A Repedések könyve egy rábaközi kisváros külső és belső tereit lakja be, de a vidékiek – különösen a rábaköziek, mint e sorok írója – azonnal kiszúrják, hogy az írásokból áradó atmoszféra nyomaiban sem emlékeztet a valódi vidékre, vagy éppen csak a nyomaiban emlékeztet rá. Inkább mitikus vidékről beszélhetünk, amelynek a megteremtéséhez tapasztalatra, lényeglátásra és írói tehetségre van szükség.
K. Varga Bence főszereplői jellemzően elidegenedett, idősödő emberek, akik egyszer csak körbenéznek a világukban, vagy talán az olvasó néz körbe helyettük – a szokások, rögeszmék, függőségek világában, a vasútnál, a disznóólban, a kórházban, a szennyvíztelepen –, és nem látnak maguk körül semmit, amiért érdemes élni. Ők mégis ebben élnek, ami önmagában súlyt ad a kötetnek.
Ebben élnek, ebben élünk, hogyan lehetséges ez?
A novellakezdetek aprólékos „realitásleírásokba” burkolóznak, hogy megágyazzanak valami nyugtalanítónak; ez a valami alig várja, hogy előtörjön a háttérből a metafizikai hordalékkal együtt, amit a novellák maguk előtt görgetnek. Az aprólékos, képszerű leírásnak köszönhető, hogy mindenütt jelen vagyunk, ahol az író szelleme, de a szöveg időben engedi el az alapozást ahhoz, hogy ne vesszünk el a részletekben. Lassan, de biztosan, egyre gyorsulva sodornak a történetek, és olyan útravalót kapunk, amit emlegetni fogunk.
Mindeközben K. Varga nagyszerű megállapításokat tesz, például ilyeneket: