Jennifer Lawrence teljesen megborult a gyerekvállalás után, rémálommá vált a kapcsolata Robert Pattinsonnal

Nézni is kellemetlen, amit egymással művelnek.

Két órára a víz alá nyom ez az amerikai dráma, mire elenged, már lélegezni sincs kedvünk. Bár némi fanyar humor fellelhető benne, a Ha tudnék, beléd rúgnék megtekintése után egy pszichológus is pszichológushoz fordulna.

Mindannyian megtapasztaltuk már, hogy békésen ebédelnénk egy étteremben vagy megpróbálnánk lemenni alfába egy hosszú utazás során, de egy gyerek csak visít és visít megállás nélkül, torka szakadtából. Mi pedig valahol csodáljuk a szülők végtelen birkatürelmét, de fel is bosszant a határozatlanságuk, mert mégis a dobhártyánk kontójára játszák a nagy Buddhát. Utóbbi mondjuk pont nem mondható el a Ha tudnék, beléd rúgnék főszereplőnőjéről, de tökéletesen megértjük, hogy ki van idegileg.

A kislánya a kocsiban hazafelé azon rinyál, hogy ő sajt nélküli pizzát kért, és egyébként sem szereti a rajta lévő szószt, aztán amikor kiszállnak a kocsiból, megoldódik a probléma, véletlenül letálalják az ételt a felüljárón, az aszfalton végzi a feltét. Hazaérve sem talál azonban nyugalmat, a gyerek nyafog és nyafog, majd nesze sánta, itt egy púp, hirtelen mintha csak egy cigányátok teljesülne be, leszakad a mennyezet a lakásban, ömleni kezd a víz a plafonból. Szerencsére nem sérülnek meg, de el kell hagyniuk a lakást és átmenetileg egy olcsó apartmanba költözniük, ami nyilván nem lesz egy kéjutazás.

Nem mondhatnám, hogy újkeletű libsi huncutság lenne bemutatni azt, hogy az anyaság nem csak és kizárólag felhőtlen örömforrás lehet, főleg, ha a nőt nem támogatja a férje és teljesen egyedül marad a feladattal, ezt ábrázolta már az 1968-as Rosemary gyermeke is, ahol a sátánista, horrorisztikus elemeket leginkább a várandósággal sokszor járó szorongás illusztrációjaként, vagy felerősítéseként alkalmazták. Az utóbbi években azonban elszaporodtak ezek az alkotások, a legkülönfélébb műfajokban, nemcsak nemzetközileg, hanem itthon is: a Szamosi Zsófia főszereplésével készült Egy nap kisrealista módon ábrázolta, micsoda logisztikai rémálom és végtelen hajsza, ha egy kisgyerekes anyukának még a nadrágot is hordania kell, hogy egy tutyimutyi férj mellett menedzseljen egy családot, ezzel szemben legutóbb a Dögölj meg, szerelmemben Jennifer Lawrence totális megborulását követhettük végig a szülővé válását követően egy otthoni teendőkből szintén kifaroló apa mellett.
Ezt is ajánljuk a témában

Nézni is kellemetlen, amit egymással művelnek.

És akárcsak az előbb említett dráma, Mary Bronstein rendezése is olykor a horrorral kacérkodik. Nem úgy, hogy hatalmas vérengzésbe torkollana a cselekmény, vagy valaki hirtelen kiugrana a ruhásszekrényből (bár egy váratlan képi és hanghatással azért él a film), hanem csúcsra járatja a szorongatást. A kislány ugyanis egy ritka, rejtélyes betegségben szenved, különféle csövek vannak rákötve, viszont, hogy még nyomasztóbb legyen az egész, igencsak eredeti alkotói húzásból egy másodpercig nem látjuk a gyereket; a fantáziánk pedig élénkebb, mint a valóság, így a lehető legrosszabbat vízionáljuk.
Emellett az anya, aki úgy próbál helyt állni, hogy a férje közben üzleti utakon mulatozik, ráadásul a mennyezet megjavításáért kirendelt munkás is faképnél hagyja, jó sok borral és némi marihuánával próbálja ellazítani a damilként feszülő idegeit. Ezáltal pedig
nem éppen egy tisztafejű nő szemén keresztül követjük a történetet, a film él is ezzel, ahogyan egyre jobban szétcsúszik a tudata, úgy szaporodnak a David Lynch-re hajazó szürreális, rémálomszerű jelenetek.
Máskor némi fanyar humorral oldja a hangulatot, de nem igazán éri el a célját; napokkal az alkotás megtekintése után ugyan lehet, elmosolyodunk egy-egy paródiába hajlóan nyomorúságos pillanaton, a moziban ülve azonban olyan hangulatba rángat, amelyben nem is feltétlenül értjük a poént, de még kevésbé szeretjük.
Rose Byrne viszont a lelkét is kijátssza, Oscarra is jelölték a legjobb főszereplőnő kategóriájában, valószínűleg régóta várt arra, hogy végre megcsillogtassa a tehetségét, korábban ugyanis mások mellett plázahorrorokban (Insidious-franchise), vagy kommersz vígjátékokban (Rossz szomszédság 1-2, Koszorúslányok) nem sok lehetősége akadt az érvényesülésre.
Ezúttal viszont ő a film legerősebb pontja a művészien megkomponált végtelenül nyomasztó jelenetek sora mellett. Utóbbiak esetében azonban már véleményes, hogy pozitívan értékeljük-e azokat,
a film a maga két órájában masszívan lenyomja a nézőt a víz alá, amikor végre elengedi a torkunkat, nem a katarzis felszabadultságával lélegzünk fel, hanem otthagy a fürdőszobapadlón vekengeni tanulság nélkül.
Értjük, kőkemény kihívásokkal járhat az anyaság egyedül, de kicsit szofisztikáltabb módon is felfogtuk volna.
Ha tudnék, beléd rúgnék – amerikai dráma. Február 26-tól a ADS Service Kft. forgalmazásában országszerte a mozikban.
Nyitókép: Ha tudnék, beléd rúgnék. Forrás: ADS Service Kft.