Miért gyilkolták a munkaszolgálatosokat a keretlegények a keleti fronton és hogyan manipulálták Péter Gábor emberei a népbírósági eljárásokat?
Nyitókép: Fortepan 163019.
A Libri Könyvpalotában mutatták be Veszprémy László Bernát történész, az MCC Corvinák folyóirat főszerkesztője, lapunk munkatársának új könyvét, melynek címe: Piszkos munka. A munkaszolgálat és a »keretlegények« történetei a népbíróságon.
A kötet a Jaffa kiadónál jelent meg, ahol a szerző korábbi, történeti témájú könyvei is megjelentek (a Gyilkos irodák, az 1921 és a Tanácstalanság). A szerzővel ezúttal Kohán Mátyás újságíró, lapunk munkatársa beszélgetett.
Kohán kérdésére, miszerint egyáltalán miért volt szükség egy újabb, a holokauszttal és a munkaszolgálattal foglalkozó kötet megírására, Veszprémy úgy felelt, hogy a téma mindig aktuális, ráadásul
a munkaszolgálat történetét ez idáig nem dolgozták fel monografikus igénnyel magyar nyelven.
Veszprémy saját könyvéhez nem csak a holokauszt-kutatás módszertanával élt, de a kötetnek van hadtörténeti, jogtörténeti és pszichológiai oldala is. Utóbbi területeken neves szakértők segítették a munkáját, ám saját kutatási is kiterjedtek voltak, számos levéltárból több mint 400 népbírósági pert nézett meg, hogy feltárja, kik voltak a „keretlegények”, mivel vádolták őket, hogyan védekeztek és milyen büntetéseket kaptak.
Mint Veszprémy jelezte, az első kérdés, amit meg kellett vizsgálnia:
egyáltalán miért gyilkolnak egyes emberek?
Egyes szerzők a hangsúlyt az evolúciós biológiai magyarázatra helyezték. E szerint mindannyian „önző génjeink” hordozói vagyunk, evolúciós előnyöket keresünk az erőszakos viselkedéssel, és ilyen értelemben az erőszakos tettek mögött „ráció” található.
Az érveket alátámaszthatja, hogy a tömeges gyilkosságok már jóval az államszerkezetek előtti időszakban is az emberi történelem részét képezték. Kevéssé ad viszont választ ez a magyarázat látszólag motiváció nélküli, különösen kegyetlen gyilkosságokra.
Természetesen
a Horthy-korban erős volt az antiszemitizmus,
tehát az egyik válaszlehetőség nyilván az ideológia szerepe. Azonban kegyetlen tömegmészárlásokra demokráciák katonái is képesek, ráadásul a „keretlegények” és századparancsnokok között alig akadt nyilas vagy egyéb szélsőjobboldali párttag. A szerző utalt a dilemmára: kérdéses, milyen szerepe lehetett az antiszemita propagandának azon „keretlegények” esetében, akik – analfabéták lévén – el sem tudták olvasni azt.
Veszprémy szerint a biológia és a pszichológia további magyarázatokkal szolgálhat a belső motivációk terén. A pszichológiai szakirodalom számos teória van a „sorozatgyilkos karakter” kialakulására, míg más kutatások arra utalnak, hogy az agresszióra erős genetikai hatás érvényesül. Az biztos, hogy bizonyos rendellenességek vagy személyiségzavarok növelhetik az erőszakos bűnelkövetés esélyét. Ilyen genetikai és biológiai okok nyilván egyes „keretlegényeknél” is fennálltak, ilyenekre is talált példákat,
a kötet bemutat néhány ilyen klasszikus, sötét lelkű pszichopatát,
mint például Kauschky Györgyöt, aki kvázi lemészárolta saját századját a keleti fronton.
