„Sosem fogunk úgy játszani jazzt, mint az amerikaiak, de ők sem fognak úgy, mint mi”– húszéves a Modern Art Orchestra

Gyémánt László festőművész fogalmazott úgy egyszer, hogy a szabadságot találta meg a jazzben. Ön mit?

A szabadság önmagában nincs. Pontosabban önmagában nem kézenfekvő akkor sem, ha az ember jazzt hallgat vagy játszik. A szabadság nem is az improvizáció lehetőségéből fakad, ami gyakran sztereotípiaként hangzik el a műfajjal kapcsolatban, annál inkább, mert jól improvizálni csak azt tud, aki rengeteg szabályrendszert ismeri, és a megfelelő pillanatban a megfelelőt alkalmazza. Hanem abból, hogy a jazz a megszületése óta nyitva tudott maradni a világra. A műfaj kedvelőinek, képviselőinek, úttörőinek és örököseinek talán ez a legjellemzőbb közös tulajdonsága: nem utasítanak el helyből semmit, nem állítanak félelemből vagy tudatlanságból maguk elé korlátokat, amelyek behatárolhatnák a gondolkodásukat, képzeletüket. Igaz ez a zenei korlátokra vagy inkább korlátok nélküliségre is; 

Itt nincsenek elvárások, a zene alakulhat úgy, ahogyan maga szeretné. Címkékre sincs szükség. Pontosabban van, de semmiképp sem az alkotó, sokkal inkább a közönség miatt.

Ezt hogy érti?

Ha azt írnánk ki egy plakátra, hogy ma este koncert lesz, gyertek, befogadói oldalról az nyilvánvalóan értelmezhetetlen lenne. Muszáj, hogy szűkítsük a kört azzal, hogy ma este jazzkoncert lesz, sőt, ma este az ötvenes évek jazzmuzsikáját játszó, a John Coltrane által megfogalmazott utat követő vagy a nyolcvanas évek jazz-rock korszakát felidéző koncert lesz. Ha ezt nem tennénk, éppen az ellenkező hatást érnénk el: ijesztően és elbizonytalanítóan nagyra növelnénk a halmazt. Ezért nem fogadom el például azt sem, amikor valaki azt mondja, hogy ezért szeretem vagy nem szeretem a jazzt. Mindkét kijelentéssel kapcsolatban úgy érzem picit, hogy nincs meg mögötte az a megalapozott tudás, befektetett munka, ami alapján egy ilyen állítás megszülethet. Akik helyből elutasítják, pláne nem ismerik minden rétegét – a jazz annyira szerteágazó, hogy ha valaki egyébként bármilyen más zenét szívesen hallgat, biztosan megtalálja annak nyomait valamelyik irányzatában.

Vagyis le az előítéletekkel és az elvárásokkal?

Akár. De mi, a Modern Art Orchestrával amúgy is csak egyféle elvárásnak akarunk megfelelni. Nem az a fontos, mit játszunk éppen, például mainstream jazzt vagy klasszikus átiratokat. A fő kérdés a hogyan. 

És hogyan?

Itt térnék vissza az alkotói oldalhoz és a szabadság témájához. Amikor mondjuk zenét írok, soha nem úgy teszem, hogy akkor ez a darab csak ennek vagy annak a bázisnak, mondjuk a kísérletijazz- vagy operarajongóknak szól majd. Mert ez a saját kreativitásomat kurtítaná meg, a végeredmény pedig a szabad művészi alkotás helyett egy termék lenne.

Olyan értelemben viszont mégiscsak minden termék, hogy legyen egy művészeti produktum, zenekar, előadás stb. bármilyen jó, azt el is kell tudni adni. Méghozzá egy olyan szórakoztatóipari versenyben, amelyben egyre kevésbé az érték a mérték.

