Mindegy egyes magyar mögött névtelen és ismeretlen magyarok ezrei állnak, akár az angyalok – A magyar kultúra napjára

Annyiszor írtam a magyar kultúra napjára valamit, hogy már én szégyellem magam. Ennyi okosságot egyszerűen képtelen vagyok már kitermelni magamból. És amúgy sincs kedvem semmiféle okosságot írni. Semmi magasztosat, semmi fennköltet, semmi pátoszost. Mert ilyenkor úgy illik, hogy hogy

Ez nekem már nem megy, korábban se nagyon ment, de mára végképp elment a kedvem az efféléktől. Jó kis írás lesz ebből, már látom előre. Igazi ünneprontás. Miközben semmi sem áll távolabb tőlem, mint hogy ünnepet rontsak. De abban a hitben ringatom magam, hogy öregedő fejjel már megengedhetem magamnak, hogy ne színészkedjek túlságosan. Annyi minden eszembe juthatna egyébként a kultúráról, a magyar kultúráról, hogy megtölthetném vele a Mandiner kezdőlapját. Azért annyi minden, mert (majdnem) minden összefügg a kultúrával, a kultúránkkal. Közel sem csak az irodalmunkról, a zenénkről, a képzőművészetünkről van szó.

Ezer év alatt elég sok mindent teremtett, fel sem tudjuk fogni, mi mindent. Nem tudjuk felfogni, és általában nem is akarjuk. Miközben kultúra nélkül meg sem tudnánk szólalni, egy értelmes mondat nem hagyná el a szánkat. Ha mi nem is foglalkozunk a kultúrával, a kultúra törődik velünk, és ez a mi nagy szerencsénk. Amink van, azt jórészt olyan embereknek köszönhetjük, akikről semmit sem tudunk. Egymást követő, névtelen nemzedékek végtelen sorának. A bátyám mostanában ráérő idejében családfakutatással kezdett foglalkozni. Nem tudom, épp hol tart vele, utolsó információim szerint egyelőre a dédszülőknél toporog. Már a dédszüleinkről is alig tudunk valamit, nem beszélve a dédszüleink dédszüleiről.

Tessék, máris megérkeztem a pátoszhoz, pedig mennyire fogadkoztam, hogy most aztán elkerülöm. De talán ez mégsem volt igazán patetikus mondat. Ez inkább egy hűvös, leíró jellegű mondat, ami genetikai értelemben ugyanúgy megállja a helyét, mint lelki értelemben. Még akkor is, ha a mindannyiunk háta mögött álló névtelen magyarok ezrei nem is voltak magyarok, hanem tótok voltak, románok voltak, szerbek voltak, zsidók voltak, vagy akármik voltak. Maradjunk annyiban, hogy magyarok voltak, amennyiben a történelmi Magyarország területén éltek. Ez kényes téma, tudom, és nyilván akadtak számosan olyanok is, akik nem érezték magyarnak magukat, de most tekintsünk el ettől. Az is egy viszony a magyar kultúrához, ha nem érzem magyarnak magam. Tehát van ez az ismeretlen sokaság, „száz ezer ős szemlélget velem”, ahogy József Attila írja. Na tessék, már idézek is, pedig mennyire fogadkoztam, hogy ezt is el fogom kerülni. Úgy látszik, mindig ugyanabba a hibába esek. 

Sok évvel ezelőtt, egy téli estén egy költő konyhájában üldögéltem. Már nem emlékszem, miről dumáltunk, csak arra, hogy valaki a társaságból egyszer csak azt találta mondani, hogy

Akkor már olvastam A funtineli boszorkány című regényét, és azt találtam mondani, hogy az egy kitűnő regény, sőt, az egyik legjobb magyar regény. Nagy csönd támadt a konyhában, de nem tartott sokáig, mert a kollektív elnémulás után annál nagyobb hangzavar tört ki hirtelen. Jöttek a szokásos futamok, a jól ismert, unásig ismert ellenérvek, tirádák, de végül azért csak kiderült, hogy rajtam kívül senki nem olvasta az említett regényt, véleményük viszont annál inkább volt róla. Nem igazán hitték el nekem, hogy számomra A funtineli boszorkány éppen annyira emlékezetes és fontos, mint az Iskola a határon Ottlik Gézától, a Saulus Mészöly Miklóstól, az Aranysárkány Kosztolányitól, vagy a Fekete kolostor Kuncz Aladártól. Hogy egyebeket most ne is említsek. Ezzel a jelentéktelen anekdotával nem magamat óhajtom fényezni természetesen, csak azt akarom mondani, hogy számomra sosem létezett ilyen vagy olyan kultúra, baloldali vagy jobboldali, népies vagy urbánus. Vonzalmaim, ízlésbeli elfogultságaim természetesen mindig voltak és vannak is, de ezeket sosem az határozza meg, hogy egy mű milyen „irányból” érkezik.

Felülről érkezik, onnan, ahol az istenek élnek. Pont. Ahol az istenek élnek, ott tudtommal nem zajlanak népi-urbánus vagy progresszív-konzervatív tematikájú viták. Azok itt, a talajszinten zajlanak a mi legnagyobb szerencsétlenségünkre. Sokra mentünk velük, ahogy az ábra mutatja. Nem szeretnék itt az árokbetemető, a hídember szerepében tetszelegni, nincsenek ilyen késztetéseim, pusztán csak arra szeretnék utalni, hogy nem jobboldali vagy baloldali kultúránk van, hanem kultúránk, ha tetszik nekünk, ha nem. A kultúrának nincsenek ilyen jelzői. Amikor mégis felbukkannak ezek a jelzők, akkor ott már nem a kultúráról beszélünk, hanem valami másról. 

Illetve ott van még például a kismarosi könyvtáros kisasszony, „Klau néni”, aki mindig eszembe jut, ha azt a szót hallom: könyvtár. A tekintete, a szűnni nem akaró lelkesedése. De most nem fogom hagyni, hogy más is eszembe jusson a magyar kultúráról, mert akkor megtölteném a Mandiner kezdőlapját. Amitől azért megkímélnék mindenkit.

***

(A nyitóképen: Kurtág György / MTI)