rendszeres konzultációk során segít felismerni, hogy mik lehetnek azok az ötletek, amelyeket érdemes lehet szabadalmi irányba tovább vinni. Ez nem zárja ki a publikációt, csak az újdonságrontást el kell kerülni.

Addig nem lehet nyilvánosan beszélni róla, még diákkonferencia szintjén sem, amíg a szabadalmi bejelentés meg nem történik.

Az amerikai rendszer valamivel rugalmasabb az európainál, ott azt várják el, hogy a közzététel utáni egy éven belül történjen meg a bejelentés. De az alapelv ettől még hasonló. 

F.CS.: A Max Planck német intézethálózatban is van egy külön iroda egy külön költségvetéssel és ha úgy ítélik meg, hogy látnak az adott ügyben fantáziát, akkor forrással és szakértelemmel támogatják a szabadalmaztatást, ennek fejében részesülnek a behozott összegekből. Itthon igazából minden lépés hiányzik ehhez. Egy nagyon fontos hiány, hogy

a kutatók nem rendelkeznek a legalapvetőbb ismeretekkel sem a szabadalmaztatással kapcsolatban.

Ismeretségi körünkben, egy neves hazai egyetemen is előfordult, hogy egy nagyon ígéretes anyag szabadalmaztatása azon bukott el, hogy a Szabadalmi Hivatal megtalálta, hogy a kutatók a szabadalmi bejelentés előtt egy külföldi tudományos diákköri konferencián már bemutatták az anyag egy fontos részét.

Ez már az európai szabadalmi jog szerint újdonságrontónak számít, mivel a megjelent összefoglalóból lehetett következtetni a szabadalmaztatni kívánt eredményre. Mindegy volt, hogy konferencián ugyanazok mutatták be az anyagot, akik később szabadalmaztatni szerették volna. Ilyen hibák könnyen elkerülhetők lennének, ha a kutatóknak legalább a szabadalmaztatási folyamat néhány legkritikusabb pontjáról lenne ismeretük.

Akkor az egyetemeken is tanítani kellene, hogyan bánjunk a szellemi tőkénkkel és tulajdonunkkal.

G.B.: Igen, ez hasznos lenne, legalább PhD kurzusok keretében. De a már a kutatói szférában tevékenykedők szemléletformálása még sürgetőbb feladat. Még akkor is lehetnek problémák a világ egyes tájain a hasznosítással, ha egy eredménynek megfelelő szabadalmi védettsége van. Azonban, ha nincs szabadalmi vagy speciális esetekben más jogi védettség, akkor teljesen reménytelen a piaci hasznosítás. 

F.CS.: Gond az is, hogy ha fel is ismerik a kutatók a szabadalmaztathatóságot, akkor ott állnak a nagyvilágban tanácstalanul, hogy most mit és hogyan kellene tenniük. Nagyon hiányzik, hogy nincs bejáratott mechanizmus a szabadalmazás anyagi hátterének megteremtésére sem. A kutatási pályázatokon – amelyekből alapkutatásokat végzünk – jellemzően nem lehet szabadalmi költségeket elszámolni.  

G.B.: Van ugyan az NKFIH-nak egy iparjogvédelemre szánt pályázata, de ezek szerény összegek a szabadalmaztatás kiadásaihoz képest és a pályázati folyamat nagyon körülményes. Ráadásul a hazai szabadalmi elbírálási folyamat is nagyon lassú, az uniós szabadalmi eljárásunk, pedig egy több szakaszból áll folyamat volt, hamarabb lezárult, mint a korábban indított magyar eljárás.

Az ötletek, eredmények levédetésének elsődleges célja, gondolom az, hogy később értékesíteni lehessen vállalatok felé.

F.CS.: Igen, csakhogy a hasznosítás megint egy teljesen más szakma. Nem egyszerű feladat a potenciális vevők felkutatása, és az sem könnyű kérdés, hogy mikor érdemes eladni a szabadalmat és mikor jobb választás egy cég alapítása. Mi kutatók vagyunk, a kutatáshoz értünk a legjobban, ez pedig egy teljesen más terep. 

G.B.: Mi naivak voltunk és így igen hamar szembesültünk azzal, hogy

a nagy gyógyszercégek a feltalálókkal nem is állnak szóba.

Nem egyszerű megtalálni azokat a csatornákat, ahol a megfelelő személyekkel lehet felvenni a kapcsolatot. A KOKI már igyekezett ez ügyben annyiban előrelépni, hogy szerződtetett  innovációs tanácsadót, aki megpróbál ilyen ügyekben segíteni, de ennek rendszerszinten kellene működnie. Az intézethálózat átalakulása kapcsán mutatnak arra jelek, hogy ennek az ökoszisztémának a kialakulására lesz valami mód, ez rendkívül fontos lenne. 

A kutatók saját magukat is megkárosítják, ha elszalasztják a hasznosítást, az innovációt, a szabadalmakat. Nagyon jelentős fizetéskiegészítés és a fiatal kutatóknak is magasabb fizetések érhetők el, ha adófizetői pénzből nem csak a nagyvilágba publikálunk.

G.B.: Természetesen, és az intézeteknek ugyanúgy érdeke. Ez a vezető ipari országok egyetemi és kutatóintézeti szférájában úgy működik, hogy szabályozott módon, előre meghatározott százalékok alapján osztoznak az intézetek és a feltalálók a hasznon.