Ezzel sem szoktam túl sokat foglalkozni, főként nem a potenciális üzleti siker alapján állítom össze az éves műsorrendünket. A belső iránytűm után megyek, ha kellek, kellünk így valakinek, és eljön a koncertjeinkre, örülök, ha nem érzi magáénak, és mást választ, akkor sem dőlök a kardomba. Nem a külső közegtől függ, hogy megtörténjen, aminek úgyis meg kell történnie.

Modern Art Orchestra | Bartók: Tizenöt magyar parasztdal, Budapest Music Center, 2018. március 25.

Mikor érezte először, hogy az ön életében pont ennek és pont így kell történnie?

Magától, organikusan alakult minden. Nyilván egy gyereknek, amikor hangszert vesz a kezébe, még nincsenek olyasféle elvárásai, hogy ebből majd egyszer miként kellene vagy lehetne megélni. Csak azt érzi, hogy ha belefúj a trombitába, és szól, az milyen jó, 

Ezt az érzést próbáljuk életben tartani mi is a MAO-ban, minél többször felidézve magunkban és egymásban ezeket a korai, nagyon tiszta és mély élményeket. Gyereknek lenni amúgy is óriási dolog. Kiváltság, ha az ember olyasmivel foglalkozhat, ami révén időről időre vissza tud varázsolódni az akkori, végtelennek érzett játszótérbe.

Emlékszik az első ilyen trombitás flow-pillanatára?

Igen. Eleve az az első emlékem az életemből, hogy a zene az valami csoda. Megbűvölve hallgattam otthon a rádiót, és ha elmentünk egy étterembe, ahol játszott egy zenekar, nem érdekelt sem az étel, sem más, csak álltam mellettük, és néztem, amit csinálnak. Furcsa, mert nem zenészcsaládból származom, mindkét szülőm pedagógus, édesanyám előbb magyart és történelmet tanított, majd a bajai városi tanács művelődési osztályának vezetője lett, édesapám meg egész életében műszaki tanár volt a helyi vízügyi szakközépiskolában. Igaz, a nagyapám műkedvelő szinten muzsikált, hegedűsként, a háború után egy ideig mulatókban is játszott pénzért. Nem lett belőle zenész, ami miatt azt hiszem, élete végéig bánkódott kicsit. 

Miatta kezdett elsőként hegedülni is?

Olyan értelemben igen, hogy az ő régi hangszere volt a látóteremben. A családi ünnepek alkalmával levette a szekrény tetejéről, kicsit leporolta, eljátszott rajta egy nótát, majd szépen visszatette. És mivel állandóan ez után a hegedű ácsingóztam, az egyik karácsonyra vettek nekem egy játék változatot, majd elvittek a zeneiskolába is. 

Hamarosan mégis trombitára váltott, miért?

Valamiért nem tudtam megszeretni a hegedűt. Talán velem kapcsolatban célravezetőbb lett volna első lépésben a zene és a zenélés örömére fókuszálni. Kevés emlékem van a hegedűórákról, de a legtöbb, ami előjön, hogy rosszul tartom a kezem, ha viszont úgy tartottam, ahogyan a tanár kérte tőlem, akkor nagyon fájt. Párhuzamosan, az ének-zenei osztályban, ahol állandóan énekeltünk meg furulyáztunk, ugyanakkor szinte szárnyaltam. Ez a kettős állapot kilenc-tíz éves koromig tartott, amikor is annyira besokalltam, hogy reggel ugyan a hegedűtokkal a kezemben indultam el otthonról, a zeneiskolába már valahogy nem jutottam el vele. A sorozatos lógások miatt először volt egy kis botrány, de szerencsére édesanyámék megértették az okokat, és nem a zenetanulást rekesztették be, hanem elvittek a kiscsávolyi fúvószenekarba. Édesapám egy dologra mondott csak nemet, amikor ennek örömére mindenáron szaxofonozni akartam.

Miért, mi volt a baj a szaxofonnal?

