A Jagelló király kezében tartotta az ország irányítását, megőrizte a területi integritást, és uralma alatt egyetlen ellene szervezett felkelésről sem tudunk, de Mohács miatt bűnbakot kellett találni.
Napra pontosan 535 éve, 1490. szeptember 18-án koronázták II. Ulászlót magyar királlyá, rá emlékezünk. Interjúalanyunk Horváth Richárd történész, a kor kiváló kutatója.
*
Helyezzük el II. Ulászlót „a térképen”! Ki volt ő és hogyan került a magyar trónra?
Az 1456-ban Krakkóban született Ulászló, IV. Jagelló Kázmér lengyel király (1447–1492) tizenhárom gyermeke közül a legidősebb. Édesanyja, Erzsébet Luxemburgi Zsigmond magyar király és német-római császár unokája, Habsburg Albert császár és magyar király leánya volt, így elmondható, hogy három hatalmas dinasztia vére csörgedezett az ereiben.
Fiatalon, 1471-ben került a cseh trónra, amelyet hosszas háborúban meg is tudott védelmezni Hunyadi Mátyással szemben, s így a két fél megegyezésre lépett:
mindketten viselhették a cseh királyi címet, ám az ezzel járó császári választófejedelmi jogot – a cseh király a hét német választófejedelem egyike volt – III. Frigyes császár Ulászlónak adományozta.
1490-ben Mátyás halálát követően
a magyar rendek – Corvin Jánossal, Ulászló testvérével és az 1464. évi bécsújhelyi szerződés alapján törvényesen fellépő Habsburg Miksával szemben, akik mindhárman aspiráltak az ország trónjára – őt választották magyar királlyá
és támogatták a harcok során. E választáskor azonban Ulászló már tizenkilenc éve ült a prágai trónon…
Ezt is ajánljuk a témában
Eredményei ugyanakkor magukért beszélnek: Mátyás területi és tekintélybeli gyarapodást hozott a Magyar Királyságnak. A Hun-Ren BTK Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársával beszélgettünk.
„Dobzse Lászlót” a magyarok többsége szerencsétlenkedő, gyenge akaratú alakként ismeri a tanulmányaiból, aki a „lacikonyhára” járt ebédelni. Van ennek bármilyen alapja?
Őszintén szólva, a történeti források alapján nem sok. E kép eredete a 19. századi romantikus magyar történeti felfogásban gyökerezik, amikor „bűnbakot”, lehetőleg nem magyar származású bűnbakot – ne feledjük a nemzeti ébredés idejében vagyunk, ez érthető szempont volt akkor – kellett találni a mohácsi vereségért, s az azt követő tragikus évtizedekért.
Miután a Jagellók uralkodtak a „Mohács előtti” harminchat esztendőben, adta magát, hogy legfőképp ők legyenek a felelősek, különösképp Ulászló – mivel a fia tíz esztendősen került trónra
és húsz évesen esett el a mohácsi csatasíkon, rá sok terhet nem rakhatott az utókor.
Azután
a 20. században, annak is második felében, a Jagellók mellé a bűnbakok közé sorolták a magyar nemesi elitet is,
így jött létre a ma ismert történeti kép: az ügyetlen király és széthúzó nemesség, mint a vereség oka, ami azonban ismert forrásokkal nem igazolható.
Ezt is ajánljuk a témában
Nincs komolyan vehető bizonyíték, ami cáfolná Bertók Gábor és csapata eredményeit. A csata Majs környékén volt, a tudomány ízekre szedte a fizikai valósággal köszönőviszonyban sem lévő elméleteket.
Milyen ember volt Ulászló valójában?
Mindjárt érdemes leszögezni, Ulászló
negyvenöt évig ült a cseh és mellette huszonhat évig a magyar trónon, amit ügyefogyott, pipogya alakok nem tudtak megcsinálni a középkorban.
A köztudatban kevéssé, de a szakmában jól ismert, hogy pár évvel trónra kerülése után, 1494/95 fordulóján szabályos büntető hadjáratot vezetett az ország egyik legnagyobb birtokosa, Újlaki Lőrinc herceg ellen, hogy megregulázza, s hogy jelezze a politikai elitnek, ki az „igazi király” az országban.