A fejlett innovációs aktivitású országokban a szabadalom bejegyzése nem a kutatók furcsa, önsanyargató hobbija,

hanem közös érdekük az intézetükkel, amit mindkét fél tud és ezért célzottan cselekszik. A kutatók a szaktudásukat és az eredményüket adják a szabadalomhoz, az intézmények pedig a szabadalmi szakembereket, a szabadalmaztatás költségeit és a hasznosításhoz értő szakembereket biztosítják. Ha megvan ez a segítő háttér, akkor a kutató viszonylag kis energiával bejelentheti a szabadalmi igényét, publikálhatja is az eredményeit és nem mellesleg, azzal foglalkozhat, amihez legjobban ért, azaz kutatással. Így egyszerre lehetséges a piaci hasznosítás és az eredmények publikálása. 

Azért törekednek alapkutatóként az innovációban is részt venni, mert ma már csak így élhetnek túl a kutatók itthon? Önök szerint is alapkutatás-ellenes a magyar kormány?

F.CS.: Az egérmodellünk szabadalmaztatását még 2014-ben kezdtük el, amikor még nyomokban sem volt ösztönzés az innovációban részvételre. Kizárólag azért vágtunk bele ebbe a folyamatba, mert

úgy gondoltuk, hogy az ipar számára hasznos lehet a modellünk, így bűn lenne nem levédetni.

Eddig nem tapasztaltunk alapkutatás-ellenes intézkedéseket. Az elmúlt években az alapkutatásokat finanszírozó országos tudományos kutatási alap, aktuális nevén NKFIH-pályázatok költségvetése jelentősen megnőtt. Régebben még áfát kellett fizetni e támogatás után, ma már ezt sem kell. Ez nagy előrelépés, ami önmagában 27 százalékos emelkedést eredményezett, de még ezen felül is növelte a kormány az alapkutatásra fordított pénzt. 

G.B.: Az úgynevezett OTKA/NKFIH pályázatok mellett nagy, tudományterületi kutatási programok is indultak. Itt van a Freund Tamás elnökletével futó Nemzeti Agykutatási Program, ami számos, alapkutatási és transzlációs idegtudományi témát támogat.

Ebben az országban nem volt még olyan, hogy egy konkrét tudományterületre célzottan ennyi pénzt szántak volna

kimondottan tudományos kutatás céljára. Jelenleg a második Nemzeti Agykutatási Program fut, melynek támogatása 6,5 milliárd forint, az első, 2014-ben indult pályázat támogatása 12 milliárd volt. Más területeken, például a lézerfizikában és kardiológiában is indultak már célzott programok.

Akkor most nem a tudományos élet szándékos pénzügyi elsorvasztása zajlik?

G.B.: Ha próbálunk valamilyen kapcsolatban maradni a tényekkel, akkor az kijelenthető, hogy a hazai kutatásfinanszírozási helyzet 2010 óta az alaptudományban sokkal jobb, mint előtte volt. Legalábbis a természettudományi alapkutatásokban, orvosbiológiában mindenképpen így van, de az OTKA/NKFIH pályázati költségvetés növelése minden alaptudományi területet elér, míg

a 2005-2010 közötti időszakban a hazai forrásokat illetően nagymértékű kiszáradás jellemezte az egész terület. 

Ez mára már mintha többekben elhalványodott volna. Egészen lehangoló viszonyok voltak, mi külföldi, uniós és amerikai pályázatokból tudtunk csak érdemben dolgozni. 

A hazai kutatási ráfordítások terén van egy pozitív trend 2010 óta,

igaz, hogy a mérce nem volt előtte magasra állítva és a ráfordítások még mindig elég szerények. Nemrég láttam egy kimutatást, hogy 2004-ben a KSH szerint a magyar GDP valamivel kevesebb, mint 0,9 százaléka ment ilyen célra, pedig akkor még nem volt világgazdasági válság, hanem mint tudatták velünk, a pannon puma éppen ugrani készült. Négy éve a ráfordítás már alulról súrolta az 1,4 százalékot, most pedig a bejelentett támogatásnövelés alapján 2020-ra elérnénk az 1,8 százalékot.

Ez egy biztató trend, de Ausztria, Hollandia és Németország GDP arányosan 3 százalékot költ a maga lényegesen nagyobb büdzséjéből. Fel lehet persze vetni, hogy olyan ország a világon nincs, ahol a kutatók azt mondanák, hogy már elég volt és kérjük, hogy több támogatást ne adjanak. Ez amúgy egy tipikus és számos országban jellemző küzdelem a forrásokért, ami olyan helyeken még élesebb, ahol nincs számottevő, kutatás-fejlesztés-innovációba áramló magántőke. A javuló trend ellenére további forrásnövelésre és a kutatói létszám növelésére lenne szükség az ország versenyképességének további javításához.

Persze vannak strukturális problémáink is. Itthon jellemzően közalkalmazotti státuszban vagy legalábbis ilyen bértábla alapján dolgozók kutatnak, ami miatt a bérekkel komoly a probléma, ez a fiatalabb kutatóknál különösen jelentős. Ez beárnyékolja az egész szféráról a fiatalabb generációkban kialakult képet. Egyre nehezebb motivált és egyben kiemelkedő képességű új fiatalokat bevonzani. Pedig a kutatás romantikus és kalandos dolog, izgalmas az emberi tudás frontvonalaiban elöl küzdeni, olyat csinálni, amit még senki más. Kevés ország, legfőképpen az USA képes jelentős számban importálni minőségi kutatókat.

Magyarország elsősorban a hazai felhozatalra kell, hogy építsen,

ideértve a kisebbségi magyarságot is, ráadásul ki kell képeznie a saját utánpótlását is, mert más nem fogja megtenni nekünk ezt a szívességet. 

