Alföldi vad természet, hősi múlt, kimagasló kulturális teljesítmények – íme, ez mind Békés vármegye

Egykor a Magyar Királyság szívében fekvő, félig termékeny mezőkből, félig a Körösök vizenyős árteréből, végtelen lápokból álló, sík térség, amely az ősmagyarokat is a régi sztyeppei otthonukra emlékeztethette:

A vármegye a hódoltság korában mélyen a török megszállás területén feküdt, de ez nem akadályozta meg a magyar végvári vitézeket, hogy akár ott is kalandozzanak, adóztassanak, rekviráljanak, ha kell. Békés bástyája és egyben kulcsa Gyula ősi vára volt, amely még ma is megcsodálható. „[K]ülfalain meglátszanak török ágyúk pusztitó nyomai, sok kisebb-nagyobb golyó a falba vakolva rozsdádzik, de tömör – egy öl szélességü falai még sokáig daczolhatnak a legkitartóbb ellenséggel – az idővel” – bizakodott másfél évszázada, 1856-ban a Vasárnapi Ujság. És a bizakodás valóra vált:

Bár a török itt kényelmesen berendezkedett, 1691-ben, amikor már a környék nagyját felszabadították a keresztény seregek, egy megbukóban lévő világbirodalom képviselője, Gyula ura, Memhet bég kétségbeesetten fűt-fát ígért a környékbeli magyar falvak addig általa sanyargatott népének: „Esküszünk török hitünkre, a’ mi egy Istenünkre a’ NAGY MAHUMETRE, FEGYVERÜNKRE, AZ ANYÁNK TEJÉRE, Lelkünkre és Életünkre, hogy mi titeket ványai lakosokat ujobban oltalmunk, gondviselésünk alá bé vészünk, mostani elfutástokért károtok, veszedelmetek nem lészen, csak szálljatok haza, fejünk s életünk fennállásáig, Isten minket ugy segítsen, nem hagyunk, sőt oltalmazunk; azon hitünkre mondjuk, minden adótokat alább szállítjuk, megkicsinyítjük, a’ mint elszenvedhetitek engedelmesen cselekeszünk. Ennek a’ mi hites alá tött pecsétes levelünknek hitelt adván, minden halogatás nélkül jöjjetek vissza és engemet mindenekrül ujobban tudósítsatok. […] Anno 1691. Die 9. Februarii.” 

A földek megművelése, a megélhetés biztosítása és az otthont adó falak felépülte után pedig igény született a kultúrára is. Gyula városa ma is igényes polgári település, amely két évszázaddal ezelőtt a magyar kultúrtörténet egyik legnagyobb alakját adta a nemzetnek. 

Erkelék a gyulai német városi közösségbe érkeztek jó két évszázada, a kora újkori magyar népvándorlás során. A családban apáról fiúra szállt a zenészhivatás. Erkl Vilmos még Pozsonyban született 1737-ben, s a Notre-Dame-­zárda zenemestere volt. Fiát, az 1757-ben született Józsefet gyerek­korától zenésznek nevelte. József már családapaként 1807-ben érkezett Gyulára, hogy Wenckheim Ferenc gróf kastélyának „gondviselője és házi muzsikása” legyen. Gyermekei közül ifjabb Erkel József is Gyula fontos személyiségévé vált: tanító lett, kántor és karnagy a templomban, később pedig uradalmi számtartó. 

Tizenévesen Pozsonyba küldték tanulni, ahol operát látogatott, és komponista nevelte, tanította őt tovább – míg végül elindult a zeneszerzői pályafutás útján. 

A magyar Himnusz zenéjét szerző Erkel később is, öregkoráig gyakran visszajárt szülővárosába, és hálásan gondolt vissza rá; 1855. április 1-jén a Nemzeti Múzeumban rendezett hangverseny bevételét a gyulai árvízkárosultak megsegítésére ajánlotta fel. Ma szépen berendezett emlékház őrzi a zeneszerző és családja emlékét Gyula városában.

A szerző a csaladtortenet.blog.hu írója

Nyitókép: Shutterstock