A kötet az egyéni gyilkosságokon kívül a tömeggyilkosságok történetével is foglalkozott. Bár a legismertebbek a cservenkai, a kiskunhalasi, az apafai és a pusztavámi tömeggyilkosságok, ezek nem vagy kevéssé köthetők magyar „keretlegényekhez”, a tettesek németek voltak. A hírhedt 1943. április 29-i dorosicsi tűzvészről viszont több népbírósági peranyag is szól.
Ezeket átvizsgálva Veszprémy megállapította:
a kommunista hatóságok manipulálták az iratokat,
a perekben elfogadott jogerős tényállások egymást kategorikusan kizárják. Így sajnos máig nem lehet biztosan tudni, mi történt azon a bizonyos estén, noha a szerző nem zárja ki, hogy valóban a „keretlegények” gyújthatták fel a pajtakórházat.
Veszprémy könyvében külön fejezet foglalkozik a „váratlan elkövetőkkel”, vagyis a roma „keretlegényekkel” és a kollaborációval vádolt zsidók pereivel. Megdöbbentő módon
három roma származású „keretlegényt” is halálra ítéltek és kivégeztek
a holokauszt során elkövetett állítólagos bűneikért, de jogerős börtönbüntetést kapott a neves magyar-zsidó szobrász, Ligeti Miklós fia is, aki munkaszolgálatos század parancsnoka volt a keleti fronton. Veszprémy utalt rá, ezek a perek sokszor rasszista elfogultsággal zajlottak, a peranyagok súlyos kérdéseket vetnek fel a tárgyalások tisztességes mivoltával kapcsolatban, Ligeti perét például egyenesen koncepciós eljárásnak tartja. Utóbbinál az ítélet súlyosbító körülményként kezelte a vádlott zsidó származását – azaz antiszemita per volt.
A Piszkos munka című könyv végül kitér a „keretlegény”-perek és a nagypolitika kapcsolataira is: egyes „keretlegények” és századparancsnokok ügyeit a kommunista dominanciájú politikai rendőrség és népügyészség kisgazda vagy Pfeiffer-párti politikusok diszkreditálására használta fel. Ezek az ügyek, miután „megráncigálták” az alanyt, általában felmentéssel zárultak.
A kötet új bizonyítékokat mutat be Jány Gusztáv tábornok, a 2. magyar hadsereg parancsnoka ügyében is,
további forrásokkal támasztva alá a néhány történész által már eddig is képviselt álláspontot, miszerint koholt perben ítélték halálra és végezték ki a magas rangú katonatisztet.
Ezt is ajánljuk a témában
Munkaszolgálatosok kivégzésének eltussolása volt az egyik vádpont a Don-kanyarba vezényelt parancsnok ellen a kommunista népbíróságon, Veszprémy László Bernát történész új könyve tisztázza a honvéd tábornokot a vádak alól.
Amikor a Partium fővárosa választhatott: megtört vörös brigantiként, vagy méltóságát megőrizve megy román rabságba. Dr. vitéz Jánossy Gyula és a nemzeti érzelmű polgárság, ha csak rövid időre is, de visszaadta a Körös menti település becsületét, és megmentette a várost a megszállók bosszújától.
Egy biztos, ahogyan a kő, és a magyarság, úgy a bocskai is megmarad.
A zsidó közösség számára a legfontosabb, hogy ez soha ne ismétlődhessen meg.
A legmagyarabb Habsburg személyéről, csodálatos örökségéről a Habsburg Történeti Intézet könyv és kisfilmek formájában is megemlékezik.
Titkos napló leplezi le, hogyan bántak 1919-ben a védtelenül maradt többségi nemzettel az ukrán soviniszták az első világháború után.
Japán a drónhadviselés új, olcsóbb iránya felé nyit: a tengerészet már átvette az első kartonalapú AirKamuy 150 drónokat, amelyek könnyűek, gyorsan gyárthatók, és a radarok számára is nehezebben észlelhetők.
Méghozzá micsoda nem mindennapi kiütéssel!