Az a városi legenda járta, hogy kirezegteti a fogakat. Így jött a képbe a trombita. Ami ugyancsak nem indult könnyen, mert a bajai zeneiskolának akkoriban még nem volt külön sem rézfúvós tanszaka, sem trombitája. Külön a számomra vettek egy kínai gyártmányt, amiről kiderült, hogy gyári hibás, két billentyűt összecseréltek rajta – sosem lehetett rajta játszani. Később a születésnapomra kaptam egy gitárt, az apukám magnókazettáiról gyorsan megtanultam az összes Beatles-számot. Középiskolásként belevetettem magam a helyi könnyűzenei életbe, sok együttesbe hívtak, gitároztam, billentyűztem, időnként énekeltem, a trombita kicsit a háttérbe szorult.

A Modern Art Orchestra  a brémai jazzahead! fesztiválon 2022-ben.

Akkoriban talált rá a jazzre is?

Ha hinnék a véletlenekben, azt mondanám, az véletlenül jött. Egy ideig úgy gondoltam, műszaki pályára lépek, aztán csak visszahúzott a zene. Addig nyüstöltem az otthoniakat, amíg édesanyám el nem hozott Budapestre, a Bartók konziba egy meghallgatásra. Korábban is felmerült a lehetőség, hogy nyolcadik után megpróbáljak Pécsre vagy Szegedre bejutni zeneművészeti szakközépbe, de édesapámék, utólag úgy gondolom, nagyon helyesen, nem akarták, hogy ilyen fiatalon elkerüljek a családi háztól. Tizenhat éves koromban viszont már késő lett volna elkezdeni a komolyzene-tanulást, ezért a meghallgatás alkalmával azt javasolták, hogy próbáljam meg a jazz tanszakot. Még a tanév kezdete előtt elmentem a tanszak nyári táborába, ahol a belépés utáni első pillanatban eldőlt mindent; éreztem, hogy ezt az intim, de mégis nagyon nyitott közeget kerestem egészen idáig, 

A második ilyen legjobb helyet pedig mondhatni már magának teremtette meg, amikor éppen húsz esztendeje már ismert, sok formációban és előadóval fellépő jazztrombitásként, -zenészként, zeneszerzőként megalapította a Modern Art Orchestrát. Mi volt a kiindulási pont?

Hiányként éltem meg, hogy Magyarországon a hatvanas, illetve a nyolcvanas évek, azaz a Magyar Rádió Big Bandje és Deák Big Band óta nem létezett igazi, kortárs jazz muzsikában gyökerező nagyzenekar. 1994–95-ben volt olyan szerencsém, hogy a Magyar Rádió delegáltjaként beleláttam, külföldön hogyan működik egy ilyen, minden poszton más-más nemzetiségű muzsikusokkal. A repertoár két kortárs holland zeneszerző darabjaiból állt, amelyek ugyan a mainstream big band jazzből táplálkoztak, de teljesen mai módon fogalmazták meg mindezt; csak ültem ott, és alig hittem a fülemnek. Akkor határoztam el, hogy egyszer szeretnék valami hasonlót létrehozni Magyarországon. A gyújtószikra a Cotton Club Singers felkérése volt a kilencvenes évek vége felé; arra kértek, hozzak össze egy big bandet és hangszereljem is meg az általuk énekelt repertoárt az az évi Budapest parkszínpadbeli nagykoncertjükön. Ebből nőtt ki előbb a Budapest Jazz Orchestra, majd abból 2005-ben kiválva jött létre a MAO. 

Nem volna egyszerűbb és kevésbé rizikós mondjuk a pop- vagy filmzene felé kacsingatni?