Nem volt olyan nagyszabású hadvezér-egyéniség, mint Mátyás, de a királyság irányítását élete legvégéig a kezében tartotta, noha 1504-ben például egy sztrókon is átesett. 1505-ből például kuriózumként saját kezű(!) levelet ismerünk tőle, melyben utasította a nagyhatalmú Bakóc Tamás esztergomi érsek-kancellárt, s
döntése, mint kés a vajon „futott át” a kormányzaton.
Összefoglalásképpen idézhetünk róla egy 1520-ban napvilágot látott munkát, mely a Dózsa felkelés kapcsán így írt róla: „László király öregségtől meggyötörve, de nagy békében uralkodott a teljes Magyar és Cseh Királyságok felett.”
A Dózsa-féle parasztfelkelés leverésében milyen szerepet játszott?
Ma már pontosan tudjuk, hogy a Dózsa-féle felkelés csupán néhány hétig – 1514 májusa és júliusa között – tartott. A király harci cselekményekben személyesen már nem vett részt, ekkoriban a kortársak szerint is már öregnek számított és több betegséggel küszködött, így az 1514-es májusi, budai történéseken kívül legfeljebb a hírek érinthették, illetőleg bizonyosan maga (is) adott az egyes katonai parancsnokoknak – például Szapolyai János erdélyi vajdának – utasításokat.
Ami Ulászló szempontjából érdekesebb e kérdésben, hogy a felkelés leverését követő országgyűlésen természetesen maga is részt vett, és
a döntések meghozatalában kiemelt szerepe volt.
Melyek voltak a király legfontosabb eredményei a magyar trónon?
Már a 15. század elejétől, közepétől fogva a mindenkori magyar uralkodók számára a legnagyobb kihívást a folyamatos török jelenlét, veszély jelentette. Ennek „kezelése”, a királyság területi integritásának megőrzése és az ehhez szükséges anyagi javak előteremtése rendkívüli erőfeszítéseket kívánt Ulászló és a korabeli magyar politikai elit számára.
Mivel
a halálakor végzetes csapás még nem érte Magyarországot
– ne feledjük, Nándorfehérvár majd 1521-ben kerül török kézre –, így e téren sikeresnek tekinthető az uralkodása.
Magam kiemelt sikernek tartom a királyi hatalom és anyagi javak 1490 utáni három-négy esztendeig tartó konszolidációját,
amire Corvin János sikertelen trónra ültetési kísérlete miatt volt szükség.
Ismert, hogy 1490-ben a királyi várak és javak elsöprő többsége a herceg kezében volt, ám belőle nem lett király. Ulászlóból azonban igen, s ezt követően kellett az uralkodáshoz szükséges erősségeket és jövedelmeket megszereznie, hatalmát az ország egészével elfogadtatnia, amire viszonylag rövid idő alatt képes volt. Ez is feltétlen sikernek tekinthető.
Ulászló
két és fél évtizedes magyarországi uralma alatt egyetlen ellene szervezett felkelésről, lázadásról sincs tudomásunk,
ami személyiségére és kormányzati gyakorlatára utalhat, hiszen gondoljunk csak bele:
Mátyás ellen 1459 és 1471 között legalább háromszor tört ki lázadás.
S végezetül, ha a diplomácia felé fordulunk, nem feledhetjük az 1515. évi bécsi kongresszust, s az annak eredményeképpen létrejött kettős Jagelló-Habsburg esküvőt, aminek a későbbi évtizedek történetét illetően komoly hatásai lettek, s részleges
ellensúlyt képezett az oszmán fenyegetéssel szemben.
Ez a kapcsolat képezte például az alapját annak, hogy 1521 után már ausztriai rendi pénzbeli és valós katonai támogatás is érkezett a magyarországi végvárak védelmének segítségére, hiszen a magyar királyné egy Habsburg volt – a kor gondolkodását a dinasztikus felfogás nagyban uralta –, akinek országát kötelesek voltak a védekezésben segíteni.