Jelenthet további javulást, hogy a kutatóintézetek függetlenedtek az Akadémiától?

F.CS.: Arról lehet hallani, hogy az új Eötvös Loránd Kutató Hálózat vezetősége felismerte a fizetésekkel kapcsolatos problémát és vannak törekvések ennek a megoldására. Reménykedünk. Sokszor egy fiatal jelentkező, ha meglátja, hogy közalkalmazotti állásról van szó, meg sem kérdezi, hogy mennyi lesz a fizetése, egyszerűen tovább lapoz a hirdetések között. Egy tudományos segédmunkatárs, aki már teljesített tudományosan valamit, veszélyességi pótlékkal 241 ezer forintot keres bruttóban a hivatalos besorolás szerint. Ez az árufeltöltő fizetése, aki azért kevesebbet tanult. És az árufeltöltő állása nyolcórás, nálunk viszont

a kutató nem tudja kikapcsolni az agyát a munkaidő végén,

otthon is olvas szakirodalmat és gondolkodik a kutatási problémák legjobb megoldásán. 

G.B.: Rendszerszinten valóban nem alapozhatunk kizárólag a szent őrültekre, akik bármi áron vállalják ezt a hivatást. A mai, korántsem csak hazai korszellem szerint gyorsan kell nagyon kedvező helyzetbe jutni, sőt extrémebb formában az is előjön már, bár itthon ez még kevésbé jellemző, hogy minél előbb jusson el valaki olyan anyagi helyzetbe, hogy ne kelljen már semmilyen érdemi tevékenységet végeznie. Ez mind személyes, mind társadalmi szinten nagyon destruáló. A kutatói életforma nem így működik.

Hosszasan, sok energiát kell befektetni a gyümölcs beéréséig. Mindent összevetve, össztársadalmi szinten ez mégis olyan tevékenység, ami megéri az országnak. Létrejön egy olyan tudáskincs, aminek egyes elemei piacilag is hasznosulnak, de nyilván ez nem az egyedüli mérce, mert számos olyan kulturális eredmény és érték is kell ez érdemi emberi léthez, ahol ez nem lehet releváns.

Tehát én nem vagyok humán-tudomány ellenes, sőt. Ezek ideális esetben segíthetnek élhető rendszerré formálni azt a világot, aminek a technológiai moduljait a reáliák uralják és működtetik. Így megteremtődik egy megfelelő emberi erőforrás és technikai háttér, ami nélkül még arra sem leszünk képesek a jövőben, hogy a technológiailag irtózatosan gyorsan változó világnak azon új módszereit, amire szükségünk van, integrálni tudjuk a saját viszonyaink közé.

De ez úgy nem működhet, ha azt mondjuk, hogy kutassanak csak a gazdag országok, mi pedig majd élvezzük a gyümölcsét. Ez azért sem fog menni, mert az utóbbi években erősödnek azok a tendenciák, aminek során

a tudományos nagyhatalmak versenyelőnyük konzerválása céljából lassítják a technológiai transzfereket.

Tehát elengedhetetlen, hogy minél erősebb hazai teljesítményünk legyen, arra koncentrálva, amiben hagyományosan erősek vagyunk, továbbá arra, ami nagyon fontos az ország  számára, legyen ez akár új kihívás is.   

A kormány igyekszik jobban fókuszálni az erőforrásokat, ezért azonosítanak kiemelt, stratégiailag különösen fontos kutatási területeket. Egy kis ország ugye nem kutathat mindent.

F.CS.: Mi pozitívan érezzük ezt, mert már a második köre fut a Nemzeti Agykutatási Programnak. Ez volt az első ilyen célzott finanszírozás és azt hallani, hogy ezután egy kiterjedtebb rendszere lesz a kiemelt tématerületek pályázhatóságának. Nem arról van szó, hogy megtiltanák valakinek, hogy mit kutasson, hanem az eddig bevett finanszírozási formákon, az alaptudományi NKFIH-pályázatokon felül lennének további források.

Az alaptudományi NKFIH pályázatokban, ahogy eddig is,

most is abszolút kutatók és nem politikusok döntenek a pénzekről, bármiféle külső beleszólás nélkül, kiválósági alapon,

figyelembe véve, hogy kitől várható az eddigi munkája alapján, hogy a következő négy évben a pénzből valóban értéket fog teremteni és az adott kutatási terv milyen színvonalú. Hogy például egy sablonos kutatási tervet írt le a kutató, vagy olyat, ami releváns kérdésre próbál választ adni reményt keltő módszerekkel. 

Miért burkolták az Akadémia mellett, vagy inkább előtt tüntetők feketébe a Széchenyi szobrot, temetve a tudományos szabadságot?

F.CS.: Sajnos ez kérdés teljes mértékben átkerült a politikai térbe. Az ilyen jellegű árukapcsolásnak azért nálunk hagyománya van. Amikor néhány évvel ezelőtt az OTKA elkerült az Akadémiától az NKFIH-hoz, akkor is nagy felzúdulás volt.

A Nature például olyan felütéssel foglakozott ezzel, hogy a magyar tudomány szabadságát elveszik, tönkreteszik.

Egyébként az alapelv, hogy kutatói zsűrik döntenek, nemhogy nem sérült az NKFIH-nál, hanem a korábbi gyakorlathoz képest annyiban javult is, hogy már nemcsak magyar, hanem külföldi kutatók döntenek több tudományterületen, például az idegtudományban, ahol a tudományos zsűri közel fele ma már külföldi kutató. Nekik már nincsenek olyan kötöttségeik, hogy ki kit ismer, hogy ki kit nem szeretne megsérteni, amikor pénzekről döntenek. Eltelt pár év és most már senki nem mondja, hogy bármi sérült volna, pedig akkor hatalmas volt a felháborodás. Reméljük, hogy pár év múlva a mostani helyzetre is így gondolhatunk majd vissza.

