Tényleg lemondott Horthy 1944-ben? – egy újonnan előkerült dokumentumból kiderül

Végső István történész, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára segédlevéltárosa tartott nemrég előadást a fenti izgalmas kérdés kapcsán: tényleg lemondott Horthy Miklós 1944-ben? A kérdést a szakirodalomban több helyen vitatták eddig a történészek, sokan úgy vélték, erre vagy nem került sor, vagy ha elő is kerülne ilyen irat, az biztosan utólag kitöltött hamisítvány lehet. 

A történész nem ment bele előadásában részletesen az 1944. október 15-16-i kiugrási kísérlet részleteibe, pusztán azt idézte fel, hogy október 16-án Szálasi Ferenc felkereste Horthyt, aki ekkor már német őrizetben volt a Hatvany-palotában. A nyilas vezető terve az volt, hogy ő egyszerre szeretne kormányfő és államfő is lenni – ez lett volna a „nemzetvezetői” titulus –, ám az államfő emlékezések szerint kétszer is elutasította a kérést.

A követségen Rudolf Rahn, a Salói Köztársaságba delegált – ám ekkor Budapesten tartózkodó – német követ diktálta le a lemondó nyilatkozat szövegét, melyet állítólag Rajniss Ferenc szélsőjobboldali újságíró, később a Szálasi-kormány tagja fordított magyarra. Ekkor keletkezett a lemondó és a kinevező okirat szövege.

Ez alatt Horthy visszament a királyi palotába, hogy összepakoljon, és az emlékezések szerint Edmund Veesenmayer német követ és Lakatos a kormányzót fürdőszobájában győzték meg arról, hogy írjon alá — állítólag Veesenmayer utolsó életben maradt gyermeke, a letartóztatott ifj. Horthy Miklós életével zsarolta. Érdekes módon Horthy emlékiratában nem tagadta, hogy aláírt, egyszerűen annyit mondott, hogy kényszer hatására tette. Ennek tükrében érdekes, hogy a szakirodalom később miért vitatta, hogy az aláírásra sor került volna.

Az első egy úgynevezett Országtanács volt október 27-én, melynek összetételét az 1937. évi XIX. törvénycikk határozta meg: e szerint részt kellett vennie rajta a miniszterelnöknek, az országgyűlés két elnökének, a hercegprímásnak, a kúria elnökének, a közigazgatási bíróság elnökének és a honvédség főparancsnokának. Kérdéses, hogy így mennyire volt jogszerű az eskütétel, hiszen a miniszterelnök maga Szálasi volt, a honvédség főparancsnokaként pedig Beregfy Károly volt jelen, akit szintúgy nem nevezett ki senki.

A gyűlést Perényi Zsigmond, a felsőház elnöke eleve csak második felszólításra volt hajlandó összehívni. Ő maga végül elment, ahogyan elment Tasnádi Nagy András, az alsóház elnöke, Jakab Mihály, a kúria elnöke, Sipeki Balázs Kornél, a közigazgatási bíróság elnöke és Serédi Jusztinián hercegprímás is.

Az eseményekről jegyzőkönyv született, de ez nem adta vissza a valós történteket, csak annyit rögzített például a tiltakozásokról, hogy elhangzott két hozzászólás… Tasnádi Nagy népbírósági perében Perényi elnök és Jakab Mihály több részletet elárult. Jakab és Serédi erélyesen tiltakoztak, mivel úgy vélték, Horthy a lemondását kényszerből írta alá, ráadásul a lemondó nyilatkozaton nem volt ekkor még rajta Lakatos Géza volt miniszterelnök ellenjegyzése. Végül azzal húzták ki a kérdés méregfogát, hogy megállapították, az aláírás valódi, és hogy a nemzetvezetői pozíciót eleve ideiglenesnek tekintik. Mindenki minden ellen tiltakozott, aztán elfogadták Szálasi kinevezését – összegezte az eseményeket Végső.

Itt érdemes kitérni az ellenjegyzés kérdésére. 

Őt október 21-én Tihanyba vitték házi őrizetbe, itt kereste fel őt október 31-én Szöllősi Jenő, Szálasi miniszterelnök-helyettese csendőrök társaságában, és kérte az aláírást. Ezt Lakatos megtette – vagy talán csak egy mellékletben tette meg, az emlékezések eltérnek –, melybe állítólag odaírta, hogy „utólag”. Kérdéses, hogy ez közjogilag mit jelentett, hiszen ekkor a miniszterelnök a nyilas kormány felfogásában Szálasi volt.

November 2-án az alsóház, másnap pedig a felsőház is elfogadta Szálasi nemzetvezetői kinevezését. Ezek persze csonka országgyűlések voltak, rengeteg képviselő letartóztatásban volt vagy nem jelent meg. Az országgyűlés előtt felolvasták a lemondó nyilatkozatot, amit tudomásul vettek, és bemutatták a Szálasi-kormányt. Ezt követően ismét interpellációk hangzottak el, amelyen kérték a letartóztatott képviselők elengedését. 372 fő volt összesen a két házban a képviselők száma 1944-ben, ebből ekkorra 55 fő maradt szabadon a felszólalók szerint – mondta Végső.

Végül november 4-én a Várban Szálasi letette az esküjét a Szent Korona előtt is (immár negyedszer esküdött így fel). Ekkor csak két koronaőrt tudtak előteremteni, a többit letartóztatták. Tasnádi Nagy hívta össze a két házat a Várba, a felsőház részéről pedig a korelnök Magoss György volt ott. Perényi már nem is ment el, beteget jelentett, míg Serédi maga helyett Zadravecz István pátert küldte. Szálasi így gyakorlatilag mindent összeszámolva ötször esküdött fel.

Ez a Nemzeti Levéltárnak a felsőházi iratai közül került most elő, és persze logikus is, hogy ott legyen — különös, hogy eddig nem keresték e helyen a szakmabeliek. Az irat akár el is tűnhetett volna, mert egy időben az ÁVH bekérette azt, de aztán később szerencsésen visszaadták a levéltárba. Az aláírást az eredeti másolaton a levéltár három igazságügyi írásszakértővel is megnézette, és egységesen arra jutottak, hogy az eredeti. Így végül lezárulhat egy vita, mely évtizedek óta zajlott a magyar történettudományban: 

A lemondó nyilatkozat az Országos Levéltár Bécsi kapu téri főépülete 1945 – Kereszttűzben nevű kiállításán tekinthető meg 2026 nyaráig.

Nyitókép: Horthy Miklós kormányzó látogatása a 4. Nemzetközi Cserkész Világtalálkozón (Jamboree). Balra a háttérben vitéz békei Koós Miklós kormányzói első szárnysegéd. A fotó 1933-ban készült. (Fortepan/Jóna Dávid)