Ezt is ajánljuk a témában
A fiatalon elhunyt Corvin János sikeresen betagozódott a magyar arisztokráciába, ám fő célját, a trónt nem érte el. Portrénk Mátyás király 550 éve született fiáról!
Milyen állapotban volt Magyarország II. Ulászló korában, Mohács előtt?
Fentebb láttuk, a királyság területi épsége 1516-ban még többé-kevésbé rendben volt. Nem volt ugyanakkor rendben a „hátország”, lévén
a magyar költségvetésre elképesztő terhet rótt a folyamatos védekezés,
a várak megállás nélküli karbantartása és az ott állomásozó mintegy tízezres nagyságrendű katonaság ellátása és fizetése.
Közben a török birodalom egyre erősödött. Éppen Ulászló király halálának idején kerítettek sort a keleti területek, Perzsia és Egyiptom megszerzésére. Innentől kezdődően
a szultán számára a Magyar Királyságéhoz messze nem mérhető emberi és anyagi háttér állt rendelkezésre.
Külön szerencsétlenség számunkra, hogy Szelim szultán 1520-ban pestisben meghalt, s őt a trónon az európai hadszíntér felé egyre jobban érdeklődő II. Szulejmán követte. A történet folytatását ismerjük.
A magyar politikai elit „készen állt” egy nagy ütközetre?
Tudnivaló, hogy 1483 óta – amikor is Mátyás hosszú idő után öt esztendős fegyverszünetet kötött a törökökkel –, lényegében folyamatos volt a fegyvernyugvás a török-magyar frontszakaszon. Kétségtelen, voltak kisebb összecsapások, határvillongások, de nagy seregeket mozgató hadjáratok, főleg a valós erőviszonyokat megmutatni képes csaták nem.
Így
Budán részben abban a hiszemben nőtt fel egy-másfél generáció, hogy bár a török ellenfél veszélyes és állandó védelemre és kiadásokra késztet, ugyanakkor nem is oly erős, hogy elpusztítson minket.
Éppen ezért volt 1521-ben Nándorfehérvár eleste olyan sokkoló hatású, s most itt nem is elsődlegesen a tényleges katonai sikertelenségre gondolok. Azután egyre erősödött a gondolat Budán, hogy meg kell küzdeni nyílt színen az ellenséggel.
Nándorfehérvár után pedig – hiába volt még 1523-ban Szávaszentdemeternél egy magyar győzelem, öles léptekkel közeledett a szultáni hadigépezet Mohács felé...
Nyitókép: II. Ulászló cseh és magyar király (João do Cró festménye, részlet)
Már nemcsak azt keressük a legmodernebb módszerekkel, hol állt és hol csapott össze a magyar és a török sereg, hanem azt is, hogyan mozogtak az akkori terepviszonyok között.
A magyar történelem tragikus szereplője, Deák Ferenc politikai ellenfele soha semmiben nem engedett, a teljes magyar önállóságot célozta meg, és kompromisszum helyett inkább fejbe lőtte magát.
A 10. századi hadjáratok csúcspontján a magyarok képesek voltak adófizetésre bírni a német királyt, Sankt Gallen kapcsán pedig semmi sem az, aminek látszik – erről egy zseniális szerzetes tehet.
A lovagrend tagjai között találjuk Károly Róbert merénylőjének a nevét, ők voltak a középkori koronaőrök, szívük tájékára hét betűt hímeztek, és manapság női tagokkal is büszkélkednek.
Már a neve is a honfoglalás utáni magyarsághoz kötődik: Csanád Szent István király távoli rokonságához tartozhatott. Máté Enikő írása.
A sikeres I. József zenét szerzett, fuvolázott, hadvezérkedett, az udvarhölgyeket hajkurászta, majd lenyomta a franciákat, kiegyezett a svédekkel, és a kurucokkal is a kompromisszumot kereste.
Online formában hivatalosan is elindultak a magyar–ukrán konzultációk, amelyek célja, hogy új alapokra helyezzék a két szomszédos állam viszonyát.
Hiszek abban, hogy a mai egyeztetés egy új folyamat kezdete lehet.
