„A halstatti kultúra” – A magyar kultúra napjára

Jó pár évvel ezelőtt láttam egy régészeti ásatást a környékünkön. Emlékszem egy kábé két méter mély gödörre. A gödör alján álldogált egy régész és magyarázott valamit egy másiknak, aki a gödör szélén állt. A gödör falában különböző színű földsávok látszottak, hol világosabbak, hol sötétebbek. Az egyik sötétebb sávot mutatta épp az egyik régész a másiknak.

Ez a kora vaskori kultúra a Krisztus előtti nyolcadik és ötödik század magasságában virágzott leginkább Nyugat- és Közép-Európában, de a mi tájainkon is maradtak emlékei. Most nem mennék bele abba, hogy mik voltak a jellemzői, nem is értek hozzá, és nem is erről akarnék beszélni. Csak arról a húsz centi vastag földsávról. Arról a földsávról, amit halstatti kultúraként nevezett meg az a bizonyos régész. 

A talajnak ez a bizonyos rétege néhány évszázadnyi időt ölel fel, egymást követő nemzedékek sorát, akikről szinte semmit sem tudunk, és soha nem is fogunk tudni róluk. Nem ismerjük a nevüket, nem tudjuk, milyen dalokat énekeltek, mit dúdoltak az anyák a gyerekeiknek esténként, ahogy azt sem, hogy egyáltalán milyen nyelven beszéltek egymással. Felesleges ragozni, semmi lényegeset nem tudunk róluk. Szinte nyomtalanul tűntek el, néhány tárgyat hagyva csupán maguk után. Minden társadalom szeretné a maga jelenidejét örökkévalóságként látni. Hogy ami most van, az mindig is lesz és mindig is volt. Érthető ez a szándék.

Az önszuggesztiónak ez a formája hatalmas erőket képes aktiválni. Azok a nemzedékek, akiknek a csontjai, a házai, az állatai, a növényei, a tárgyai talajjá szublimálódtak, szintén örökkévalóságként láthatták a saját jelenidejüket. Jól is tették. Ahhoz, hogy egy társadalom az örökkévalóságot célozza meg, kell valami megfoghatatlan többlet, ami kiemeli a puszta vegetálásból, a napi túlélésért folytatott küzdelemből. Ez a megfoghatatlan többlet a kultúra. A kultúra megfoghatatlan, definiálhatatlan. Még akkor is az, ha van olyan, hogy tárgyi kultúra. Mert a tárgyi kultúrát is ez a rejtélyes többlet hozza létre. 

(Magamtól hajlamos vagyok megfeledkezni róla). Az év többi háromszázhatvannégy napján vajon mi van? Vagy minden nap a magyar kultúra napja van, vagy egyetlen napon sincs. Ilyen egyszerű ez. De mi is pontosan a magyar kultúra? Mit jelent ez? A kultúra az esetek többségében egyáltalán nem látványos dolog. Semmi fennkölt nincs benne. Nem színpadokon születik, nem kamerák és mikrofonok előtt. Teremtői jobbára nem pályáznak semmiféle szervezethez, alapítványhoz, nem igazán látszanak sehol. Teszik a dolgukat, mert valami hajtja őket, hogy éppen azt tegyék. A megfoghatatlan többlet hajtja őket ugyanúgy, ahogy a halstatti kultúra emberét is, és a jóval korábban élt, névtelenül és nyomtalanul eltűnt kultúrák embereit is.

Egy finom mozdulattól egy szimfónia megírásáig terjed, egy helyesen megfogalmazott magyar mondattól Az ember tragédiájáig. A kultúra a hagyományból veszi az erejét, ahogy az erdei talajból kihajtó facsemeték az évszázadokkal korábban élt fák anyagából. 

– írta valahol Esterházy Péter, aki az irodalmi mondatról írta ezt, de ugyanúgy érvényes minden más mondatra is. A hagyomány komposztként táplálja a jelenkor kultúráját. Ha ezt a komposztot lebetonozzuk, ha letérkövezzük, abból semmiféle kultúra nem fog következni. Nem állnék be a mindenkori siratók kórusába, a jajveszékelők közé, és nem kezdenék el itt arról sóhajtozni, hogy milyen állapotban van ma az, amit magyar kultúrának nevezünk. Inkább azt mondanám, hogy a magyar kulturális hagyomány viszont köszöni, remekül van. Azért van remekül, mert nem ebben az időben létezik. Illetve egyszerre van jelen a mában, a közel- és a régmúltban.

Csak ki kell nyújtani érte a kezünket, kinyitni a fülünket, a szemünket, a szívünket. Persze kérdés, hogy kíváncsiak vagyunk-e még rá. Csak rajtunk múlik. Elsősorban rajtunk és csak másodsorban a mindenkori intézményi feltételeken, politikai vagy bármilyen akaratokon. Aki manapság arra hivatkozik (sokan vannak ilyenek), hogy a politika, az akármi akadályokat gördít a kultúra virágzása elé, az picikét füllent. Ferdít. Hajlítgatja az igazságot. Mert az igaz ugyan, hogy egy aktuális kormányzat preferálhat bizonyos kulturális erővonalakat más erővonalak ellenében,

Lehet falvakat rombolni, lehet könyveket elégetni, lehet filmeket indexálni, lehet sok mindent csinálni, de a hagyományt lényegében mindez nem érinti. A tárgyi kultúra, az ember végül talajjá lesz. Egy húsz centi vastag földsávvá egy régészeti lelőhely gödrében. Ne higgyük, hogy a magyar tárgyi kultúra velünk együtt nem válik egyszer egy ilyen földsávvá. Azzá válik, ne legyenek illúzióink. A magyar múlt nagyrészt a föld alatt van. Nagyon sokszor hallottam ezt helytörténészektől. Olaszországban például nincs így. Vannak ilyen szempontból szerencsésebb nemzetek.

Számomra mindig megrendítő, amikor meglátom a nagybörzsönyi Szent István-templomot. A tizenharmadik század elején épült. Alig van a mai Magyarország területén hozzá fogható. Nyolcszáz éves. Ez történelmileg nagy idő, az emberiség idejében mérve már kevésbé nagy, a földtörténeti időben jelentéktelen. Amikor meglátom, sokszor eszembe jut, hogy hol lesz itt bármi nyolcszáz év múlva. Sehol. Talán a templom építői is ezt gondolták, de nem lett igazuk. Eszükbe jutott-e, hogy nyolcszáz év múlva lesz-e itt még bárki, aki beszéli a nyelvüket. Nyolcszáz év nem nagy idő, nyolcszáz fényév a világűrben nem számít különösebben nagy távolságnak. Vannak olyan távoli csillagok, amelyeket még láthatunk ugyan, de már rég nem léteznek. A fény még évezredekig hozza felénk az emléküket, miközben már nincsenek sehol.

Ne legyen valaminek a látszata. Akkor inkább süllyedjen el örökre. 

(Nyitókép:R.J.)