Van remény: K. Varga Bence kötete magán viseli a valódi irodalom jegyeit – és ez nagy szó

Rég olvastam K. Varga Bence Repedések könyve című kötetét, lassacskán három éve, de nem felejtettem el. A valamiért jó és a valamiért rossz könyveket nem felejtjük el évekig, aztán a rosszakat is elfelejtjük, a jókat is elfelejtjük. Végül egy pár könyv, az elementárisak egy életen át velünk maradnak. Itt jelen esetben nem tartunk, nem is tarthatunk, de a három év árulkodó jel. 

A jó könyv tehát az, amire emlékezel. Nem a történetére, nem a konkrétumokra, nem a karakterábrázolásra, a regiszterekre, a reflexió, a párbeszéd és a leírás arányaira meg egyéb baromságokra. Hanem

Ennyi hát a lélegző, valódi irodalom: érzelmeket vált ki, szórakoztat és megtámogatja az emlékezést egy hitelességi pecséttel, amit a magas színvonalú szöveg osztogat az írójának. A jó könyvek nem folytatnak párbeszédet egyéb könyvekkel, epigonná parányítva írójukat, nem gondolatokat sulykolnak, nem hullanak ki az emlékezetedből, mint százból kilencvenkilenc. Csak azért tartottam fontosnak mindezt leírni, hogy a végére bejelenthessem:

A Repedések könyve egy rábaközi kisváros külső és belső tereit lakja be, de a vidékiek – különösen a rábaköziek, mint e sorok írója – azonnal kiszúrják, hogy az írásokból áradó atmoszféra nyomaiban sem emlékeztet a valódi vidékre, vagy éppen csak a nyomaiban emlékeztet rá. Inkább mitikus vidékről beszélhetünk, amelynek a megteremtéséhez tapasztalatra, lényeglátásra és írói tehetségre van szükség. 

K. Varga Bence főszereplői jellemzően elidegenedett, idősödő emberek, akik egyszer csak körbenéznek a világukban, vagy talán az olvasó néz körbe helyettük – a szokások, rögeszmék, függőségek világában, a vasútnál, a disznóólban, a kórházban, a szennyvíztelepen –, és nem látnak maguk körül semmit, amiért érdemes élni. Ők mégis ebben élnek, ami önmagában súlyt ad a kötetnek.

A novellakezdetek aprólékos „rea­litásleírásokba” burkolóznak, hogy megágyazzanak valami nyugtalanítónak; ez a valami alig várja, hogy előtörjön a háttérből a metafizikai hordalékkal együtt, amit a novellák maguk előtt görgetnek. Az aprólékos, képszerű leírásnak köszönhető, hogy mindenütt jelen vagyunk, ahol az író szelleme, de a szöveg időben engedi el az alapozást ahhoz, hogy ne vesszünk el a részletekben. Lassan, de biztosan, egyre gyorsulva sodornak a történetek, és olyan útravalót kapunk, amit emlegetni fogunk. 

Mindeközben K. Varga nagyszerű megállapításokat tesz, például ilyeneket:

Talán a Szenny című zárónovella mutatja meg a legjobban a kötet erősségeit. A megyei lap munkatársának érkezése a szennyvíztelepre a lehető legrealistább felütés, bár a helyszínválasztás eleve feszültséget csempész a történetbe. Jöhet a telep aprólékos leírása, az újságíró aggályai, aztán az út a lassú, de biztos őrületig. És ezen az úton a szimbólumok erejétől a hétköznapi munka szarszagú valóságáig nagyjából minden felsorakozik.

– és ami ezekből fakad.

Nyitókép: Purger Tamás