Empátiára képtelen szörnyeteg, aki az alkotásban kereste a vigaszt – így fest Shakespeare az Oscar-esélyes filmben

Maggie O’Farrell regényében a XVI. század pestis sújtotta Angliájában egy latintanár beleszeret egy különc lányba, egybekelnek, három gyerekük születik, az egyikük, Hamnet azonban tizenegy évesen meghal. A gyász megtépázza a házasságukat, a férfi az alkotásba menekül, majd néhány évvel később színpadra is állítja a Hamlet című drámáját. Ekkor derül ki, hogy bár név szerint a könyvben egyetlen alkalommal sincs leírva, de Shakespeare karrierjének indulását követtük végig női szemszögéből. A film azonban akkor is profitorientáltabb műfaj, ha nem egy hollywoodi blockbusterről beszélünk, ezért az adaptációban jóval hamarabb felfedik, hogy a leghíresebb drámaíróról van szó, hátha így a középiskolásokat is be lehet csábítani a mozitermekbe annak reményében, hogy az irodalomórán így majd pluszmunícióval lesznek felvértezve. 

Csak nehogy nagyot koppanjanak végül, mert nem lesznek okosabbak, ugyanis egy százszázalékosan fiktív történetről van szó. Viszont arra tökéletes, hogy némi képet kapjunk Shakespeare koráról, annak vidéki életéről vagy az akkor még cseppet sem olyan csábító London koszos utcáiról. 

A Hamnet legfőbb erőssége ugyanakkor a főszereplő pár érzelmi dinamizmusa, amely akár egy inga, mindig szélsőségesen kileng egyik-másik irányba. A film elején már-már hímsovinisztának tűnhet a tálalás, mert ugyan a nő takaros, házias és együtt él és lélegzik a természettel, a karjáról sólymot etet, a szellemi lény, a férfi folyamatosan a saját árnyékának átlépésén és a halhatatlanságán dolgozik alkotóként, azaz felsőbb szférákban létezik. Majd bekövetkezik a tragédia, és akár egy feminista vádiratban, az apa az empátia mérhetetlen hiányáról és az önzőségéről tesz tanúbizonyságot; egy érzéketlen, csak a dicsvágyát kergető alakot látunk, aki képtelen helytállni családfőként válság esetén. Majd, amikor létrejön a nagy mű, és megdicsőül, akkor helyrebillen kicsit nem csupán a kettőjük közti egyensúly, hanem talán egy pillanatra az univerzumé is. 

Mindemellett pedig felvetődik az a kérdés is, ami néhány éve a Babylon című remekműben is megfogalmazódott: az egyetemes kultúránk megéri-e azt a rengeteg fájdalmat, tragédiát és olykor az emberek fizikai és lelki kizsákmányolását, amelynek következtében megszülethetett és gyarapodhatott? És hát a válasz minden esetben az, hogy bármilyen kegyetlenül is hangzik, igen, nagyon is megéri, a kollektív jó szempontjából legalábbis mindenképpen. Paul Mescal korrektül alakítja Shakespeare-t de azért szó sincs arról, hogy a tankönyvekben szereplő portré helyett a jövőben az ő arc ugrana be a fejünkben a szerző nevének hallatán. És ugyanígy, a feleségét megformáló Jessie Buckley játéka is remek, de nem felejthetetlen. 

Sokkal nagyobb probléma, hogy a film mondanivalójának és a terjedelemének az aránya nem a legoptimálisabb. Mindezt csak mérsékelten volt jellemző az egyébként Kínában született, de aztán az Amerika peremvidékére fókuszáló rendezőnő, Chloé Zhao A rodeós című drámájában, a három Oscarral jutalmazott Nomádok földje esetében azonban már fokozottabban úgy éreztem, nem kínál olyan mélységet, mint amennyi türelmet elvár. 

Most pedig, hogy az Egyesült Államokat hátrahagyva Anglia perifériáját mutatja be, még inkább elmélázik hosszadalmasan az egyébként festői tájon, miközben ritkán tesz fajsúlyos állításokat. Nem vagyok a TikTok-generáció tagja, szeretem a lassú folyású filmeket, Tarr Béla is nagy kedvencem volt, de az ő műveivel ellentétben itt sokszor üresen peregnek a képek, ahogy a nemrég boldogult rendező mondta volna, miközben a moziteremben ülünk, 

Nyitókép: Hamnet. (UIP-Duna Film)