G.B.: A Nature-ben a helyesbítés nyilván helyhiány miatt maradt el.

Amúgy 2005-ből nem emlékszem szoborcsomagolásra.

De a Széchenyi-féle Akadémia koncepciónak az intézethálózathoz egyébként sem volt soha semmi köze, nem is lehetett. A mostani változások pedig semmilyen módon nem is érintik az MTA köztesületének működését. 

Akkor nincs kormányzati befolyás a szakmai elbírálás során?

F.CS.: Az NKFIH idegtudományi bizottságában végzett munkám során soha nem tapasztaltam még próbálkozást sem kormányzati befolyásra. A külföldi kutatók bevonása a bizottsági munkába is a szakmai alapú munkát erősíti. Ha egy neves angol, finn vagy svájci kutató idejön zsűritagnak, őt biztosan nem érdekli, hogy ki melyik intézet professzora, kinek a barátja vagy milyen a pártállása. Az érdekli, amit a papíron lát. Hogy ez a pályázó kutató mit publikált, mit teljesített, mit kutatna a jövőben, az mennyire megvalósítható, mekkora az újdonság értéke. De szerencsére hazai kutatók közt sem tapasztaltam más hozzáállást. 

G.B.: Egyébként nemcsak egy kis ország nem engedheti meg magának, hogy mindent kutasson, de egy nagy sem. Az USA-ban is komoly prioritásrendszer van.

A tudomány szabadságának nagyon sajátos értelmezése, hogy azt kutatunk, amit akarunk, de úgy, hogy elvárjuk ehhez a közforrás általi finanszírozást.

Ilyen gyakorlat semelyik vezető tudományos országban nincs. Mindenki azt kutat, amit akar, nyilván a törvényeket, orvosbiológiában a bioetikai és állatetikai törvényi szabályozásokat betartva, ha szerez hozzá pénzt.

A tudományos kutatás szabadságának érdemi olvasata az, hogy ha valaki vizsgálatokat végez, azt a szakma szabályai szerint tehesse és az eredményeit befolyástól függetlenül, legjobb tudása szerint értékelje és adhassa közre. Voltak olyan idők 1990 előtt Magyarországon, hogy ennek a teljesülése nem volt garantált, de erről ma szó sincs. Bár a korszellem nyomására jellemzően a valamitől való szabadságot boncolgatjuk, de azért akkor említsünk meg egy másik megközelítést is, a valamire való szabadságét: ebben a tekintetben számomra az is a kutatói szabadság megsértése és azzal való visszaélés, ha valaki rejtett, hátsó szándékoktól vezettetve tudományos eredményként prezentál tényszerűen hamis állításokat illetve szubjektív, ideologikus véleményeket tudományos álláspontként igyekszik legitimáltatni. 

A tudomány szabadságának kérdését tehát nem lehet összekeverni azzal, hogy egy ország, egy kormány prioritásokat állapít meg.

F.CS.: Amerikában én is találkoztam azzal, hogy megmondták, hogy egy témára nem adnak pénzt, anélkül, hogy megnézték volna, hogy milyen minőségű a pályázat. Volt egy szilárd döntéshozói elképzelés arról, hogy az adott téma most nem prioritás, nem érdekli őket, inkább most elhízás, stressz, daganat témákra adnak pénzt, mert-e területek jelentik a legsúlyosabb társadalmi problémákat, de például a prolaktin termelés szabályozása akkoriban nem érdekelte az amerikai pályázat finanszírozást. Nálunk még ilyen szintű befolyás sem jelent meg az NKFIH alapkutatási pályázatok esetében. A kormányzati prioritás a nagy szakterületi pályázatoknál látható, de itt is pozitív módon, például, hogy a kormányzat elkezdett egyes területeket plusz összegekkel támogatni, mint az agykutatást. 

Ahogy Németország is hirtelen úgy döntött, hogy mostantól zöldenergiát kell kutatni. És miért ne dönthetne így?

F.CS.: Persze, főleg ha Németország azt mondja, hogy a költségvetéséből plusz pénzt is ad erre. 

Nálunk az Akadémiának tényleg nagyobb hatalma volt, mint a nyugati akadémiáknak?

F.CS.: A magyar helyzetre nem igazán van példa a nyugati világban.

Más akadémiáknak, Ausztriát kivéve, nincs intézethálózata.

Így a Magyar Tudományos Akadémiának másként volt ráhatása a kutatásra, mint a nyugati akadémiáknak. Az Akadémia helyzete inkább most kezd hasonlítani nyugati társaihoz.  

G.B.: A vezető tudományos országok akadémiái valóban nem menedzselnek intézethálózatokat, szakértelmüket felhasználva véleményükkel segítik a döntéshozókat, formálják a közvéleményt és reprezentáljak a tudomány világát az emberek felé, ami szintén fontos, hiszen végső soron jelentős részben az adófizetők fizetik ezeket a munkákat. 

És az igaz, hogy az Akadémia csak és kizárólag önmagát számoltatta el, amikor az adófizetői pénzekkel gazdálkodott?