Biztosan az volna, hát kockázat nélkül nincs előrejutás sem. És bár a beszélgetés elején úgy tűnhetett, engem semmilyen formában nem érdekel a közönség véleménye vagy visszajelzése, árnyalnám ezt kicsit. Amikor zenét írok, valóban nem igazodom senki vélt vagy valós elvárásaihoz. Ám abban a pillanatban, amikor zenekarvezetőként odaállok egy koncertpódiumra, nem hagyhatom figyelmen kívül a helyet, időt, aktuális hallgatóságot. A balatonalmádi strandra, a nyári főszezonban nyilván nincs értelme olyan műsort vinni, ami teljes egészében ismeretlen darabokból áll. Ilyenkor az én felelősségem a helyes súlyozás. Ezt általában úgy oldom meg, hogy hatvan-hetven százalékban jönnek a közismert és kedvelt tételek, a fennmaradó rész viszont a „miénk”. Mintha azt mondanánk a színpad másik felén állóknak, hogy tudom, ez a blokk szokatlan kissé, de legalább hallgasd meg, próbálj ráhangolódni, hátha mégis tudsz vele kezdeni valamit. Mint minden előadóművésznek, nekem is óriási felelősségem van. 

A válaszon szerintem nem kell sokat töprengeni. Két évtized után hogy érzi, sikerült ez a túlszárnyalás?

A közönség szempontjából igen. más szempontból kicsit elfáradtam. Tudom, hogy mindenki ezt mondja, de szerintem ennek a dolognak, amit mi csinálunk, pláne hogy csak egy van belőlünk, sokkal szélesebb és erőteljesebb publicitást, és támogatást kellene kapnia. 

A covid, majd a háború árnyékában nem jut elég pénz a kultúrára?

Akik folyamatosan költik a pénzt, azoknak sosem elég. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy nagyon sok pénz érkezik a kultúrába, viszont ez egyáltalán nincsen arányban azzal, hogy hányan szeretnének ebből a szektorból fennmaradni, megélni. Az arányok több helyen is borulnak.

Mire gondol pontosan?

Hogy csak egyet említsek, évente rengeteg professzionális muzsikus végez a Zeneakadémián, ezzel szemben a lehetőségeik az egzisztenciájuk megalapozására nagyon limitáltak. 

Fontos látni, hogy például hatvan éve létezik  professzionális jazzoktatás Magyarországon, ami egyértelmű elismerése annak, hogy a jazz a magyar zenei kultúra része – köszönhető mindez elsőként Gonda Jánosnak. Ezt figyelembe véve fontos lett volna az elmúlt hatvan évben a műfajt gyakorló zenészek számára munkahelyeket is teremteni, ami az állami fenntartású klasszikus zenekarok esetében evidencia. 

Ehhez képest mi a MAO-val úgy próbálunk meg professzionális módon alkotni, színpadra állni és segíteni a kortárs magyar jazzben most a szárnyaikat bontogató fiatalokat, hogy közben a körülményeink szinte amatőrök maradtak. A Modern Art Orchestra tizenkilenc zenésze közül egyetlenegy sincs státuszban, ezért még egy próbát is nehéz kiírni, hiszen mindenki rohan százfelé pénzt keresni. Külföldi turnékról vagy eleve önmagunk itthoni reklámozásáról ne is beszéljünk, erre már végképp nincs keret. Azt is mondhatnám, hogy én vagyok egy személyben a Modern Art Orchestra igazgatója, művészeti vezetője, karmestere, egyik szólistája, buszvezetője, néha hangmérnöke, raktárosa és még sorolhatnám. És ha marad rá időm és energiám, a zeneszerzője is. Ez elég kimerítő tud lenni.

Ha már külföld, a magyar klasszikus zene kiemelkedő képviselői, sok más mellett Liszt Ferenc, Bartók Béla, Ligeti György, Kurtág György vagy Eötvös Péter neve világszerte sem cseng éppen rosszul. A jazznak van ehhez hasonló, karakterében is felismerhetően magyaros vonulata?

