Milei arról beszélt Davosban, hogy visszatérünk a nyugati kultúra alapjaihoz – és ez egy fénysugár a sötétségben

Nem túl szívmelengető meghallgatni a nyugati vezetők nyilatkozatait az utóbbi időszakból. Kaja Kallas szerint eljött az ideje, hogy igyunk, Keir Starmer pedig most adta át az Indiai-óceánon fekvő Chagos-szigeteket Mauritiusnak, mely szigetek egyikén, Diego Garciá-n fekszik egy fontos közös amerikai-brit katonai bázis, mely ezáltal súlyosan sebezhetővé válik. A kanadai miniszterelnök beszédét mintegy gombnyomásra méltatja a progresszív sajtó, pedig az gyakorlatilag nem szólt másról, mint hogy egy kategóriába helyezte Trumpot és Putyint, és a nyugati szabadságjogok és stabilitás megmentésének módjaként meghatározta... Mit is? Azt, hogy kössön a nyugat szövetséget Kínával és Katarral, két olyan országgal, akik garantáltan ellenérdekeltek a nyugat sikerében, ráadásul két főkolomposa a woke elmebaj és az iszlamizmus nyugati terjedésének, elsősorban a médiában és az egyetemeken.

Bár egyes latorállamok az utóbbi egy-két évben örvendetesen megrendültek, valójában a nyugati kultúra – mely a zsidó-keresztény civilizációból eredeztethető egyéni szabadságjogokra, különösen a szólásszabadság és a vállalkozás szabadságára épül – ügye nem áll túl szívderítően. Az iszlamizáció támogatása gyakorlatilag hivatalos politikává vált számos vezető nyugati országban, súlyos társadalmi feszültségekhez vezetve ezáltal (és lassan, de biztosan megerősítve a valódi szélsőjobboldalt, akikhez képest Trump egy liberális elhajlás). Az ukrajnai béke csak nem akar eljönni, ami felveti a kérdést, hogy gyakorlatilag miben követhet hosszú távon más politikát a nyugat, mint Biden alatt. A nyugati vezetők és médiumok döntő többsége úgy mutatja be Maduró letartóztatását, mintha egy ötéves kisgyerektől vették volna el a fagyiját, és nem mintha egy brutális narkoterrorista diktatúra vezetőjét vitték volna az igazságszolgáltatás elé, egyébként sebészi precizitással. A nyugati vezetők és médiumok eközben vallásos lelkülettel támadják napi szinten a nyugat utolsó közel-keleti bástyáját, Izraelt, kiélvezve, hogy a második világháború óta először újra szabadon zsidózhatnak, vérvádazhatnak. Nem tűnik elrugaszkodott feltételezésnek, hogy a nyugat vezetői jelentős részben egyszerűen hitet vesztettek kultúrájuk alapvető értékeiben: a szólásszabadságra veszélyként, a középkori sztereotípiákat visszahozó iszlamizmus kritikájára rasszizmusként, az önmagát megvédeni képes nemzetállamra ellenfélként, a kapitalizmusra pedig ezernyi adóval sanyargatható fejőstehénként tekintenek, ami kizárólag arra jó, hogy abból szélmalmokat finanszírozzanak.

Beszédét mindjárt azzal kezdte, hogy kijelentette: „Itt állok előttetek, hogy kategorikusan kijelentsem: Machiavelli halott. Évekig torzította gondolkodásunkat a közpolitikák kialakításában felvetett hamis dilemma, miszerint állítólag választanunk kellett a politikai hatékonyság és a nyugati etikai és erkölcsi értékek tiszteletben tartása között.” Hivatkozási alapjai között szerepelt a libertárius közgazdász, Murray Rothbard. Milei utalt rá, hogy „kétségtelenül M. Rothbard volt az a gondolkodó, aki ezt a legvilágosabban megfogalmazta, amikor kifejtette a gazdasági hatékonyság dinamikus koncepciója és az etika területe közötti kapcsolatot. Rothbard elengedhetetlennek tartotta, hogy előre meghatározzunk egy megfelelő etikai keretrendszert a dinamikus hatékonyság elősegítése érdekében, tekintettel arra, hogy nem ismerjük a valóságban létező célokat, eszközöket és hasznosságfüggvényeket. Rothbard szerint (…) csak a nyugati kultúrát alátámasztó etikai elvek szolgálhatnak hatékonysági kritériumként a közpolitikai döntések meghozatalakor.”

Ezek a figyelmeztetések nem mennek újdonságszámba, száz évvel ezelőtt is már számos nyugati, európai, vagy éppen magyar konzervatív gondolkodó hirdette meg a liberalizmus és a szabadkereskedelem halálát. A huszadik századi történelem természetesen ismert, a nagy etatista alternatívák, a kommunizmus, fasizmus, nemzetiszocializmus megbuktak. Eközben a kapitalizmusha azt úgy definiáljuk, mint hogy emberek szabadon árukat és szolgáltatásokat cserélnek egymással – és a liberalizmus – ha azt úgy definiáljuk, mint az emberek természetéből eredő szabadságvágyat, illetve az abból fakadó politikai szabadságjogokat – köszönik, megvannak. Ez nem azt jelenti, hogy Amerika tökéletes, de mégis csak elgondolkodtató, hogy a közép- és dél-amerikai narkodiktatúrákból tömegesen menekülnek az emberek a szabadság hazájába, nem pedig fordítva. Eközben persze a globális kapitalizmusnak nem csak előnyei vannak, de árnyoldalai is, melyekre nyilván adekvát válaszokat kell adni. 

„Ma, amikor a nyugati világot az új szocialista program elfogadásának következményeként etikai és erkölcsi hanyatlás sújtja, minden eddiginél fontosabb, hogy újra előtérbe kerüljenek a szabadság eszméi” – szögezte le Milei. A „szocialista” jelző itt persze relatív, az argentin elnök nyilván minden, nagy állami szerepvállalásra, az emberekben lévő természetes szabadságvágyat elnyomni akaró rezsimre utal ezzel. Hozzátehetnénk, ez nem azt jelenti, hogy az államnak nincsen szerepe az emberek életében, Milei sem anarchista a gyakorlatban, nem számolta fel az argentin államot. Milton Friedman is elismerte, hogy válsághelyzetekben az államnak van szerepe, és manapság nem hogy válsághelyzet, de válság-sorozat szemtanúi – és elszenvedői – vagyunk. 

A történész természetesen semmilyen politikus iránt nem „lelkesedhet”, és 

Tevékenységét eddig is egy egészséges értelemben vett atlantizmus határozta meg, stabilan Izrael-barát, üdvözölte Maduro letartóztatását, ezek nem elhanyagolható szempontok. 

Mindenesetre Milei víziója „mások életének korlátlan tiszteletben tartása az agressziómentesség elve alapján, valamint az élethez, a szabadsághoz és a tulajdonhoz való jog védelme, amelynek intézményei a magántulajdon, az állami beavatkozástól mentes piacok, a szabad belépésként és kilépésként értelmezett verseny, a munkamegosztás és a társadalmi együttműködés.” Milei nem egyebet, mint a kapitalizmus megreformálását tűzte ki célul, a görög filozófia, a római jog és a zsidó-keresztény hagyomány talaján állva. Meg fogják-e hallgatni a nyugati vezetők? A legkevésbé sem lehet kétségünk felőle, hogy a válasz nem, de legalább volt egy beszéd Davosban, amire igazán érdemes volt odafigyelni. 

Nyitókép: RICCARDO DE LUCA / ANADOLU / Anadolu via AFP