Schmidt Mária a Nyugatról: A hitetlenség a nihilizmusba vezet
Bemutatták a Terror Háza főigazgatójának legújabb esszékötetét.
Beszélhetünk-e Horthy-rendszerről, és mi történt volna, ha IV. Károly nyer? Antidemokratikus volt-e a húszas években Magyarország és miért támadták a szerb megszállók a pécsi zsidókat? Erről is szó esett az 1921 című könyv bemutatóján.
Telt házas könyvbemutatóra került sor a Scruton közösségi kávézóban, melynek témája Veszprémy László Bernát történész, lapunk rendszeres szerzője új könyvének, az 1921: A Horthy-rendszer megszilárdulásának történetének bemutatója volt. A beszélgetést Gali Máté, az MCC Társadalom-és Történelemtudomány Iskolájának kutatótanára moderálta, beszélgetőtársai Nánay Mihály, a Rubicon Intézet Tudományos főmunkatársa és a szerző voltak.
Gali bevezetőjében a könyvet az Ünnepi Könyvhát egyik valódi bestsellerének nevezte az eladási számok tükrében, és feltette a kérdést, miért ezzel az évvel foglalkozott a szerző, miért nem mondjuk 1920-al, amikor Horthy Miklóst kormányzóvá választották. Veszprémy a könyvet egy „műfaji kísérletezésnek” nevezte, meg az angolszász irodalomban bevett szokás, de idehaza még nem honosodott meg. Kíváncsi volt arra, hogy magyar kontextusban is be lehet-e mutatni egy év történéseit széles perspektívában. Az 1921-es év mellett azzal érvelt, hogy
és ma már talán alig emlékeznénk a nevére.
Gali felvetette, hogy indokolt-e a címben a „Horthy-rendszer” kifejezés, hiszen Szakály Sándor, a VERITAS Történetkutató Intézet igazgatója szerint ilyenről nem lehet beszélni. Nánay utalt Békés Márton történészre, aki írásaiban világos különbséget tesz a rendszerek és korszakok között. Veszprémy elismerte, hogy valóban vitás a kifejezés, de ezt a vitát nem akarta eldönteni a könyvében, a történésznek meg kell válogatnia, miben állít újat tézisével.
A moderátori kérdésre, miszerint miért foglalkozott ilyen sokat a szerző a szociálpolitikával, Veszprémy tisztázta, hogy a múlt rendszer egyik nagy hazugsága volt, hogy a Horthy-rendszernek ne lett volna szociálpolitikája. Valójában volt szociálpolitika, az állam újraosztásban gondolkodott, elsősorban a zsidóság kárára, és elsősorban még csak nem is a menekültek, de az első világháborús veteránok, hadirokkantak javára.
Nánay szerint a korszakot nem lehet megérteni az alapvető művekben való elmélyedés nélkül, mint Bangha Béla páter Magyarország újjáépítése és a kereszténység című könyve, vagy Szabó Dezső Elsodort faluja. Mint jelezte, ezekből a szerző bőségesen idéz könyvében, elősegítve a megértést. A kor szereplői számára az összeomlás sokkoló volt, a korhangulatot ezek a könyvek adják vissza.
az ország területi veszteségei után nem is volt más módszer a szociális feszültség enyhítésére, mint a magántulajdonhoz való hozzányúlás.
A beszélgetők kiegyeztek abban, hogy a baranyai területek szerb megszállása nem jelentett egy demokratikusabb rendszerhez való tartozást, hiszen a Szerb-Horváth-Szlovén királyság sem volt makulátlan. Veszprémy utalt arra, hogy bár például brit oldalról kritizálták a magyar demokrácia hiányát, ekkor Nagy-Britannia esetében egy gyarmati hatalomról beszélünk. Nánay jelezte: a könyv erénye, hogy brit vagy szerb források esetében is jelzi, ha a helyi brit vagy szerb szemlélők antiszemiták voltak. Veszprémy közölte, hogy fel akart lépni az egyoldalú megközelítés ellen, miszerint „itt csak a magyarok voltak az antiszemiták”.
A szerb megszállók a magyar zsidókat egyszerre üldözték azért, mert magyarok és zsidók voltak, tehát rajtuk „kétszer csattant az ostor”. Magyar oldalról a visszafoglalás után voltak antiszemita esetek, ezekről a könyv szintúgy beszámol.
Nyugat-Magyarországon az osztrák csendőrök magyar civileket tartóztattak le, vertek meg.
A nyugat-magyarországi felkelés is szóba került, ennek kapcsán a beszélgetők hosszasan idézték Bánffy Miklós külügyminiszter kiváló diplomáciai teljesítményét. Eredetileg a „dolgok menete” az volt, hogy Magyarország átadja Sopront, és majd utána megkapja Pécset. Bánffy viszont kijárta, hogy Magyarország előbb kapja vissza Pécset, és így nem váltunk zsarolhatóvá a felkelés idejére. Veszprémy szerint komoly „szellemi távolság” volt Bánffy és Károlyi Mihály között, előbbi már a szuverén nemzeti politikát követte. Nánay egyetértett Veszprémy értékelésével, miszerint Bánffy kiemelkedő pont volt a magyar külügy történetében.
A királypuccsokról szólva Gali felvetette, hogy a kifejezés nem pontos, a legitim király nem tudott „puccsot” végrehajtani. Ezzel Nánay is egyetértett, Veszprémy pedig azt jelezte, hogy bár a kifejezés valóban pontatlan, de ő azért élt vele, mert először a legitimista Friedrich István használta azt. Horthy politikusi képességeiről szólva Nánay felidézte, hogy Habsburg József főherceg is kesergett naplójában: a kormányzó a szemébe nézett és megígérte neki, hogy átadja a hatalmat a „rendcsinálás” után,
Veszprémy idézte, amikor Horthy elhitette az osztrák követtel, hogy semmi köze a nyugat-magyarországi felkeléshez, és amikor azt hazudta a brit követnek, hogy szabadidejében Népszavát olvas. Szerinte aki ezt el tudta hitetni úgy, hogy közben másodlagos források szerint az ő utasítására ölték meg a Népszava szerkesztőit, az valóban dörzsölt, ravasz politikus, még akkor is, ha morálisan elítélendő. Horthyt sok sértett emlékező ostoba, befolyásolható emberként írta le, és ezt a legfrissebb szakirodalom is átvette, de a források tükrében ez nem igaz.
A beszélgetést azzal zárták, hogy a magyar történelmet a kor szereplői céljainak és élményeinek megértésével, saját szempontjainkat figyelembe véve kell megérteni és megírni.