A könyvek halála: így pusztítja el a közöny nemzetünk történetét

Elképzeltem egy tizenéves diákot, amint ül az iskolapadban, kezében Jókai vaskos kötete. A tanár szerint ez „kötelező”, „meghatározó”, és „fontos”, ő viszont csak annyit érez: túl nehéz, túl hosszú, túl távoli, így jogosan merül fel benne a kérdés: 

Mintha a magyar kultúra nevében kérnék tőle, hogy ezen igenis rágja át magát, ha tetszik, ha nem. Pedig Jókai nem vizsga, hanem az ő és más kiemelkedő irodalmi alakjainknak is egy-egy kapunak kellene lenniük, hogy általuk megismerjünk népünk történetét, gondolkodását, habitusát. Ezen könyvek ismerete segít megértenünk magunkat, helyünket a világban, így lehetőséget ad az önismeret útján túl a fejlődésre is.

A magyar regények nem csupán történetek a távoli múltból, hanem nemzetünk önismereti dokumentumai, jeles szerzőink tolla magyarságunk egy-egy arcát rajzolja meg regényeik lapjain keresztül. Míg Jókai romantikus és felemelő világa képes megmutatni, milyenek szeretnénk lenni: bátrak, tiszták, eszménykövetők, addig Mikszáth felismerte és szelíd humorral megmutatta, hogy valójában milyenek is vagyunk: ügyeskedők, néha esendők, ám szeretetre méltóak és büszkék. Móricz hőseinek történetén keresztül ezzel szemben feltehetjük magunknak a kérdést, milyenek nem szeretnénk lenni: nyersek, kiszolgáltatottak, a társadalmi tragédiáinkba zárt emberek, 

Krúdy Gyula művészete más irányból tárja elénk nemzetünk önarcképét, a „magyar melankólia krónikását” sokan a lélek prózaírójaként említik, aki igenis a mai diákok nyelvén szól hozzánk: filmszerű jelenetekkel, rövid, sűrű mondatokkal dolgozik, melyek közelebb állnak a leendő olvasóközönséghez, a jelenlegi elvárásokat figyelembevételével, ha azok befogadásról van szó. Műveinek olvasása közben nincs szükségünk komoly jegyzetapparátusra, elég felütni egy-egy regényét, és azon kapjuk magunkat, hogy ott ülünk az asztalánál egy századelős kávéházban, ahol szinte mindig este van, és rádöbbenünk, életünk állandó próbatételek sorozata.

Másik nagy klasszikusunk, Ottlik Géza a felnövés erkölcsi tétjét helyezi fókuszba, az Iskola a határon-t olvasva nem csupán néhány kamasz történetét tartjuk a kezeink között, ez a mű antropológia: a neveltetés, a szabályok és a hatalom természetéről szól — mindenki számára aktuális kérdésekkel:

Ottlik nem a „magyar valóság” krónikása, hanem a felelősség regényírója. Ez a téma ma is égető, talán égetőbb is, mint valaha. Meg kell említenünk természetesen Kosztolányi Dezsőt is, akinek művészetét, az Édes Anna vagy a Pacsirta egyszerű, letisztult, lélektani mélységű prózáját egy mai diák is azonnal érti, valamint Szabó Magdát, hiszen az Abigél, vagy Az ajtó az erős női sorsok emlékezetéért felelősek, ráadásul nagyon is közérthető nyelven szól hozzánk.

Hogyan előzhető meg a könyvek halála?

Az olvasás örömét és fontosságát felismerők feladata tehát nemzeti örökségünket, a múlt üzenetét, természetünket közelebb hozni egy olyan világban felcseperedő generáció számára is, akiknek az olvasás igenis lassú és divatjamúlt „szórakozás” a modern világ kínálta lehetőségekhez képest, mégis kulcsfontosságú, ugyanis múlt nélkül tulajdonképpen nincs nemzet. 

Tovább megyek: a műveket még elemzi is, ha kell, de nem éli át, nem érzi sajátjának, csak visszaböfögi az órán jó esetben elhangzottakat. Hol itt a kontextusba helyezés, hol itt az értelmező olvasás, hogy zárul be így a hermeneutika kör? A tanórákon a könyvek sajnos sok esetben mindössze adatokká zsugorodnak: „mikor írta?”, „hány fejezet?”, „milyen irányzat?” — miközben a valódi kérdés ott marad kimondatlanul: mi köze van hozzám? mit tanít ez nekem?

A magyar irodalmat ugyanis mindmáig úgy tanítjuk, mintha múzeumi tárgy lenne, holott egyrészt nagyon is élő művészetről van szó, elég Dragomán Györgyre, Jászberényi Sándorra, Grecsó Krisztiánra és persze Krasznahorkai Lászlóra gondolnunk; ők jelenünk részei, kortársaink, kis túlzással épp a szomszéd asztalnál születik a magyar irodalom, éppen ők azok, akik a mai Magyarország kérdéseit írják bele nemzetünk közös emlékezetébe. És még nem is ejtettünk szót Nádas Péterről, Esterházyról, Spiróról... A magyar regények kifogyhatatlan tárházai a remekműveknek, adjunk egy esélyt, hogy általuk is ápoljuk és öregbítsük nemzetünk!

Mi lenne, ha minden diák megkapná például a választás lehetőségét, ha nem kijelölnénk egyetlen kötelező Jókait, hanem azt mondanánk: „Válassz olyan Jókait, amely megszólít!”? Vagy Móriczot nem a Légy jó mindhalálig alapján ismerné meg — amely egyébként épp a „kötelezővé emelés” súlya alatt roskad össze —, hanem a lényegén keresztül, például az Árvácska vagy egy novellája kapcsán? Mi lenne, ha nem ott kezdenénk a magyar prózát, ahol a diák legkönnyebben elveszik, hanem ott, ahol a legkönnyebben kapcsolódik?

Úgy hiszem, kultúránk nem attól marad életben, hogy továbbadjuk, hanem attól, hogy átélhetővé tesszük. Egy olvasmány, amit túlélünk, az az utolsó lap után a feledés homályába vész, ha átéljük, akkor viszont emlékezetté lesz.