G.B.: Ezt nem lehet megalapozottan kijelenteni. Évente minden kutatócsoport jelentést nyújtott be az Akadémiának az éves teljesítményéről. Ezek a jelentések mindig tartalmaztak kormánytájékoztató összefoglalót is. Én amúgy soha nem találkoztam azzal, hogy e jelentések kiváltottak volna valami reakciót vagy visszajelzést, sem az MTA, sem a kormányzat részéről. Nem úgy tűnt, hogy lettek volna központi elképzelések arról, hogy milyen irányok lennének fejlesztendők a kor változó igényeinek megfelelően, mik legyenek a prioritások, milyen területnek lenne értelme nagyobb hangsúlyt adni és minek kevesebbet.

Az MTA mindenkori elnöke bizonyos időközönként, úgy tudom kétévente beszámolt a parlamentnek is, a gazdálkodást pedig az ÁSZ ellenőrizte. Tehát adminisztratív kontroll volt. Néhány éve nagy sajtóvisszhangja volt, hogy egy másik intézet csődhelyzetbe került és konszolidálni kellett, de csak részben ismerem a részleteit, hogy milyen hibák vezethettek ehhez. A mi intézetünk szigorú és precíz pénzügyi elszámolási rendszerét ismerve ez nálunk nem fordulhatott volna elő. Nem lehet tehát általánosítani, a hálózat intézetei egymástól függetlenül működtek.

Egyesek szerint sokak számára elég kényelmes rendszer alakult itthon ki az Akadémián. Kik tüntettek az utcákon a régi, elavultabb modell felszámolása ellen? Néha az az érzése az embernek, hogy a természet- és társadalomtudósok közt vannak törésvonalak és inkább a társadalomtudósokat láttuk tüntetni.

F.CS.: Én is ezt trendet látom, de azért ez nem fekete-fehér, mert ismerünk ellenpéldákat is.

G.B.: A társadalomtudományokkal foglakozók jellemzően habitusuknál fogva is közelebb állnak ahhoz, hogy a médiában megjelenjenek.

A sajtóból összességében egy olyan kép jött át, hogy az átalakítás tönkretétel,

azt az akadémiai szférában mindenki tragikusan éli meg, aki pedig nem, az tehetségtelen, másodvonalbeli vagy jellemtelen.

Ez nem fedi a valóságot. Nem vonom kétségbe, hogy az átalakulással egyet nem értők között vannak, akiket jó szándékú szakmai meggyőződésük vezet, de nyilvánvalóan vannak olyanok is, akik az egész ügyet politikai preferenciáik fénytörésén át nézik és onnan már ez az egész ügy csakis negatív színben tűnhet fel. 

F.CS.: A magyar közélet politikai szempontból erősen polarizált, sajnálatos módon ez a folyamat is erőteljesen a politikai térbe került. Számos esetben az érintettek aktuális politikai beállítottsága nagymértékben meghatározza, hogy egyes ügyekben milyen véleményt alakít ki. Ez sajnálatos, mert ellehetetleníti a konstruktív vitát.  

Pedig a kutatás és az innováció nem politikai, hanem inkább gazdasági, szakpolitikai kérdés.

F.CS.: Az kellene, hogy legyen, de jelen esetben az volt a legkevésbé. Az elmúlt évben teljesen politikai síkon ment az ügy, holott az lett volna a legjobb, ha az Akadémia és a Minisztérium közösen kiérlel egy új működési elvet. A csatározásról szólt az elmúlt év és a nagyon fontos részletek, hogy hogy fog működni a rendszer, háttérbe szorultak, láthatólag nem erről folyt a diskurzus. Egyik oldalról sem volt tökéletes a kommunikáció, legalábbis, ami ebből látható volt. Ahogy az egész ügy végül reflektálódótt, az nagyon nem segítette, hogy javuljon a presztízse ennek a hivatásnak és vonzó legyen a fiatalok számára.

G.B.: Általában sem javította a kutatás megítélését. Ezt mutatja az is, hogy az internetes lapok kommentszekcióiban, politikai oldaltól függetlenül megszaporodtak olyan nagyon sommás vélemények, ami mindent egy kalap alá vesz, ami a tudományos szférában történik anélkül, hogy elemi ismeretekkel rendelkezne erről a nagyon differenciált, sokféle élethelyzetű és felfogású embert foglalkoztató, nagyon különböző tevékenységeket lefedő világról.

Ráadásul az ebben résztvevők, vérmérséklettől függően, de jellemzően arra a konklúzióra jutnak, hogy a kutatás összességében csak pénzkidobás és a legjobb lenne holnap lehúzni a rolót. Más kérdés, hogy számos esetben

maguk a kommentált cikkek is meglepő tájékozatlanságot árulnak el az akadémiai világ valós viszonyait illetően.

Ehelyett komolyabb energiákat kellene fordítani arra, hogy az emberek jobban megértsék, hogy minőségi kutatásra érdemes áldozni, ez értük van. Mind az alaptudományi részére, mind annak a gyakorlattá történő transzformálására. 

Korábban szóba kerültek a 2005-os események. Ha valaki be akarta szántani az Akadémiát részben vagy egészben, az inkább Kóka János volt, miközben ma még több pénzt szeretne a kormány kutatásokra és innovációra fordítani.

G.B.: Valóban, 2005-ben Kóka János olyan, rendkívüli problémaérzékenységről tanúskodó kijelentésekkel örvendeztette meg a magyar közéletet, hogy

mindazon akadémiai intézeteket, amelyek közvetlen hasznot nem termelnek, a földdel kellene egyenlővé tenni

és hogy a magyar tudósok közül azok, akik alkottak valaha valamit, már halottak. E káros és emellett semmilyen alternatív működési pályát fel nem vázoló eseménysor, bár kiváltotta az akadémiai szféra nemtetszését, valamiért mégsem dagadt olyan hatalmas erejű és hosszantartó felháborodássá a nyilvánosságban,

nem gyártottak belőle demokráciavitát, mint a mostani átalakítási tervekből.