Hogyne lenne! A magyar jazz nagyon markáns. Az említett személyek hatására is. Nem vagyok egyedül azzal a fajta felismeréssel, hogy a gyerekkorunk óta belénk ivódott zenei tradíciók – Erkel, Liszt, Bartók, Kodály öröksége, a magyar népdal és népzene, a roma muzsika 

Valószínűleg sosem fogunk úgy játszani jazzt, mint az amerikaiak, de ők sem fognak úgy, mint mi. És éppen ez a jó! A jazzban akkor is hiteles maradsz, vagy talán akkor leszel a leghitelesebb, ha beleforgatod a saját személyiségeden keresztül a saját örökségedet is. Persze Bartók-lemezt vagy amire most készülünk, Nagy László-estet csinálni nem feltétlenül üzleti bombasiker. De nem baj. Ez is a mi felelősségünk és kötelességünk.

***

A születésnapi programsorozat állomásai:

A Modern Art Orchestra fennállása óta több mint huszonöt órányi olyan új kompozíció született meg, ami kifejezetten a zenekar számára íródott – nagyrészt a MAO zenészei által. A jubileumi MAO XX koncertsorozat mindhárom estje szorosan kapcsolódik az elmúlt két évtized munkásságához, ugyanakkor friss, eddig soha nem hallott zenei világot tár a közönség elé a Budapest Music Centerben. Minden koncert egy-egy ősbemutató, amely tovább gazdagítja a MAO különleges, sokszínű repertoárját.

Az első alkalom a Verseim verse című Nagy László-est lesz. A MAO irodalmat feldolgozó sorozatában, a korábbi Weöres Sándor-művek után ezúttal Nagy László versei kerülnek középpontba, a költő születésének 100. évfordulója alkalmából. A zenekar szerzői gárdája – Fekete-Kovács Kornél, Cseke Gábor, Bacsó Kristóf, Ávéd János, Subicz Gábor és Korb Attila – által összeállított műsorban helyet kapnak a legismertebb versek, többek között a Ki viszi át a szerelmet?, az Adjon az Isten és a Pünkösdi hajnal Keresztes Tamás színművész és Pocsai Kriszta jazzénekes tolmácsolásában szeptember 27-én a BMC-ben. 

A második est, Erkel Duettek címmel tisztelgés a nemzeti opera zeneszerzője előtt. A Velünk élő tradíció sorozat keretében a MAO ezúttal a magyar zenetörténet géniuszát, Erkel Ferenc munkásságát állítja középpontba. Az esten elhangzanak legismertebb operáinak – Bánk bán, Hunyadi László – duettjei, de ritkán hallható gyöngyszemek is megszólalnak, mint a Dózsa György vagy a Sarolta. A művek kortárs hangszerelésben születnek újjá, Fekete-Kovács Kornél koncepciója és a zenekar szerzői közösségének alkotói ereje nyomán. Különleges színfoltja az október 31-i koncertnek a Magyar Állami Operaház két kiváló szólistája, Horti Lilla szoprán és Szappanos Tibor tenor közreműködése.

A jubileumi sorozat harmadik, Emerging Echoes című estje, november 29-én a jövő tehetségeiről szól. Két kiemelkedő fiatal zongorista-zeneszerző, ifj. Balázs Elemér és Oláh Krisztián nagyszabású műveit mutatják be. Five Scenes Based on Goethe’s Faust címmel ifj. Balázs Elemér kompozíciója klasszikus irodalmi témát értelmez újra, filmzenei és jazzhatásokat ötvözve. Emellett Oláh Krisztián a MAO-nak írt, Movements and Intermezzos for Big Band című szvitje lesz hallható. Mindkét mű komponistája zongoristaként is közreműködik.

A kerek évfordulóhoz visszaemlékezés is társul, az együttes bemutatkozásának pontos évfordulóján, december 28-án egy születésnapi meglepetéssel készülnek a MAO XX ráadásaként.
 

Nyitókép: Fekete-Kovács Kornél (Stépán Virág/MAO)