A teljes téboly és amerikai lelkiismeret között ingázva – ez volt Robert Duvall 5+1 legjobb filmje

Rögtön a Ne bántsátok a feketerigót! című klasszikussal mutatkozott be a mozivásznon, aztán olyan rendezőkkel dolgozott, mint Arthur Penn (Az üldözők), Robert Altman (Visszaszámlálás, MASH) vagy George Lucas (THX 1138) és noha általában mellékszerepekben láthattuk, gyakran a legnagyobb színészóriások elől is képes volt elvinni a show-t. Nem is könnyű öt filmet kiválasztani Robert Duvall hat évtizedet átölelő pályájából, de kísérletet teszünk rá.  

A keresztapa (1972)

Robert Duvall az 1969-es Az esőemberekben dolgozott együtt először Francis Ford Coppolával, és bár a dráma nem okozott nagy feltűnést, a rendező a közös munka hatására kérte fel, hogy szerepeljen A Keresztapában. Ebben Don Vito Corleone jogi képviselőjét és egyben a család józan eszét alakítja, a játékával életében először Oscarra is jelölték. Magáról a klasszikusról pedig felesleges is többet mondani annál, hogy 

amelyet a legfiatalabb generációt leszámítva valószínűleg mindenki látott. 

Hálózat (1976)

Annak ellenére, hogy a kereskedelmi televíziók szerepe konstans csökken, 

A Hálózat a média gátlástalan működését ábrázolja cinikus humorral, miközben azt feszegeti, milyen etikai határokat is képes átlépni egy csatorna pusztán a nézettség kedvéért; miközben a szenzációra éhes közönség elé is görbe tükröt tart. Robert Duvall egy lényeges mellékszerepben ezt az etikátlanságot személyesíti meg a tőle jól megszokott határozott ecsetvonásokkal. 

Apokalipszis most (1979)

Magánvélemény, de bár végtelenül respektálom A Keresztapát, azért Coppolától az Apokalipszis mostot tartom a csúcsműnek, ami szimplán minden idők legkiválóbb filmje szerintem abban az értelemben, hogy 

A több mint háromórás (mert a rendezői változat az igazi) vietnámi pokoljárásban Duvallnak ismét Marlon Brando mellett kellett kitűnnie, és sikerült neki: a háborúban teljesen megkattant Kilgore alezredes őrült szerepében a film egyik legemlékezetesebb pillanatait nyújtja. Jött is a következő Oscar-jelölés, amelyet sajnos ismét nem váltotta díjra. 

Összeomlás (1993)

Talán ez az a film, amellyel a legtöbben azonosítják, nemcsak azért, mert szintén egy mesterműről van szó, hanem mert ebben még hangsúlyosabb a szerepe. Egy nyugdíj előtt járó rendőrt alakít, és az álmoskönyvből, illetve hollywoodi produkciók sorából is tudhatjuk, épp a visszavonulás előtt közvetlenül szokott jönni egy zsaru életében az egyik, ha nem a legfontosabb ügy. Ez történik itt is; miközben a Los Angeles-i rendfenntartók Michael Douglas elszabadult kisemberére vadásznak, Duvall karaktere számára nyilvánvaló, a férfit az első adandó alkalommal le fogják lőni. Az ámokfutóban azonban egyfajta rokonságot fedez fel: teljesen más okból, de mindketten számkivetettnek érzik magukat, olyan figurák, akik felett eljárt az idő, túlhaladott a világ és mivel nem termelnek GDP-t, teljesen feleslegesek a társadalom szemében. 

Fegyvertársak (2003) 

Kevin Costner régi nagy álmát valósította meg a közelmúltban a Horizont: Egy amerikai eposszal, de bár ne tette volna: sajnos rendkívül unalmasra és vontatottra sikerült: Bele is állt a földbe a kasszáknál olyannyira, hogy jelenleg az is kérdéses, a már elkészült második epizód valaha szélesebb forgalmazásba kerül-e. 

Jóval méltóbb búcsú lett volna a 2003-as Fegyvertársak, amely egyike az utolsó igazán jó westernfilmeknek. A sztori ugyan enyhén szólva sem újítja meg a műfajt, ebben a monumentális alkotásban egyszerűen 

ahogyan a múltjuk elől menekülve békét keresnek, ám akármennyire is kerülik az erőszakot, az erkölcsi érzékük egy ponton nem engedi meg, hogy szögre akasszák a pisztolyt. 

+1 A testrablók támadása (1978)

A hidegháborús paranoia a hetvenes években nemcsak komoly drámákban és politikai thrillerekben, hanem allegorikus módon egyéb műfajú filmekben is megjelent. Mint ebben a klasszikus sci-fiben, amelyben a földönkívüliek úgy igázzák le az emberiséget, hogy mindenki felett sorban átveszik az irányítást. Donald Sutherland karakterén keresztül ez a „senkiben nem bízhatsz” típusú rettegés pedig erőteljesebben fogalmazódik meg, mint a legtöbb hidegen realista alkotásban.

A film azért került csak bónuszként a listára, mert ebben Duvallnak sok szerepe nincsen. A színész korábban Banditák a jenkik földjében együtt dolgozott Philip Kaufman rendezővel, aztán épp San Franciscóban járt, amikor a z említett alkotást forgatta, és teljesen ingyen beugrott egy pár másodperces jelenet erejéig.

Nincs is neve a karakterének, a stáblistán úgy áll, hogy a hintázó pap, mert – most jön a meglepetés – egy hintázó papként láthatjuk benne.

Nyitókép: Összeomlás. Forrás: TMDB