A világvége krónikása – Tarr Béla négy remekműve a Filmio kínálatában

Családi tűzfészek (1979)

Sokan Tarr Bélát a Sátántangóban csúcsra járatott, fekete-fehér képekkel, maratoni hosszúságú beállításokkal, kevés párbeszéddel és szuggesztív elbeszélésmóddal jellemezhető formanyelvvel azonosítják, noha a korai alkotásaiban még egészen más volt a stílusa. Az úgynevezett Budapesti iskola tagja volt, a mozgalom lényegében arról szólt, hogy a rendezők rájöttek, a szocialista rendszerrel szemben éles kritikát fogalmazhatnak meg, ha azt a dokumentarista játékfilm műfajába csomagolják, hiszen a cenzoroknak így arra hivatkozhatnak: csak a valóságot ábrázolták. Érdekes, hogy ekkoriban még olyan alkotókkal tartozott egy klubba, mint Vitézy László, akivel a rendszerváltás után a politika egészen más irányba terelte őket. 

Első rendezése, a Családi tűzfészek a korszak lakhatási problémáját egy munkáscsaládon keresztül ábrázolja, és mint a címből is kiderül, az állandóan anyagi gondokkal küzdő famíliában mindennaposok az indulatos viták, amelyek aztán tovább fokozódnak, amikor a családfő hazaérkezik a katonai szolgálat után.

A nyomasztó látleletet Tarr Béla amatőr színészekkel, baráti segítséggel, hat nap alatt forgatta le, ekkoriban még a fentebb említett sajátosságai mellett az embert próbáló játékidő sem jellemezte, mindössze másfél óra elegendő volt számára, hogy erőteljes érzelmi gyomrost vigyen be a nézőknek.   

Szabadgyalog (1981)

Hasonlóképpen nem a kedélyes oldalát mutatta be második rendezésével, az ugyancsak dokumentarista stílusú Szabadgyaloggal sem. A történet főszereplője egy állami gondozásban felnőtt férfi, akit ugyan a különleges zenei tehetsége miatt Beethovennek becéznek, ám képtelen bárminemű egzisztenciát kialakítani, vagy egyáltalán megkapaszkodni a társadalomban. Egyik munkahelyről a másikra sodródik, először pszichiátriai ápolóként látjuk, de elbocsátják, majd gyári munkásként próbál némi anyagi biztonságot teremteni a saját maga és a felesége számára, miközben a kocsmákat járja és megalázó szituációkba keveredik albérletet keresve. 

Mondhatni, Tarr nagyon hasonló problémákat mutat be ezúttal is, mint a Családi tűzfészekben, a fő különbség, hogy annak szereplői beletörődtek a sorsukba, ez esetben viszont egy ábrándozó férfit követünk, aki küzd ellene, hogy bedarálják a társadalmi szabályrendszerek. Sok remény itt sem marad: a lázadásnak főként megaláztatás lesz a jussa. 

Kárhozat (1987)

Tarr Béla legelső olyan filmje, amelyet már az a markáns stílus jellemez, aminek köszönhetően az egyetlen olyan magyar rendező lett, akinek az életművét a világ minden táján tanítják az egyetemeken. És ekkor dolgozott először közösen Krasznahorkai László forgatókönyvíróval; az együttműködésükből alakult ki a hazai filmtörténelem egyik legkülönlegesebb és legjelentősebb munkakapcsolata. 

Ha választanom kéne, melyik az életmű legnyomasztóbb darabja, akkor biztosan a Kárhozatot nevezném meg. Már az első képsorok, amelyekben a főszereplő a sötét otthonában nézi, ahogyan a bányászvárosban a felvonóliftek szállítják az árut, olyan reménytelenséget árasztanak, hogy a nézőnek rögtön kedve támadhat rövidital után nyúlnia, mielőtt önkárosító gondolatai ébrednének. De álljon itt inkább Krasznahorkai szinopszisa, mégis ő a Nobel-díjas író, ha száz évig élek sem tudom érzékletesebben kifejezni, mire is számíthatunk: 

„Hősünk, Karrer, olyan ember, aki pontosan tudja, mit várhat saját életétől. Olyan nézőpontból szemléli a világot, ahonnan világosan belátható életének teljes reménytelensége, és ennek ellenére mégis belevág egy újabb történetbe, holott ő tudja a leginkább, hogy csak vesztesként kerülhet ki belőle. Van azonban benne valami, ami erősebb, mint a saját világlátása. Ez a benne lakozó nagyobb erő vonzza a történet másik szereplőjéhez, az énekesnőhöz, aki vágyainak és érzéseinek nem egészen méltó tárgya. Karrer nem vár semmit ettől a szerelemtől, számára ez a szerelem a legvégső emberi szükséglet, az emberi melegség utáni biológiai vágyakozás kifejeződése végzetes egyedüllétében... Nem is az a kérdés, hogy mi a tétje az életének, hanem az, hogy egyáltalán van-e tétje?...”

Érdekesség, hogy Tarr Béla eleinte a Velvet Underground énekesnőjét, Nicót szerette volna leszerződtetni a később Kerekes Vali által eljátszott karakter szerepére, a sztár nem is zárkózott el, végül azonban betegség miatt le kellett mondani a közös munkát.

Werckmeister harmóniák (2000)

A Werckmeister harmóniák a Sátántangó mellett – amely sajnos jelenleg egyetlen streamingszolgáltató kínálatában sem érhető el – talán a második leghíresebb és egyértelműen az egyik legkiválóbb Tarr-rendezés, amely a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon különdíjas lett.

Az apokaliptikus hangulatú műben egy messziről jött vándorcirkuszi társulat hatalmas méretű bálnatetemet helyez el egy alföldi kisváros főterén, a lakók kisereglenek a fagyos hidegben, a reménytelen sorsú emberekből pedig egyre szélsőségesebb indulatok törnek elő. Krasznahorkai László Az ellenállás melankóliája című regényének – illetve pontosabban annak középső fejezetének – adaptációjában Tarr Béla végtelenül nyomasztó látleletet kínál az emberi természetből, ám hagyományos történetmesélésről nem igazán beszélhetünk, az interpretációkat nagyrészt a nézőkre hagyja. 

Sokan ezt tartják a két alkotó együttműködésének legkönnyebben befogadható művének – szubjektív, de én inkább A torinói lóra szavaznék –, miközben nyilván szó sincs arról, hogy egy nagy közönséget megszólító film volna. Ahogy a Kritikus tömeg nevű portálon olvasható, a Werckmeister harmóniák mindössze harminckilenc jelenetből áll, amelyeknek átlagos hossza 3,7 perc – az olyan korabeli hollywoodi blockbusterek, mint A Bourne-csapda esetében utóbbi szám 1,9 másodperc. 

Nyitókép: Jelenet a Családi tűzfészek című filmből. (NFI)