Most amúgy az a nemzetközi gyakorlatban sem gyakori helyzet állt elő, hogy a kormányzat jelezte, több pénzt kíván fordítani tudományfinanszírozásra. A véleményütközés középpontjában az van, hogy milyenek legyenek a szervezeti keretek, a minden úgy jó, ahogy van állásponttól a teljesen új működtetési modell igényéig terjedő spektrumban. Ez egy értelmes vita is lehetett volna, de helyette átcsúszott a politikai térbe heves média körítéssel, kiegészülve az ügy szokásos, már szinte hungarikumnak számító külföldre vitelével. Az utóbbi azért is volt sajátos, mert a mindig etalonként hivatkozott Nyugaton a hazai intézetműködtetési modell szinte ismeretlen.

Bizarr érzés volt látni, hogy egyes közéleti és médiaszereplők, akiket soha nem foglalkoztatott  korábban a magyar tudományos szféra helyzete,

rosszabb esetben pedig csak a tudományos szocializmus jutott erről az eszükbe, most krokodilkönnyeket hullattak

a tudományos kutatás szabadságáért.  

Akkor némi megkésettséggel a magyar tudományos intézményrendszer is a modernizáció útjára lép.

G.B.: Az elmúlt években sokakban volt hiányérzet amiatt, egyébként nem alaptalanul, hogy a tudomány ügye csak nagyon szerény súllyal reprezentálódott a kormányzati struktúrában. Az Innovációs és Technológiai Minisztérium felállásával ez a helyzet alapvetően megváltozott. Gyakran hallani a konvergencia igényét is, akár olyan kontextusban, hogy mindennek úgy kell lennie, mint Nyugaton. Persze ez is nonszensz, túlzó egyszerűsítés, de ettől még igaz, hogy vannak azért olyan kutatási intézménymenedzselési modellek a világban, amik sok helyen beváltak. A mostani átalakítás alapiránya a sajátos, Magyarország viharos XX. századi körülményei között létrejött modellt a nyugaton inkább honos modellhez közelíti. Lehet persze különbségeket felhozni, de ezek különböző előjelűek: a német Max Planck Társaság elnökét a társaság saját szenátusa választja, de a francia CNRS elnökéről kizárólag a kormány, azaz a politika dönt.

Nálunk az Eötvös Loránd Kutatóhálózat elnökét konszenzussal jelölte az MTA elnöke és a miniszter, az irányító testületbe is mindkét szervezet delegál. Ehhez társul az ígéretek szerint megemelt finanszírozás. Ezzel együtt én örültem volna, ha a döntéshozók részletesebben bemutatott tervekkel vágnak bele ebbe az ügybe, bár az nyitott kérdés, hogy „az eddig is jó volt így, ezután is jó lesz” elvet vallókat ez más hozzáállásra késztette-e volna. Mindenesetre az új struktúra akkor tud majd valódi előrelépést hozni, ha professzionálisan fog működni. 

Ez egy szocialista eredetű maradvány, amit most a magyar kormány megszüntetett?

F.CS.: Ha az eredetét tekintjük, akkor valóban

az Akadémiához rendelt intézethálózat a szocializmus alatt, szovjet mintára alakult ki.

Annak idején megvolt az ideológiai alapja, hogy a kutatókat miért akarták különválasztani az egyetemi élettől. De szerencsére ez az ideológiai háttér már rég kikopott az intézményhálózat életéből.

Hogy látják a jövőt? Vissza lehet szerezni a tudomány presztízsét?

F.CS.: Az elmúlt 18-19 évben, részben külföldi, részben hazai forrásokból sikerült olyan infrastruktúrát kiépítenünk a laborjainkban, ami sok amerikai versenytársuknak sincs. Kiváló, nagyon versenyképes műszeres környezetet sikerült létrehozni, széles módszertannal tudunk dolgozni, amihez laborjaink felszereltségén túl a KOKI központi műszerközpontjai által biztosított lehetőségek is nagyban hozzájárulnak. Amikor diákként elkezdtem kutatással foglalkozni, olyan kérdést kellett feltenni, ami a kevés rendelkezésre álló módszerrel megválaszolható volt, ma már abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a tudományos kérdésekhez választhatjuk ki a megfelelő módszert, persze az élet nem áll meg és állandóan tovább kell fejlesztenünk ezt a környezet.

De ezzel együtt egyre inkább a megfelelő minőségű utánpótlás kérdése kezd kritikussá válni. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy itthon mindez fenntartható legyen. Amikor én végeztem az egyetemen, még egy fogalom volt, hogy valakit meghívtak egy egyetemi intézetbe dolgozni. Most már sok helyen lasszóval kell fogni a megfelelő embereket, úgy tűnik, hogy a jelenlegi helyzetben a kutatás már nem egy vonzó dolog a fiatalabb generációk számára, ami előbb-utóbb természetesen visszahat a minőségre is. 

G.B.: A tudományos pálya minden nehézsége ellenére, az azért mégiscsak egy adomány, ha az ember munkája egyben a szenvedélye is. Még akkor is, ha a kutatási pálya társadalmi presztízse valóban nagyon sokat csökkent. Sokan várják a pénteket, utálják a hétfőt, de a mi szféránkban ez nem ismert, mert kutatónak lenni életforma. Az egész hazai pajzsmirigy endokrinológiával foglalkozó szakmai közösség számára jelentős elismerés volt, hogy a közelmúltban Budapesten Nagy Endre professzor úrékkal közösen szervezhettük meg az Európai Pajzsmirigy Társaság konferenciáját közel 1300 résztvevővel, Magyarországon először került erre sor.  

