Cannes-ban már elvitte a legjobb rendezőnek és férfi főszereplőnek járó díjat, most az Oscaron négy kategóriában indul, annak ellenére, hogy cseppet sem közönségbarát film. A titkosügynök enyhén szólva is sajátos módon ábrázolja a hetvenes évek katonai diktatúráját.
Miként a tavalyi Oscar-átadásról szóló cikkünkben írtuk, amikor meghirdették Budapesten az Én még itt vagyok premier előtti vetítését, olyan gyorsan elkeltek a jegyek, hogy a forgalmazó arra gyanakodott, meghekkelhette valaki a rendszert. Ugyanis nemzetközi díjak tömkelege ide vagy oda, egy két és fél órás nem amerikai történelmi dráma azért nem szokott telt házat vonzani.
Aztán kiderült, szó sincs szervezett kibertámadásról, a helyi brazil közösség vásárolta fel a belépőket. És teljesen érthető, mert bár sokat tett érte az akadémia, hogy az aranyszoborra enyhén szólva se tekintsünk a legrangosabb elismerésként, de azért mégis olyan egy nemzetnek a jelöltek közé bekerülnie, mint kijutni a foci-világbajnokságra. Ráadásul a dél-amerikai ország el is nyerte az első Oscar-díját a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában, szóval még szép, hogy felfokozott érdeklődést váltott ki. Idén pedig megismételhetik mindezt A titkosügynökkel.
Amely akárcsak az Én még itt vagyok, szintén nemcsak a legjobb nemzetközi, hanem a legjobb film – és nem mellesleg a legjobb férfi főszereplő és a legjobb kaszting – kategóriájában is indul, és ugyancsak Brazília legsötétebb korszakát ábrázolja,
jelesül a hetvenes évek katonai diktatúráját.
A hasonlóságok viszont itt véget érnek, ugyanis Walter Salles tavaly elismert rendezése igaz történetet mesélt el egy mérnökről, akit korábbi politikai aktivitása miatt őrizetbe vettek, majd nyomtalanul eltűn, és azt követhettük végig, ahogyan a felesége évtizedeken keresztül minden követ megmozgatva próbálja megtalálni akár éltében, akár holtában. A drámai hatás nem maradt el, a színészi alakítások lehengerlőek voltak, ha valami miatt bírálni lehetett az alkotást, az, hogy a tálalásában nem sok érdekességet kínált, teljesen hagyományos filmnyelvet használt.
Ezt is ajánljuk a témában
A legjobb idegen nyelvű film kategóriájának győztese az utolsó pillanatban előzött és vitte el a szobrot a transznemű gengszterről szóló Emilia Pérez elől. Walter Salles rendezőnél pedig nem sokan tettek többet a brazil mozgókép nemzetközi sikeréért.
A titkosügynök esetében erről az első jelenet után megfeledkezhetünk. A címszereplő megáll egy benzinkútnál, megpillant egy letakart hullát, a tulaj olyan egykedvűen meséli el, hogy a fickó lopni próbált, majd lelőtték, a holttestet pedig ott hagyták, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról lenne szó. Majd kiérkeznek a rendőrök, de őket sem izgatja a halott, inkább a főszereplőt kezdik el vegzálni, átkutatják az autóját, majd finoman jelzik, némi megvesztegetést nem vennének rossz néven.
Ezt követően húsz perc leforgása alatt láthatunk egy kétfejű sziámi macskát, egy cápa gyomrából előbányászott emberi lábat, a testrész pedig a film későbbi pontján megelevenedik, és rátámad egy parkban szexelő homoszexuálisokra.
A film ráadásul többnyire már-már hiperrealisztikusan ábrázolja az eseményeket. Amikor például nagy ritkán eldördülnek a fegyverek, akkor a golyók nem olyan finom sebeket ejtenek, mint egy stilizált amerikai produkcióban, hanem fájdalmas nézni a roncsolásukat. Máskor azonban úgy érezhetjük magunkat, mintha a Félelem és reszketés Las Vegasban képsorai pörögnének, csak itt nem tudatmódosítók általi hallucinációkat látunk, a rendező az abszurd valóságot meghökkentő szürrealizmussal kezeli. Pont, mint amikor annyira zavarba jövünk egy végtelenül szomorú hír hallatán, hogy önkéntelenül is kibukik belőlünk egy kacaj, mert ép ésszel nehéz lenne másként reagálni.
Talán ebből is kiderül, hogy ha valaki a címből kiindulva egy laza James Bond-kaland reményében vált jegyet, az nem kicsit fog csalódni. És az is, aki szövevényes kémthrillerre számít politikai szálakkal átitatva. Utóbbi mondjuk részben megkapja, az erőszakos múltja elől menekülő és a gyereke oldalán új életre vágyó férfi kálváriáján keresztül kirajzolódik egy összeesküvéses sztori folyamatosan váltakozó idősíkokkal. De nem ez a film legerősebb pontja és nem is ez a veleje.
Hanem hogy rémálomszerű képekkel, máskor pedig mélyen emberi pillanatokon és izgalmas kordokumentumokon keresztül
felfessen egy olyan diktatúrát, amelyhez képest mi valóban a legvidámabb barakkban éltünk.
És a két és fél órás játékidejével ezt sokszor emberpróbálóan teszi. Legalábbis amennyiben az volt a célja Kleber Mendonça Filho rendezőnek, hogy minél több emberhez eljutassa az üzenetét, mindenképpen szerencsésebb lett volna, ha kicsit szaporábban csattog a vágóolló és közönségbarátabb tempót választ. Ugyanakkor míg olyan könnyedebben befogadhatóbb nem amerikai alkotásokat, mint a Nincs más választást kirostálták a nemzetközi szekcióban, érdekes, hogy épp A titkosügynököt karolta fel az akadémia – a maguk módján szimpatikusan merész húzásként.
Ezt is ajánljuk a témában
Az Oldboy rendezőjének új filmje egészen egyedi módon sokkol.
A titkosügynök – brazil–francia–német–holland politikai thriller. Február 19-től a Cirko Film forgalmazásában országszerte a mozikban.
Nyitókép: A titkosügynök. Forrás: Cirko Film
A Nemzeti Filmintézet elnökével az előző hat év stratégiai fejlesztéseit értékeltük a Budapesten forgó világklasszis alkotásoktól a magyar Oscarokon át a hazai filmes termésig.
Hoppon fognak maradni azok a nézők, akik az előzetes alapján harsány és abszurd vígjátékra számítanak, akik viszont szeretnének elmerülni az izlandi táj szépségében, jobb programot aligha találnának.
Az Elle Fanning főszereplésével készült Margo bajban van tökéletes példája annak, hogy lehet megtölteni tartalommal egy nem túl nívós bestsellert.
Albert Camus Közönyének friss moziváltozata aligha fogja tömegesen megszólítani a fiatalokat.
Az Otthon, édes otthon rendkívül hatásosan próbálja elérni, hogy mindenféle emberi kapcsolattól elmenjen a kedvünk.
Ebben a témában ennyire zavarba ejtő, kényelmetlen, de a maga módján rendkívül vicces filmet talán még sosem láthattunk.
Japán a drónhadviselés új, olcsóbb iránya felé nyit: a tengerészet már átvette az első kartonalapú AirKamuy 150 drónokat, amelyek könnyűek, gyorsan gyárthatók, és a radarok számára is nehezebben észlelhetők.
Méghozzá micsoda nem mindennapi kiütéssel!
