„A bennmaradás nem a válogatott érdeme” – a szövetségi kapitány a Mandinernek

A Nemzetközi Jégkorongszövetség, az IIHF az idei évvel kezdődően indítja útjára új, összesen 17 válogatottat felölelő versenysorozatát azzal a céllal, hogy a résztvevők az év összes válogatott-szünetében versenyképes és végső soron tétmérkőzéseket vívhassanak az IIHF által meghatározott keretrendszerben, „ezáltal tovább nőhet a minőség, a jégkorongsportág elérése és értéke is”. A Nemzetek Európa Kupájába (NEK) a tavaszi elit-világbajnokságon történelmi bennmaradást produkáló Magyarország is benevezhetett, s ezt meg is tette októberben, mert Majoross Gergely szövetségi kapitány indoklása szerint egy ehhez hasonló, szervezett széria kimondottan hasznos a kicsi és közepes hokiországok számára. A mieink a mostani válogatott héten léptek jégre először a NEK-ben, a nyitó a kör házigazdája a franciaországi Épinal volt, a három ellenfél pedig Franciaország, Dánia és Norvégia. Ennek apropóján, de a nagyobb képről beszélgettünk a szövetségi kapitánnyal még az elutazás előtt.  

A világbajnokság előtt arról beszélgettünk, alapértékrendek mentén kikövezett kultúrát épít a válogatott körül, melybe bárki beilleszthető, aki ezen normákat elfogadja. Hol tart most ez a folyamat? A bennmaradás legalábbis jó visszaigazolásnak tűnik. 

Nagyjából ott tartunk, ahol azt gondoltam, egy év után tartanunk kellene. 

A kultúránk épül, ezt a környezetünk is látja, és pozitívan vissza is jelzi felénk, ami megint csak jó. Bízunk benne, hogy ez egyre inkább így lesz. A nehézségekre mindenesetre jól reagáltunk: mivel minden szabály és norma tisztán le van fektetve, könnyen be tudunk építeni új embereket. Ez nagyban közrejátszott a sikerességünkben, gondoljunk csak arra, hogy a tavalyi, bolzanói feljutó kerethez képest nyolc kényszerű kimaradó volt az idei elit-vb-re, nyolc kulcsember, mégis működött a dolog, mert ebben az alapvetően szigorú, de támogató kultúrában mindenki tudott érvényesülni a neki rendelt szerepkörben. 

Már a vb-n is látszott, hogy látványosan fiatalodik a válogatottunk, ez a tendencia azóta sem állt meg. Sikeresnek értékelhető a generációváltás?

Szeretném azt hinni, már vagyunk akkorák, hogy nincs kimondott generációváltás: az ilyesminek nem egy év alatt szabadna lezajlania. Ez egy természetes folyamat kell, hogy legyen, amelyben vannak az idősebbek, akik már elhagyják a hajót, és vannak a fiatalabbak, akik meg felkerülnek rá. Nyilván amíg ez a közeg tényleg nagyon kicsi és belterjes volt, egyetlen nagy generációval, ami tíz éven át alig változott, addig ez valamelyest a gyengesége is volt egyben. Ez ugyanis nem a fenntarthatóság jele. A másik dolog, hogy 

Persze, ugyanennek a rendszernek a kritikája az, hogy ma még nem vagyunk versenyképesek Svájccal, merthogy ez a helyzet. Mégis azt gondolom, ez fontos nekünk, csapatként, és fontos az egész magyarországi jégkorongsportnak is, hogy igenis éljük meg, honnan hova jutottunk, miközben azért lássuk azt is, hogy még bőven van feljebb.

A nemzetközi szövetség is kiemelte a válogatott történelmi tettét

Az elitben való bennmaradásunkra nemzetközi viszonylatban is felfigyeltek: mennyire érzékelik a saját bőrükön, hogy talán kezdenek minket egyre komolyabban venni a tradicionális sportági nagyhatalmak is?

A külvilág mindig is úgy nézett ránk, mint egy feltörekvő hokiországra, a kifejezés jó értelmében. Én a nemzetközi szövetség, az IIHF edzői bizottságának is a tagja vagyok lassan tíz éve, azóta belülről is látom, hogyan kezelnek minket. Ebben az elmúlt tíz évben is egy üde színfoltjai voltunk a sportágnak, mert, fogalmazzunk diplomatikusan, 

Ebből a szempontból az is érdekes volt, hogy a bennmaradás utáni első IIHF-ülésünkön két dolog került kiemelésre. Az egyik a dán hoki történelmi sikeréve, hiszen amellett, hogy minden korcsoportban feljebb ugrottak egy osztályt, a felnőttválogatott a vb-n szenzációs bravúrral a négybe jutott Kanada kiverésével. 

Ez azért nem kis dolog, és megint csak azt tudom mondani, hogy ennek örüljünk, ez tök jó, de közben azt is lássuk, hogy nekünk tovább kell mennünk. Sportági párhuzammal élve, amennyire elképzelhetetlen volt 1983-ban, a budapesti C csoportos feljutásunk után az, hogy egyszer majd bennmaradunk az A csoportban, annyira elképzelhetetlen most az, hogy egyszer negyeddöntőt vagy elődöntőt játsszunk. Ezt meg is értem, mert ha jobban megvizsgáljuk a dolgokat, tényleg elképesztően messze van, de ha azt nézzük, valószínűleg nincs messzebb, mint a C csoportos feljutástól az A csoportos bennmaradásig vezető út. 

Ezek fényében kudarcként élnénk meg, ha ne adj' isten nem sikerülne az újabb bennmaradás?

Szerintem a bennmaradás ténye azért nagyon fontos, mert mi nem tudunk máshogy ezen a szinten játszani. Nekünk nem adatik meg az, hogy legyen tizenöt játékosunk európai topbajnokságban, vagy csapataink európai topszinten. Nekünk az osztrák bázisú ligában, az ICEHL-ben van kettő csapatunk, ami nem számít az európai topligák közé, és mellette van még néhány játékosunk topbajnokságokban elszórva. Tehát nekünk ebből a szempontból nagyon lényeges az, hogy a világelitben lejátszhatjuk ezt a hét csoportmérkőzést, aztán majd egyszer remélhetőleg még többet, ha továbbjutunk. És közben az év többi részében is tudunk játszani nyolcat, tízet, akármennyit – ebből a szempontból meg a Nemzetek Európa Kupája jelent nagy segítséget.  

(Nyitókép: MTI/EPA/Ritzau/Henning Bagger)