Hol tart az önök szabadalma?

F.CS.: Megkaptuk a magyar és az uniós szabadalmi védettséget a genetikailag módosított egerünkre, amivel meg tudjuk határozni, hogy az adott szövetben hogyan változik meg a pajzsmirigy hormon hatása. De az üzleti oldalon még a startvonalon vagyunk a szabadalmi védettség megszerzésével. Mint arról már szó volt, a hasznosítás külön szakma, kellenek szakértők, akiknek megvan a megfelelő kapcsolatrendszere.

Évekkel előbbre lehetnénk, ha létezett volna itthon egy működő innovációs ökoszisztéma.

Reméljük, hogy az új intézethálózati működési keretek között kialakul egy struktúra és egy rendszerszintű mechanizmus erre, hogy más kollégáknak már könnyebb dolga legyen, és ne kallódjanak el további ötletek.

G.B.: Itt nem egy nagy szervezetre kell gondolni,

indulásként egy iroda formájában elég lenne néhány szabadalmi szakember,

akik tudnák segíteni a kutatókat szabadalmi ügyekben és szükség esetén be tudnak vonni megfelelő külső szakértőket. Ehhez nem kell feltalálni a melegvizet, erre vannak máshol bevált modellek, amiknek átvétele nagyban segíthetné a szabadalmak létrejöttét.

Az Európai Szabadalmi Hivatal 2018-ra vonatkozó adatai szerint Ausztriában több mint hússzor több szabadalmat nyújtottak be, mint nálunk és még a volt szocialista országok között is csak harmadikok vagyunk Lengyelország és Csehország után. Én nem vagyok szabadalmi szakember, de azért ez mellbevágó, még úgy is, ha ebben a számban sok nagyvállalati szabadalom is van, tehát a különbséget a nemzetközi termelési láncokban való eltérő pozíciók is befolyásolják.

Ennek a különbségnek nyilvánvalóan nem az az oka, hogy a magyar kreativitás az osztrák töredéke lenne,

egyszerűen erre a pályára Magyarország még mindig nem ment fel érdemben. Sokkal több van a hazai kutatási-fejlesztési-innovációs rendszerben tudásban, tudományos hagyományokban, szellemi alapokban, habitusban, mint ami most e téren kijön belőle, de ez nem függetleníthető attól, hogy eddig mennyit költött erre az ország és milyen intézményi szerkezetet tartott fent.

Sokszor mondják, hogy a nyugati országok mennyivel termelékenyebbek.

G.B.: Biztos van sok szervezési összetevője is ennek, sok idő energia megy veszendőbe olyan dolgokkal, amiket mindenki bőven tudna sorolni a saját életéből. De ahogy előbb szóba került, az alapvetően meghatározó, hogy a nemzetközi termelési láncokba ki hol kapcsolódik be. Az úgynevezett mosolygörbe alapján nagyon nem mindegy, hogy egy ország elsősorban csak bérmunkában, vagy a magas hozzáadott értékű fázisokban is jelen tud lenni. Ezért is nagyon fontos, hogy a hazai alapkutatás és a rá épülő innováció minél erősebb lábakon álljon és ezt a kettőt nincs is értelme élesen különválasztani, ahogy a mi esetünk is bizonyítja.

Magyarországon erős tradíciója van annak, benne van a kollektív tudatalattiban, hogy hányatott történelmünk ellenére, sokszor nehéz körülmények között, hegymenetben is sikerült komoly és érdemi, a realitásokból nem levezethető tudományos teljesítményeket is felmutatni. És persze találmányokat, amiknek a haszna rendre máshol csapódik le. Ez a hagyományos magyar modell többek között arra alapul, hogy

aki elkötelezett és valóban fel akar valamit mutatni, az a hátrányokat kreativitással, túlmunkával, extra erőfeszítéssel igyekszik kompenzálni.

Nyilván ott, ahol nemcsak szigetszerű kiválóságra, hanem erős rendszerszintű működésre lenne szükség, ott ez már nem mindig lehetséges, ráadásul a modern tudomány egyre erőteljesebben kívánja meg komoly és összetett műszeres, szolgáltatói-szervezeti háttér meglétét. Ennek hiányában egyre kevésbé lehet a nemzetközi versenyben felszínen maradni. Ezen a téren nagyon jelentős előrelépésre lenne szükség.

F.CS.: Pár éve volt nálunk az intézetben egy nemzetközi szakmai átvilágítás, az International Brain Research Organization végezte egy nemzetközi szakemberekből álló csapattal. Az volt az egyik megállapításuk, hogy nem értik, hogy ennyi pénzből hogy lehet ennyi kutatási eredményt termelni, mert szerintük nem lehet, pedig lehetett. Az biztos, hogy a magyarokról külföldön is elég elterjedt az a kép, hogy kreatívak. Végzésem után mi is ellenanyagot termeltünk a szekrényből összerakott nyúlketrecben.

A rokonaim nyulait immunizáltam, mert nem volt pénz.

A főnököm akkor tudta meg az ellenanyag-gyártást, amikor már a végeredményt, a megfestett metszeteket elé raktam, nulla pénzből kezdtük el ezeket a dolgokat.

De valóban, a mai tudományban egyre kevésbé lehet kizárólag az egyéni teljesítményekre alapozni, abban reménykedni, hogy majd csak lesz, aki így is összehoz valami nemzetközileg is láthatót, a háttér egyre több tényezőből áll össze.

G.B.: Abban még valóban sokat kellene előre lépni, hogy az ország jobban ki tudja használni meglevő erőforrásait. Részben az is idetartozik, hogy Budapesten máig hiányzik egy 3-5000 fős konferencia központ, ez a magyar kutatói társadalom kiterjedt nemzetközi kapcsolatrendszere révén lehetővé tenné több nagyobb tudományos rendezvény idehozatalát. Ezt nagyon jól ki lehetne használni, az országnak szellemi és anyagi hasznot is termelne. Az elmúlt évben például pályáztunk a Nemzetközi Neuroendokrin Konferencia Budapestre hozatalára, de kifejezett hátrány volt, hogy nincs olyan konferencia központ, ahol egyszerre lehet 4-5 párhuzamos szekciót rendezni egyenként 300-400 fő részvételével.

Ha önök ilyen kreatívak, akkor nincs olyan átalakítás, amitől félniük kellene.

G.B.: Ezekben az ügyekben nyilván a magánvéleményünket képviseljük, amiben nincs semmi különös, ez a szokásos eljárás nálunk, az intézet nevében a vezetőség hivatott nyilatkozni. Nagyon komplex rendszereket tanulmányozunk, napi szinten szembesülünk a tudásunk határaival, ami szerénységre int, de személy szerint nem tartok az átalakítástól. Az intézetben hosszú évek óta rendszeresen át vagyunk világítva, amit az intézet nemzetközi tanácsadótestülete véleményez, az intézet nemzetközi sztenderdek szerint működik. A nemzetközi átvilágítások és minősítések ezt mindig elismerik. 

De minden bizonnyal némely intézetben ma is szerényebb követelmény és színvonal jellemző.

G.B.: Nem szívesen beszélek más intézetekről, főleg nem minősítenék mást. De az elmúlt, szokatlanul mozgalmas év során a korábbinál sokkal több ilyen jellegű információ látott napvilágot. Ennek nyomán

valóban úgy tűnik, hogy itt azért különböző működési kultúrák éltek egy intézethálózaton belül,

eltérő szintű teljesítménykényszerrel és abbéli különbségekkel, hogy valakinek az intézeti állása a főtevékenysége-e, vagy más aktivitásai közül csak az egyik.  

F.CS.: A KOKI összköltségvetésében az Akadémiától kapott összeg csak nagyjából 25 százalékot tett ki, míg azt hallani, hogy ez máshol a 80-90 százalékot is elérte. Az intézetnek az eddigi központi finanszírozása után évente 150 millió forint negatívuma volt, tehát ennyivel kevesebbet kapott évente az Akadémiától ahhoz képest, amibe a stabil kiadások, azaz az intézet által a kutatócsoportoknak biztosított kisszámú állás bére és az intézet fenntartása egyáltalán kijöjjön, ezt a szakadékot mindenképpen évente össze kellett dobni pályázati pénzekből.

Nálunk fel sem merülhetett, hogy a központi akadémiai ellátmányból utazzunk, mint ami miatt sajtófelháborodás volt

az intézetfenntartási támogatások zárolásának időszakában, amikor valakinek elmaradt emiatt valamilyen útja. Erre mi eléggé rácsodálkoztunk, hogy ez ezek szerint nem mindenhol saját pályázati pénzből ment. 

A médiában sokszor emlegették, hogy a kormány döntései miatt már nem tudnak rezsit fizetni az intézetek. Csak azt nem hallottuk senkitől, hogy évek óta a kutatók fizetik a rezsit.

G.B.: Bár a mi intézetünk teljesítményéről az Akadémiának rendre nagyon kedvező véleménye volt, informálisan mindig ezt hallottuk vissza, de ezt a finanszírozási diszkrepanciát azon szervezeti keretek között egyszerűen nem lehetett áthidalni.

Külföldi versenytársainknál nem szokásos, hogy alapvetően non-profit, köz- vagy alapítványi tulajdonban lévő intézményekben a villanyszámlára valót a kutatókkal finanszíroztatnák.

A kutatási pénzekből a nemzetközi gyakorlatban megszokott módon fizetett intézeti hozzájárulás, az úgynevezett overhead egy teljesen bevett dolog, de ennek az intézet számtalan tudományos célját kellene szolgálnia, nem a fizikai fenntartását. Egy döntően non-profit jellegű alaptudományi intézet nem tud reálisan működni a fenntartását biztosító alapfinanszírozás nélkül. Magukat a kutatásokat pedig természetesen a vezető kutatók finanszírozzák kutatási pályázatokon elnyert összegekkel. 

Végre igazságosabb és méltányosabb rendszer következhet azzal, hogy nem az Akadémiának kell megpróbálnia irányítani az intézeteket?

G.B.: Én inkább úgy fogalmaznék, hogy egy rugalmasabb, a világ változásaira reflektálni képes és meritokratikusabb rendszerre van remény. De még nem álltunk át az új rendszerre, még az új keretek kidolgozása zajlik, így érdemben a változás még nem megítélhető. 

F.CS.: Meg fogjuk látni, hogy mi lesz. Szeptember 1-től már átkerültünk az Eötvös Loránd Kutató Hálózathoz, eddig még nem érzünk semmit a változásból. Bízunk benne, hogy hosszabb távon az érdemi problémák esetében is végre sikerül előre lépni. Reméljük, hogy létrejön az innovációs lábat segítő háttér. Nagyon fontos lenne, ha  a változás egyben arra is hatna, hogy javuljon a tudományos pálya  presztízse a fiatalok körében, bár, mint beszéltünk róla, ez egy összetettebb problémakör része.

Fotók: Ficsor Márton.

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.